Mesterséges dolce vita
Egy Dél-Olaszországból származó barátom felháborítóan csodálatos hangulatú éttermet visz a Bajcsy-Zsilinszky úton. Olaszországból importálják az alapanyagokot – és a szakácsokat is –, a kávé varázslatos, a pizza maga a ropogós szélű tökéletesség, a tiramisunak szobrot emelnék. A pincérek sürögnek, a tulaj széles mosollyal, barátként köszönti a betérő vendégeket, az egész hely élénken, hangosan vibrál az élettől. Fantasztikus, mindig két kategóriával vidámabb helynek érzem a világot, amikor betérek egy pizzára. Ilyesmit nem lehet tanítani, nem lehet reprodukálni, olasz alapbeállítás. Pontosan ez a hanyag, zsigeri lazaság az, ami az olasz autókat is végtelenül szerethető tárgyakká tette, évtizedeken át. A világ azonban megváltozott, és bár a gyártók görcsösen kapaszkodnak a régi értékeikbe, mesterkélten ilyesmit nem lehet, a vevő megérzi. Ilyen gondolatok pörögtek a fejemben, amikor az Alfa Tonale tesztautóval recsegtem hazafelé egy csendes, budapesti estén.
