Ennél jobb M5-ös nem tud lenni. Elmesélem, miért.

Teszt: BMW E39 M5

2018.11.30. 07:57

Sziasztok, Karotta vagyok, és ennek az autónak köszönhetem a karrieremet.

Húsz éve, amikor ez az M5 kijött, én is nagyjából húszéves voltam. Most 41. Főiskolára jártam. A Külker Mátyásföldön volt, én a Hűvösvölgyben laktam, ez Budapest talán legnyomorúságosabb közlekedési tengelye. Egy tragikomikus, vánszorgó, örömtelen átló az északnyugati sarokból a keleti peremre. Reggel és délután csigatempójú tanösvény a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a belenyugvás és a kuplung-gáz koordináció elmélyült bevésésére. Soha nem volt olyan rossz nekem a városban autózni, mint akkor. Pláne szédült, frissen coming outolt autóbuziként, aki tagadások és elfojtások börtönéből kilépve végre szabadon pattanhatott meg minden elbliccelhető előadásról valamilyen kereskedésbe autókat bámulni. Vagy próbautat lejmolni. A háromhengeres, ezres Suzukijával.

Húsz éve a Swiftben együtt utaztunk a barátaimmal, feltaláltuk a car sharinget mobilapp nélkül, annyira éreztük a jövőt. És a hátizsákunkban, a szamárfüles, olvashatatlan jegyzetek és borzalmas minőségű, helyben sokszorosított, maguktól széteső tankönyvek között minden héten felbukkant egy speciális tárgy: egy videokazetta. Ma húszéves olvasóink kedvéért itt közbevetem, hogy a videokazetta egy nagyjából könyv méretű tárgy volt, melynek a külseje fekete műanyagból készült, a belsejében pedig két orsóra felcsévélve egy nagyon hosszú, nagyon vékony szalagon, mágneses módon tároltuk a jútyúbot.

A könyvméret egyébként egy másik korabeli adathordozóra vonatkozó utalás, melyen egyik oldalukon összekötött papírlapokon őriztük bájtonként az információt, írásos formában, amit később olvasva hívtunk elő. Az olvasás az a dolog volt, amire apád próbált tátogva rábeszélni, amíg a fejhallgatód alatt a telefonodon játszottál. De elkalandoztam. Elnézést, mindig ez történik, ha nem teszem be a fogsorom a Cavinton előtt, és szétrágás nélkül nem szívódik fel rendesen. Mondjuk hogyan jutna eszembe berakni a fogsort a gyógyszer előtt, ha a gyógyszer szedi le a meszet az agyérről, hogy legyen memóriám? Erről jut eszembe, a memória az a dolog, ami mindig betelik, amikor minden szelfidhez ezret exponálsz, és utólag nem törlöd ki a 999 kiinstázatlan változatot. De hol is tartottam, elfelejtettem. Kimegyek a vécére, ha eszembe jut, hol hagytam a járókeretem, aztán folytatom.

Ja, szóval 1998-ban járunk, és Gergő barátommal szamizdatként hordjuk egymásnak az ezerszer felülírt, megnyúlt videokazettákat, melyek gerincén érthetetlen hieroglifákká kavarodtak össze az ezerszer felülírt műsorcímek. A nyolcféle színnel össze-vissza firkált mindenféle felirat fölötti legfelső rétegen ott virít filctollal, vastagon, sok, erős vonallal átírva, hogy Táp Zsír. Így. Táp Zsír. Tudom, hogy mindennél kínosabb. De az ember ne féljen szembenézni ifjúkori önmagával, és megvető öntagadás helyett értékelje a két évtizedes utat, amit megtett a minősíthetetlen szójátékok meghaladása felé. Mind a három centit.

i259160

Szóval, ott van a kazetta gerincén, hogy Táp Zsír. A Táp Zsír neve persze véletlen, mármint véletlenül hasonlítanak az angol szavak épp erre a két magyarra, de nem is írhatná le jobban, hogy nekünk mit jelent. Táplálékot a mohó, kéjvágyó fantáziánknak. Zsírt, mellyel feltöltődve átvészeljük a következő epizódig elvánszorgó hosszú hetet. Magnetofon-misét a Mindörökké Elérhetetlen Autós Mennyországról.

Nem felejtettem ám el, hogy miért vagy itt: az érdekel, hogy milyen volt az M5-nek kenni. Tudom ám, hogy mindig, mindenkit ez érdekel. Mindjárt oda is eljutunk, ha el nem bácsi-bóbiskolok addig mondat közb

Szóval Gergővel hordtuk egymásnak a VHS-eket, mikor kinek sikerült elcsípnie valamelyik adást. És aztán odahaza megnéztük. Így, többes számban. Pipafüstben. Teaillatban. Apámmal. Késő este. Tudjátok, apám nem éppen autós ember. Nem is különösebben műszaki, a szó hagyományos értelmében. Viszont évtizedeken át szerelt. Más emberekből szerelt ki elromlott vagy nem odavaló alkatrészeket, és segített a szervezetüknek újra rendesen működni. Ő műtéti videókat mutatott nekem, meg zenéket. Én meg Top Geart. Tök jó volt!

Az egyik ilyen alkalommal, 98 vagy 99 lehetett, este 11 körül, a tévénkben Tiff Needell egyszerre csak beleült egy ezüst M5-ös BMW-be, elcsapta keresztbe, és lényegében úgy maradt örökre. Nekem meg a szájam. Aztán néhány percnyi lelkesedő veretés és ömlő gumifüst után, melyhez a drift szó még nem volt feltalálva, hanem powerslide-nak hívták, egyszerre azt mondja – even if I demand the impossible, the 360 degree turn is easily controlled, vagyis még ha lehetetlent is követelsz, megoldja, még a 360 fokos piruett is sima ügy – és úgy is volt.

Én meg ott ültem a fotelben, kábultan vigyorogva, és tudtam, hogy ennél nincs feljebb. Nem határoztam el semmit. Nem fogadkoztam. Nem álmodoztam arról, hogy egyszer én is így fogom felküldeni az atmoszférába egy V8-as, de már biturbó M5 gumijának minden molekuláját. Ötletem se volt arról, hogy valaha írni fogok, pláne tévézni. Pláne autókról. Harmadikra mentem át a forgalom vizsgámon, három évvel korábban. Egy főiskolás srác voltam egy ezres Swifttel a ház előtt, fogalom nélkül a jövőről. Annyit tudtam, hogy a következő autóm hátsókerekes lesz. És erős. És összemelózom magamnak, ahogy csak lehet.

Ez az egész csak akkor jutott eszembe, amikor ott álltunk a minap az Euroring parkolójában, és néztük, megilletődve néztük a valaha volt összes M5-öst, abban a szép, szabályos karéjban, ahová beállítottuk őket a fotózáshoz. Minden épeszű ember hat közepesen unalmas szedánt, és kétmaroknyi zavart férfit látott. Nagyobb részt középkorút. De mi mindannyian, akik ott voltunk, legalább annyira néztünk befelé, mint kifelé. Nem autók álltak előttünk, hanem a saját régi-régi vágyaink. A fiatalkori fantáziáink. Poszterek a falainkról. Legendás csodalények, akik egy másik világban éltek, és csak kivételes, ritka alkalmakkor lehetett megpillantani őket. Példaképek, akikkel sosem szabad igazából találkozni.

Úgy volt, hogy én csinálom majd a legújabb M5-öt. De aztán a tekintetem minduntalan visszatapadt az E39-re. Tudom, hogy milyen egy modern M5. Fantasztikus, bámulatos autó, egészen biztosan sokkal jobb belőle minden értelmes paraméter szerint az utolsó bármelyik elődjénél. Én írtam és tévéztem az E60-at és az F10-et annak idején, mindegyik érdemben rúgott egy akkorát előre a világ technikai színvonalán, amekkorát a padlógázuk az ember veséjébe. De idén nem érdekelt a 600 lóerős, összkerekes dominátor. Az érdekelt, hogy miről beszélt Tiff Needell. Hogy milyen érzés beleülni a húszéves önmagam húszéves álomképébe.

Mindenek előtt lenyűgöző. Tamás autója (minden M5 olvasói felajánlásként érkezett, amiért lángolóra burnoutolt hátsó gumikként olvad hálatelt szívünk) nem is újszerű, egyenesen kortalan. Felmentést kapott az öregedés alól. Bele se merek gondolni, mi pénz és meló egy ilyen állapotú youngtimer állagmegóvása, de legszívesebben levenném a cipőm beszállás előtt. Az órája 306 ezer kilométert mutat, de én soha nem gyanakodtam volna, ha letakarják az utolsó számjegyet egy darab szigszalaggal.

Jaj, de nagyon jó kis korszaka volt ez a BMW-nek. Még fel sem merült, hogy a rich kids of Instagram oligarchagyermekeinek kell dizájnolni. Még most, legutoljára, úgy gondolták az M GmbH-nál, hogy kevesebbet mutatni elegánsabb, mint többet. Soha nem volt ennél eltaláltabb minőségérzetű BMW, ennél funkcionálisabb, becsületesebb, nagyzolásmentesebb. És középtájon, a kicsit a sofőr felé fordított középkonzol aranyosan retro kijelzője alatt, a középtől kicsit talán balra, a sofőrhöz egy leheletnyit közelebb ott áll az Utolsó Standard Kéziváltó.

M5 Extravaganza

Amikor megjött az új M5-ös tesztautó, úgy voltunk vele, hogy ezzel valami emlékezeteset kéne csinálni. Így nekiálltunk feltúrni a környéket az öt előző generációért, és egy hónap megfeszített telefonálgatás és levelezés után egyszerre csak ott álltunk az Euroringen, hat darab M5-ös BMW-vel. Mától még három héten át jelennek meg az anyagok, jövő héten Anti írja meg az E60-ast, reméljük, ez a videó meghozza a kedvet az olvasásukhoz:

Bizony, az M3, az M5 és a többi V8-as BMW Getrag 420G hatsebességese majdnem akkora önálló legenda, mint az autók maguk, vagy az S-sorozatú motorjaik. Hivatalosan pont azt az 500 Nm-t bírja, ami az 5 literes V8-ból kiömlik, de a valóságban szénné töltött, szénné rúgott motorok mögött is nagyon sokat lenyel. Cserébe ha egyszer meghal, meghal. Használni van, nem szerelni. Így is egy világ siratta, amikor a BMW lecserélte a sátáni SMG III-ra az utód E60-ban, és Amerika vissza is könyizhette még pár évre.

Mivel évek óta egy E36 M3-mal járok én is, nagyon otthonos minden. Csak épp olyan, mintha az otthonomat lebontották és újjáépítették volna, másfélszer nagyobbra, puhábbra, finomabbra, otthonosabbra. Egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. A gázreakció nyugis, a motor néma, a váltó a szokásos gumis-kóválygós, a kormány lusta (még csak nem is fogasléces, mint a többiben). És milyen lágyan mozog! Vadi új, csillagászati árú gátlókon siklunk, olyan kényelemben, mintha valami másik ország útjai lennének alattunk.

Nyugisan gurulunk, beszélgetünk. Eszembe se jut megtaposni, amúgy is ledekkel jelzi a fordulatszámmérő körül, hogy üzemmeleg-e már a hajtáshoz. Aztán utolérünk egy teherautót. Talán visszaváltok, talán nem, de mindegy is. Az 500 Nm 3800-on érkezik meg, de a szívó és kipufogóoldali (üreges) vezérműtengelyeket tekergető dupla Vanos nyomatékgörbéjéről csak a gémeskút hiányzik, olyan lapos. Bárhonnan elindul, aztán puhán, de irgalmatlanul tol, egyre erősödve. Az egész autó egy végtelen önuralmú, halálosan nyugodt, ultranehézsúlyú, öltönyös kidobó egy brit magánklub ajtaja mellől. Soha nem emeli fel a hangját, semmivel nem idegesíted fel, de az ellenállás teljesen kilátástalan.

Vagy negyedórát autózunk az Örkény-környéki utakon, és egyik ámulatból a másikba esek. Az én autómnak is van selymesen suttogó, kulturált oldala, de az csak egy leheletnyi smink a fortyogó téboly felett, bármikor azonnal kibújik alóla a mérges, fémesen üvöltő, mániákus állat. De ez? Olyan végtelenül kellemes, békés az egész, nemhogy nem sarkall száguldásra, úgy kell rávennem magam, hogy becsületből azért kiforgassam néha. Olyankor gyönyörű, összetett hangon végigforog 7000-ig az S62, ahol kijön mind a 400 ló a 4,94 literéből. Ilyenkor matematikai értelemben rettenetesen gyors is, pillanatok alatt riasztó számokat látni a műszeren, miközben az M5 dölyfös közönnyel úszkál az útfelület felett. Itt érteni meg a lusta kormányt is, a 250-es utazóhoz nem passzol a túl direkt áttétel.

Visszamegyünk a versenypályára. Az M-részleg sokáig abban hitt, hogy a komolyan vett fékrendszer gyávának mutathatja a tulajdonosokat, ezért ormótlan és egyszerű egydugós féknyergekkel operált, amik sem érzésre, sem kitartó lassításban nem voltak a könnyfakasztó motorokhoz méltók. Érdemben itt sincs másként, de ez teljesen mindegy. Az E39 több mint 1,8 tonna. Egyetlen porcikája se kívánja a pályázást, főleg nem az Euroring szűk kurflijait.

Benyomott sportgombbal életre kel a motor, a 4,8 másodperc százra ma is nagyon kevés, és ez egy húsz éves utazóautó. Ráadásul olyan gázreakciója lesz, olyan krémes és végtelen ereje, amivel itt nyújtózkodni se tud egy jót, nemhogy kifutni magát. A Servotronic kormánymű is elnehezül egy kicsit, de ettől még se éles, se közvetlen nem lesz. Az M5 billeg és úszkál, lassan átizzadja kifogástalan öltönyét, nem való ide. Ezért is olyan teljesen érthetetlen, hogy tényleg bármit meg lehet vele csinálni.

A lágy rugóin olyan az egyensúlya, a 25%-os sperrdifije úgy zár, az ereje úgy jön meg, hogy miközben egyetlen porcikája sem kívánja, mindent és bármit lehet. Ha kinyomod a kissé kezdetleges, bolondbiztos, de nagyon óvatos menetbiztonsági elektronikáját, és összesimulsz a nagy, nehéz testével, akkor a maga nyugalmas ritmusában gyönyörű, analóg módon lehet együtt mozogni vele. Minden autóra vigyázunk, mert mindegyik megbecsült gyűjtői darab. Nem nyúzzuk szét a technikát, nem játsszuk le a gumit. Talán két kört, ha megyünk. De megbeszéljük előre Tamással, hogy szeretne emlékbe egy olyan képet. Hát még ha tudná, hogy én mennyire szeretnék egyet.

Elviszem Zombit fotózni a nagy hajtűhöz. Megmondom, hova álljon, merre nézzen. Kiszáll. Levágjuk a kört, és fél perc múlva visszaérünk ugyanoda. A kanyarbejárat után, a csúcspont előtt egy mozdulattal belendítem, rárúgok a gázra, az M5 pontosan akkor, úgy és centire oda teszi az izomtól súlyos fenekét, ahova kell, és miközben addig állok a gázon, amíg át nem kell fűznünk a következő kanyarba, még a gumicsíkok ívét és a füstfelhő formáját is pontosan látom a lelki szemeim előtt. Húsz évbe telt, de helyben vagyunk. Azt nem hittem volna, hogy a szakállam ősz lesz körülötte, de a vigyort az arcomon, azt pont ilyennek képzeltem.

m5mont

Mi volt ebből az egészből direkt? Semmi. Még csak nem is az én ötletem volt, Anti hozta össze az egészet, és a csodálatos tulajdonos-olvasók. Talán úgy működhet az ember, ahogy a vándormadarak vannak a mágneses erővonalakkal. Nem látják, nem direkt követik őket, de valahogy mégis arra vitetik magukat a széllel, amerre a dolguk van. Nagyon köszönöm mindenkinek.

A teljes M5-cikksorozat eddig

Lerázza a húst a csontjaidról, olyan a hangja
Erősebb M5 lehet, hogy készült, de karakteresebb nem valószínű. Bár, ahogy szól, akár 10 lóerős is lehetne.
Azt hittem, ez a legjobb BMW M5
Itt még nem annyira erőből, inkább ésszel próbálták megoldani a dolgokat.