Az eltévedt faros

Veterán: Ikarus 66

2015.03.28. 05:27
Nagy, nehézkes és rettentő magas a padlója – normális logikával az Ikarus 55-ös, a faros Ikarus helyből alkalmatlan lett volna a gyors utascserét igénylő, fickándozós városi használatra. De a típus akkora sztár volt, amikor megjelent, hogy mégis megpróbálták a dolgot – ebből született a ráncajtós Ikarus 66, amit a 12-es vonalán, a Nagykörúton próbáltak ki először Budapesten. Rövid ideig futott azon a járaton, mert pokoli volt.

A második világháború után Budapest és a vidéki nagyvárosok egyre zsúfoltabbá váló tömegközlekedése miatt hirtelen szükség lett valami korszerű, közel százszemélyes, de méretei ellenére is fordulékony városi, illetve elővárosi autóbusztípusra. Az Ikarus gyárban P. Horváth György tervei alapján már 1952-ben elkészült az önhordó karosszériás, farmotoros 66-os típuscsalád A58-as, városi kivitelű prototípusa, de sorozatgyártására nem került sor. Az 1953–54-ben bemutatott Ikarus 55 távolsági busz formatervezési és szerkezeti alapelveit felhasználva tervezték meg az ötvenes évek közepén a később szériában készülő (1959–72) két-, illetve háromajtós, 66-os városi autóbuszt.

A Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) számára próba céljára átadott prototípus – amely a FAÜ-nél a „Próbakocsi 456”, majd a GF-100 rendszámot kapta – 1955 elején készült el. A kezdeti műszaki problémák kiküszöbölése után még az év júliusában próbajáratokat teljesített a 12-es vonalon, és forgalomba állt az 5-ös, 7-es és 45-ös viszonylaton is, majd szeptemberben állt a FAÜ állományába. Az impozáns külsejű, 11,4 m hosszú, 5,5 m tengelytávú önhordó karosszériát három, levegőműködtetésű harmonikaajtóval látták el. Ezek elöl és hátul három–három, középen négy szárnyrészből álltak. Ez az elrendezés az első és hátsó keskeny ajtón egy–egy utas leszállását, a középső, széles ajtón két utas egyidejű felszállását tette lehetővé.

A busz saját tömege 8700 kg volt, a 27 ülő- és névlegesen 73 állóhely teljes kihasználtsága esetén a hasznos össztömeg elérte a 15 tonnát. Motorként a Csepel D–613-as hathengeres, 7893 cm³-es, 125 lóerős dízel szolgált, egységet képezve az 5+1 fokozatú ATRA–ASH típusú sebességváltóval. Innen rövid kardán továbbította a nyomatékot a hátsó hídba épített differenciálon és második áttételen keresztül a hátsó kerekekre. A fékrendszer kétkörös légfékből, kézifékből és a csak kezdetben alkalmazott, hátsó kerekekre ható levegős vészfékből állt. A nagy megengedett össztömeg miatt dupla görgős kormányművet építettek be az irányítás megkönnyítése érdekében.

Az új autóbusz nagy lépésnek ígérkezett a FAÜ járműparkjának korszerűsítésében, de hibái is hamarosan megmutatkoztak. Ezt a buszt eredetileg távolsági használatra tervezték, s az új szerepben a magas padlószintje, az üléssorok közötti szűk tere, valamint a keskeny első és hátsó ajtói egyszerűen nem feleltek meg. Az alacsony ablakok on át is csak korlátozott kilátás nyílt kifelé az álló utasoknak, bár ezen némiképp javított a felettük húzódó, felülvilágító ablaksor. A 66-os modell amúgy is hosszabb volt, mint az Autóbuszüzemnél addig közlekedő szóló autóbuszok, ezért szűk, kanyargós utcákban nehezen fért el. Pozitívumként említették viszont, hogy a fordulékonysága a nagy méret ellenére is tűrhetőnek bizonyult.

A hosszirányban beépített farmotor a felépítmény hasznos teréből közel 1,2 métert elfoglalt, a nagy test gyorsításához mégsem bizonyult elég erősnek, még a 61 km/h végsebességét – ami már akkor sem volt nagy – rettentő lassan érte el. A szinte ugyanolyan motorral szerelt Ikarus 60-as megengedett össztömege két tonnával kisebb volt – igaz, legfeljebb hatvan utast szállíthatott –, de még úgy így is lomha járműnek számított. A 66-osokba ezért egy idő után 8,3 literre növelt hengerűrtartalmú, 145 lóerős D–614.2 típusú motorokat építettek be. A távkapcsolású ATRA sebességváltóval is adódtak bőven problémák.

A GF-100 rendszámú prototípus az 1956 nyaráig tartó próbajáratok után visszakerült a gyárhoz. Az 1959-től szériában gyártott modellen formailag és szerkezetileg is változtattak a prototípushoz képest: többek között szélesebb viszonylatjelzővel, hangosítással és a homlokfalon elhelyezett fényszórókkal látták el őket. A FAÜ-höz 1959 márciusában érkezett az első húsz, már sorozatgyártású autóbusz, ezek a vállalatnál a GA-08-37 és GA-08-56 közötti rendszámokat kapták.

Veterános cikkek

Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.

1959 első negyedévében a főváros autóbuszai már 71 millió utast szállítottak, ebből jelentős mennyiség esett a Moszkva tér és a Boráros tér között közlekedő 12-es vonalra – igen, bármilyen furcsa, létezett a 4/6-os villamossal párhuzamosan futó buszjárat is. A FAÜ az évtizedek folyamán rendszeresen, avagy éppen kísérletképpen már járatott MÁVAG, Rába, Renault és próbaként pótkocsival ellátott Ikarus 60-as buszokat is ezen a viszonylaton. De a sok próbálkozás után a FAÜ nagy befogadóképességű típust akart itt közlekedtetni, ezért is állították szolgálatba a 12-esen a húsz új autóbuszt, persze a meglevő Ikarus 60-asok mellett.

A járművek 1959. március 20-án sorakoztak fel a Mező Imre garázsban, majd bemutatták őket a Hősök terén is. Rendszeres járatra március 21-én, szombat reggel indultak először a Boráros téri és a Moszkva téri végállomásokról. Az utazóközönség a formát gyorsan megszerette, emiatt Kék Csodának becézte az új típust, és persze az első időkben mindenki ezekkel szeretett volna utazni. De az Ikarus 66-osok alkalmasságát hamarosan próbára tette, hogy 1959. május és június hónapokban a Nagykörút és a Rákóczi út átépítése miatt a körút forgalmát a Wesselényi utca és a Bérkocsis utca közötti szakaszon, mindkét oldalon szűk mellékutcákon vezették keresztül.

A gyártól még 1959 májusára rendelt újabb hetven Ikarus 66-osból 1960-ban ötvenöt darab érkezett meg az Autóbuszüzemhez; az összesen hetvenöt farmotorost számláló állományt a Fürst garázs üzemeltette. 1962-ben a 12-es vonalát meghosszabbították a Petőfi hídon keresztül a Bocskai út – Karolina út – Alkotás utca útvonalon, ezzel egy időben mindkét irányban körbemenő, végtelenített járatot kialakítva. Így viszont a buszok igénybevétele is jelentősen megnőtt.

A már említett hiányosságai és hibái miatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ellene szólt az is, hogy a nyugati országokban addigra már beváltak a csuklós konstrukciók sok utas szállítására. Az először érkezett húsz autóbuszt már 1962-ben törölték a FAÜ állományából, és átadták a Mávautnak (a Volán elődvállalata). A további ötvenöt kocsit – amelyek más, 1-es, 7-es, 45-ös viszonylaton is közlekedtek – 1964. december végéig fokozatosan vidéki AKÖV vállalatoknak adták át.

Budapest tarka autóbusz-állományából így végleg eltűnt a 66-os modell, helyét Ikarus 620-asok, majd a FAÜ-gyártotta csuklós buszok ITC 600, IC 660 verziói, Ikarus 180-asok, majd végül a panoráma 280-asok vették át. A 12-es vonal Moszkva tér és Boráros tér közötti szakaszát – amelyen 1932-től jártak autóbuszok – 1989. szeptember 2-án szüntették meg.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2010/4-es számban jelent meg.