Vannak izgalmasabb feladatok, mint egy olyan tizenkét éves autó
tesztelése, ami már a megjelenésekor sem volt érdekesebb
a villamosnál.
(Khm, kinek a pap,
kinek a papné persze. A szerk.) A Tico 800 köbcentis,
háromhengeres, hengerenként kétszelepes, karburátoros motorjával
őskövületnek számít. Szűk 40 lóerejével még édesanyámat sem tudná
szaporább légzésre ösztökélni, de ez most mind nem számít. Csak az
a fontos, hogy megkaphatjuk 300 ezer forintért, és megy, és
megáll, és fűt, sőt még zene is szól benne.
Nem voltam túl lelkes, unott arckifejezésem azonban úgy öt méter
megtétele után tovaszállt. A helyére kitörölhetetlen mosoly
költözött; mintha csiklandozták volna a talpamat. A Tico
vicces autó. Egy béna, de annál mókásabb kis doboz, aminek igazából
semmi baja. Megy, ha lenyomom a gázpedált, és megáll, ha fékezek.
Na, jó, utóbbi nem teljesen igaz, a fékek küzdenek, de csak nagy
nehezen tudják megállásra késztetni az autót, annak ellenére, hogy
kevesebb, mint hat és fél mázsát nyom.
Gyorsításkor azonban egyértelműen jelentkezik a kis tömeg
minden előnye, a Tico tulajdonképpen nem megy rosszul. Úgy
hetvenig. Városban simán fel lehet vele venni a ritmust, magasabb
sebességtartományban viszont kezdődnek a gondok. Autóúton kamiont
előzni 41 lóerővel nem a legkellemesebb élmény, és autópályán is
csak nehezen van meg a 130, inkább 110-120 körül alakul az ideális
utazósebesség.
A nagy tempót egyébként sem erőltettem, a futómű ugyanis
vajpuha, ami kellemes, ha kátyúkon kell átlibbenni, nagy sebességnél
azonban bizonytalanná teszi a mozgását. A tesztelt példánynak
egyenes menetben a kormánya sem állt középen, emiatt egy
futóműállítás is ráfért volna. Szóval inkább poroszkáltam csak vele,
biztos, ami biztos.
Szigetelésről ennél az autónál természetesen nem beszélhetünk, ennek
ellenére nem vészesen hangos az utastér, az aprócska háromhengeres nem
csinál nagy zajt. Ha hozzávesszük, milyen kényelmes a rugózás,
rájövünk, a Ticóval nem is olyan rossz kocsikázni. A váltó
meglepően precíz, ha valaki nem akar száguldozni, kizárólag
a helyszűke válik számára zavaróvá.
Nos, igen, a Tico iszonyú kicsi, kívül-belül egyaránt.
A fejtér sem nagy, de elsősorban széltében lehetnek problémák.
A sofőr bal válla erősen odanyomódik az ajtóhoz, a jobb pedig
már jó eséllyel utasa izmaiba mélyed. Hátul egyenesen borzalmasnak
mondható a helyzet, ott lábtér sincs, az ülőlap pedig kicsi és
elég kényelmetlen. Négy személynek lemenni Pestről a Balatonra
valószínűleg semmivel sem kellemesebb, mint ugyanezt az időt eltölteni
egy tömött távolsági buszon álldogálva, pedig a forgalmi szerint
akár öten is utazhatnak vele. Bár a Tico ötajtós, én – ha nem
a gyerekeket szállítanám vele a suliból, oviból –
lehegeszteném a két hátsó ajtót, lehajtanám a hátsó
üléstámlát és úgy is hagynám örökre, annyira nyomasztó a helyzet
a második sorban.
hely se széltében
A Tico egy-, esetleg kétszemélyes autó. Négy személynek
kényszermegoldás, de talán még az sem. Nagy előnye viszont, hogy
a hátsó üléstámla egy laza mozdulattal ledönthető, így az aprócska
csomagtartóból normális méretű rakodótér válhat, így meg már akár
elutazhatunk nyaralni, csomagostól. Mondjuk egy hatvan kilométerre
fekvő fürdőhelyre, hiszen annál sokkal messzebb senki nem szívesen
menne egy Ticóval.
Ahogy ezeket a sorokat írom, rájövök, elkényelmesedtem. 18
évesen simán lementünk négyen a Balcsira egy
kispolszkival, ami
szűkebb, erőtlenebb, és talán minden szempontból szánalmasabb
a Ticónál. Változnak az idők, mi is öregszünk, változnak az
igényeink is, és ez így normális. Azért a három bekezdéssel
feljebb tett állításomat finomítanám: húszéves kor alatt akár
a világ végére is elmehetünk egy Ticóval.
Már csak azért is, mert sosem romlik el.
Népítéletünk tanúsága szerint az
ezeréves Suzuki-koppintás roppant megbízható, ha a rozsda nem eszi
meg, különösebb gond nélkül boldogan poroszkál hosszú éveken át.
A legjellemzőbb problémák apró, bosszantó elektronikai bakik –
kontaktos valamelyik kapcsoló, kiég egy kósza relé, ilyenek – ezen
felül szinte kivétel nélkül csak a rohadásra és a silány
anyagokra panaszkodnak olvasóink.
Nos, igen, az anyagok minősége valóban silány. Belül minden kopogós,
kifehéredős, kellemetlen tapintású műanyag, a külső ajtókilincsek
is valami borzalmas bakelitféléből készültek. De legalább az ajtókra is
jutott egy kevés az üléseket borító vidám, igaz, annál csúnyább
kárpitból. A kasztnit is gyenge minőségű anyagból alakították ki,
nemcsak a tesztelt példány rohad, de a népítéletesek közül is
sokan panaszkodnak a véletlenszerűen meg-megjelenő
rozsdafoltokra.
Ha az embernek még háromszázezer forintja sincs autóra,
kompromisszumokat kell kötnie, mese nincs. A kompromisszum
esetünkben azt jelenti, hogy egy olyan járművet találunk
a pénzünkért, aminek minden bizonnyal folyamatosan gondozni kell
a karosszériáját, ami csak üggyel-bajjal éri el az
autópályatempót, borzalmasan szűk, és igazából legfeljebb két felnőtt
ember használhatja kényelmesen. Pardon, kvázi-kényelmesen.
Vannak azonban jó oldalai is. Egyrészt nem fogyaszt benzint. Szinte
semmit. A 800 köbcentis motornak még városban is elég 5-6 liter
száz kilométerenként, ami nagy szerencse, hiszen a tankja
mindössze 30 literes. Ha sokat zabálna, annyi időt kéne vele
benzinkutakon tölteni, mint valami szupersportkocsival. Másrészt olcsó
és megbízható. Ez a két fogalom így, egy mondaton belül majdnem
olyan jól hangzik, mintha azt írnám, ön megnyerte a lottó
ötöst.
Ha valaki ennyiért vesz autót, talán a legfontosabb számára,
hogy ne kelljen rá költeni. A Ticónak jó esetben kizárólag
a karosszériájával kell foglalkozni, az elektromos problémák java
filléres tétel, és a fogyó-kopó alkatrészek sem kerülnek
sokba.
Az utolsó érv a Tico mellett, hogy aranyos. Nem, szépnek
semmiképpen sem mondható, fantázia pedig talán még annyi sincs
a formatervben, mint egy papírrepülőben. Mégis, van benne valami,
amitől olyan vicces, mókás, kedves, amiért szívesen vezettem, amiért –
meggyőződésem – még szeretni is lehet.
További cikkeink
