Miért indexeljek, ha más sem teszi? Hát ezért!

Ezen persze rettenetesen jót szórakoztam annak ellenére, hogy válaszként a közlekedési helyzet megoldását vártam volna. Miszerint lassítani fog a kanyarodáshoz, így mi sem torlódunk a seggére, és ha nem torlódunk, akkor milyen jó lesz, mert se fékezni, se visszaváltani nem kell majd, elég egy kis gázelvétel, és máris mennyivel kevesebbet dolgoztunk, mintha nem figyeltünk volna a felvillanó indexre.

Lehetett volna szomorkodni is, hogy egy tökéletesen kezdő, autós sztereotípiákból épp csak a legelterjedtebbeket ismerő, gyakorlatilag közút-szűz ember első reflexe is az, hogy a BMW nem indexel, hahaha, miközben persze igen gyakran az Opel, a Toyota és a Suzuki sem.

Ne is különösen feszegessük most a BMW-s általánosságokat (vesd össze: ha haszontalannak érzed a munkádat, gondolj bátran a BMW-gyárban az indexkart beszerelő melósokra), borongjunk egy keveset inkább azon, hogy az irányjelzés szerepe és fontossága az elég pontos jogszabályi meghatározás ellenére sem tiszta egy csomó rendszeresen vezető, alapvetően nem különösebben agresszív vagy rossz szándékú sofőrnek sem.

Nyúljunk vissza egy kicsit az alapokhoz, ezt természetesen ismét nem szeretném, ha gyakorlott és szabályos vezetők vennék magukra, a tanulóimnak viszont így magyarázom.

A közlekedés egy szép, ám rettenetesen bonyolult társasjáték rengetegféle résztvevővel, rengetegféle habitussal. Majdnem mindannyian műveljük valamilyen formában. Ennek a társasjátéknak az egyik, ha nem a legfontosabb eleme a kommunikáció. Az autónkkal (biciklinkkel, robogónkkal, nem kívánt rész törlendő) gyakorlatilag folyamatosan kommunikálunk. Már a márkájával (lásd feljebb), színével, a ráragasztott matricákkal is, de ez még nevezhető indirekt kommunikációnak is.

Ott vannak viszont a közlekedés többi résztvevőjét direkten segítő (vagy hátráltató) üzenetek, azok, amelyekből menet közben folyamatosan olvasunk úgy, hogy a gyakorlottak ezt az olvasási folyamatot nem is veszik észre, a kezdők viszont betűnként, ha úgy tetszik, szótagolva tanulják.

Nyilvánvalóan ilyen üzenet a féklámpa, a tolatólámpa, az index vagy szélsőséges esetben a duda is, ami közlekedőtársainkat segíti abban, hogy ne kelljen gondolatot olvasniuk, hanem abban a szent pillanatban, amint a jelzést meglátják, reagálni tudjanak.

Persze gyakorlott sofőröknek megint nem kell mondani: az előttünk kanyarodást jelző index egyből lassítást vezényel (követési távolságtól függő mértékben), a sávváltást jelző pedig, a tanulóknak azt szoktam mondani, hogy nem parancs, hanem egy kérés, amire reagálhatunk a helyzettől függően gázelvétellel vagy gyorsítással. Ha pedig ők maguk szeretnének sávot váltani, akkor először is: a másik sáv egyelőre nem a mi területünk, tehát kopogunk, és csak azután megyünk be. Ha nem jelezzük, hogy mit óhajtunk, a mögöttünk haladónak jóval több idejébe kerül kitalálni mit szeretnénk, márpedig néma gyereknek anyja se.

Mindennapos vezetőként nem szoktuk az agyunkban zajló folyamatot tudatosítani és lépésekre bontani, hanem a másodperc tört része alatt döntést hozunk reflexből.

Közismert adat, hogy egy átlagos sofőr reakcióideje nagyjából 0,5-0,7 másodperc, amihez vegyük hozzá a legfigyelmesebb vezető esetében is a városban tapasztalható milliónyi inger figyelemelvonó hatását, az esetleges GPS-nézést, és hozzá még azt, hogy rengetegen ennél lassabbak, esetleg tapasztalatlanabbak, és számoljunk inkább kicsit több mint egy másodperccel. 50 km/h-val haladás esetén ez alatt az egy másodperc alatt körülbelül 14 métert teszünk meg.

Tehát még azelőtt, hogy bármit is tennénk, épp csak felfogtuk a helyzetet. Ha van egyáltalán mit felfognunk, ugyanis a jelzés nélküli sávváltás vagy kanyarodás most is elképesztően gyakori szabálysértés. Ezzel nem az a baj, hogy szabálysértés, hanem a többiek kész helyzet elé állítása. Általános közúti tapasztalataim szerint az elmúlt években valamicskét javultunk ebben, de messze nem hibátlan a helyzet.

Nem hőbörögni szeretnék azon, hogy "az a sok gyökér nem indexel, mindnek vegyük el a jogsiját", hanem kiemelni, hogy az irányjelzés sok olyan sofőrnek is, aki úgy-ahogy azért használja, továbbra is amolyan mazsola hülyeség, sőt egy olyan illemszabály, amit be kell tartani, mert megbüntetnek (bár nem sok szankciót látni azért ebben az ügyben), de egyébként csak púp az ember hátán.

Mármost az a helyzet, hogy az irányjelzés a legalapvetőbb közúti kommunikáció, aminek hiánya súlyosan veszélyeztet:

gondolatolvasásra kényszeríti a többi közlekedőt, ami sokkal hosszabb ideig tart, még ha nem is tudatosítjuk, mint az általános reakcióidő. Talán ez sem tűnik fel az embernek, de ez alatt a hosszabb reakcióidő alatt nem figyelünk egy csomó másra, ami időközben történik, illetve a fékutunk is jelentősen hosszabb lesz, ha tétovázni és gondolkozni kell, miközben újabb másodpercek telnek el. Minősítetten súlyos eset az ilyesmi autópályán sávváltás közben, de gyakori baleset a ráfutás is olyan helyzetben, amikor valaki hirtelen lassít jobbra kanyarodáshoz, az irányjelzőt pedig vagy nem, vagy utólag, dísznek teszi ki.

Ez még egy fontos dolog, amiről szót kell ejteni: az index ELŐJELZÉS. Amikor az ember már félig bevette a kanyart, vagy már a fél autója átlóg a szomszéd sávba, az halottnak a csók, azzal már senkit nem tájékoztatunk semmiről, a gondolatolvasás már rég megtörtént, már ha sikerült.

Ismerünk olyan helyzeteket, amikor az emberek többsége nem használ irányjelzőt, mert minek, "úgyis tudják". Ilyen helyzet például az elfogyó sáv elhagyása, az egyfelé mutató kötelező haladási irány, vagy a nyilvánvalóan az úton lévő akadály kikerülése. Vezetés közben rutinosan előre gondolkodunk több lépésre: mellettem a jobb szélső sáv el fog fogyni, ott jön az a taxis, mindjárt gyorsítani fog, utána pedig bejön elém. Előre kitalálom, mi fog történni, és aszerint cselekszem. Aztán ezt feltételezzük a többiekről is.

Az egyfelé mutató kötelező haladási irány pedig a "minek indexeljek, úgyis egyértelmű" kategóriába szokott esni, komplett sorok állnak kanyarodósávokban irányjelzés nélkül, teljesen általános látvány. A tanulóim mindig megkérdezik: "most indexeljek? De hát senki sem csinálja."

Ez is elég baj. A kötelező haladási irányól ugyanis csak a velünk egy irányba haladók tudnak, a szembejövők, oldalról érkezők, illetve az átkelni szándékozó gyalogosok (akiknek egyáltalán nem dolga a járműveknek szóló táblák nézegetése) nem. Nekik marad a következtetés meg a gondolatolvasás, ismét.

A KRESZ nem véletlenül követeli meg az irányjelzést minden irányváltásnál (kivéve a körforgalomba belépést és a kanyarodó főutat):

• Egyrészt aki kevésbé rutinos, és kevésbé tud előre gondolkodni, az se maradjon ott a pácban.
• Másrészt: lehetőleg egyfélét tudjunk, és egyféleképpen cselekedjünk, különben átláthatatlan káosz lesz, hogy ki mikor merre megy.
• Harmadrészt: a feltűnően villogó sárga fénynek figyelemfelkeltő hatása is van, ha esetleg mégsem olvasnánk minden pillanatban hirtelen gondolatot.

Megszoktuk azt is, hogy közlekedőtársaink egy jó része nem, vagy későn indexel, így megpróbálunk például a mozgásukból olvasni. Úgyse fog indexelni. Mármost ez az állandó harckészültség elképesztően elfárasztja az idegeket, és elveszi a figyelmet ezer más dologtól (magánvélemény: motorosként még plusz különösen idegesítő folyamatosan az efféle, potenciálisan súlyos balesetet okozó meglepetésektől tartani, és emiatt állandó harckészültségben élni).

Miért bízunk ennyire a mögöttünk jövőben, hogy az illető remek gondolatolvasó? És ha tök részeg, és ha félálomban van, és ha épp a gyerekeit csitítja a hátsó ülésen, és ha el van foglalva a szerelmi bánatával, és ha telefonál? Akkor adunk még néhány másodperc plusz gondolkodási időt neki, mielőtt elé lassítunk?

És ha egyébként nem tök részeg, ébren is van, és még oda is figyel, miért próbálgatjuk állandóan egymás reakcióidejét? És a tanulóknak, a tapasztalatlanoknak mit mondunk? Ezek és ezek a közlekedés szabályai, mindig közöld a másikkal, hogy mit szeretnél csinálni, de amúgy inkább tanulj meg olvasni az indirekt jelekből, és számíts a legrosszabbra? Persze, amúgy ezt mondjuk. De muszáj így lennie?

A kiszámíthatóság persze halálosan unalmas, ha szerelmi ügyekről és kalandos utazásokról van szó, de ez egy másik társasjáték, egy olyan, ami egyáltalán nem működik világos kommunikáció nélkül. Nap mint nap az úton észre se vesszük, nem tudatosítjuk egyenként, mennyi jelet adunk le, és mennyi jelből olvasunk mi magunk, hány dologra reagálunk reflexből, amivel, ha sokat közlekedünk, egészen észrevehetetlen módon annyi idegi megterhelés ér minket folyamatosan, még szabályos és kiszámítható helyzetekben is, hogy azt teljesen fölösleges tovább fokozni.

Röviden: ne bízz a gondolatolvasás erejében, hanem üzenj világosan, és használd a rohadt indexet. Nem dísznek, nem utólag, hanem arra, amire való: előrejelzésnek. Egyetlen dolgot tudok, amitől az embernek nincs kedve indexelni: leesik a cigiről a hamu a mozdulattól. Elismerem én, hogy ez elég kellemetlen, de még mindig olcsóbb kiporszívózni a szőnyeget, mint egy új lökhárító, nem is beszélve a bírósági költségekről.