Mesterien formált téglatest

2005.02.11. 09:47

A használtpiac súlyosan bünteti a könnyelműeket, akik újkorában képesek voltak automata váltóval és benzines turbómotorral vásárolni nagy presztízzsel rendelkező autójukat. 6 éves korában ezért a szinte hibátlan, éppen bejáratottnak tűnő Volvóért képtelenség kétmillió forintnál többet kapni.

csik.jpg

A Volvo nagyobb autóinál egészen 1998-ig makacsul ragaszkodott a dobozformához. A versenytársak egy része már a nyolcvanas évek elején kikerült a sarkok és élek bűvöletéből (l. "szivar" Audi 100), egyeseknél ez a korszak nem is létezett (pl. Opel Rekord - Omega). A doboz-Volvók nagy előnye a rendkívüli tágasság, hiszen nemcsak vállban jó mondjuk az S 70-es, de a fejünkre sem akar rátelepedni az oldalfal és a tető találkozási vonala.

Az S 70-es a 850-es átkereszteléséből született. Külalakjuk, méreteik alapján ritka ínyenc, aki első ránézésre különbséget tudna tenni közöttük. Akadnak módosítások a lámpák és a motorháztető körül, a műszerfal sokkal gömbölydedebb, de mások sokkal bátrabban nyúlnak a fészlift kelléktárához. Ettől függetlenül ne higgyük, hogy az S 70-es valami múltból itt maradt őskövület, a mostani betűszó-versenyben jó eséllyel az élmezőny közelében végezne - ABS, ECC, STC, SRS, SIPS, ETS.

A bőséges felszereltségről később, kezdjük minden magyar autóvásárló kedvenc vesszőparipájával, a fényezéssel. A sötétszürke metált sajnos mostanság nem tartják fent a 4,60 méternél hosszabb személygépkocsiknak (rezzenéstelen arccal alkalmazzák a Smartokon, haszonjárműveken is), de a tömegesedés ellenére igen elegáns megjelenést kölcsönöz az S 70-esnek. Azt hiszem, e Volvót használva alaposan fel kéne frissíteni ruhatáramat, mert a különböző diszkontokban vásárolt, kissé kitérdesedett pantallóim és felületi foszlásra hajlamos zakóim (amik olyan jól passzolnak saját autóimhoz) alulöltözötté tennének. A színválasztékon belül előkelő helyet foglal el a fekete és a sötétkék, de elég sok a világos is. Tudom, kissé hihetetlen, de a minap egy epermetál S 70-es haladt velem párhuzamosan a Soroksári úton, azóta nemcsak egy Yarison vagy Micrán tudom elképzelni az árnyalatot. Tényleg jól nézett ki, na, és nem is ittam semmit.

Az autó arányai a kapitalizmus lassú beszivárgásának boldog pillanataira emlékeztetnek. 15 éve egykori munkatársam az ezerötösét cserélte Ford Taunusra, micsoda szenzáció volt az a remek, tepsi alakú limuzin! Hosszú negyedórákat állt szerzeménye felett, és gyönyörtől eltelve rebegte, számára ez az igazi forma - és mi, az irigy közönség nem tudtuk cáfolni. A függőleges hűtőmaszk, a hatalmas, sík motorháztető, a karakteresen kiemelkedő utastér, majd harmonikus lezárásként egy szabályos, szalmabálára emlékeztető csomagtartó - az S 70 üdítő kivétel a hatéves autók között. Akkortájt a tervezőket inkább a lassan olvadó fagylalttorta ihlette, ahogy ezt látjuk is majdnem egyforma alkotásaikon az utakon.

A Volvo egyetlen esetben engedett a divatnak, és lecsapta a jellegzetes hűtőrácsnak helyet adó orr-részt. A rövidke és balsikerű 480-as kaland ráébresztette a formatervezőket, hogy egy japán belpiacos kupé lemásolása nem feltétlenül a boldogulás záloga. Azóta a svéd ipari minisztérium valószínűleg a nemzeti örökség részévé tette a bordázott hűtőmaszkot. Állítom, ha egy plázaparkolónyi autóról leszednénk a márkajelzéseket, a legtöbb megkérdezett a Volvót találná el.

Az utastér luxust sugároz. A félig bőrből, félig egy (a szövőgyár által) nagyestélyinek szánt kelméből varrt üléskárpit, az egyszínűségével tüntető, mégis elegáns műszerfal és az ajtóborítások nélkülözhetővé teszik a rövid divatáramlatokhoz igazodást. E verzióban még a kategóriában szinte kötelező fabetéteket sem találjuk meg, a fémhatású plasztikok jelenkori térhódításáról pedig akkoriban még csak álmodoztak. Biztos lenne olyan ficsúr, aki lefitymálná, de annak egy húszéves Jaguar örökkévalóságnak szánt, bőrtől illatozó belseje sem tetszene. Számomra pedig az a mérce, és a Volvóé akkor is tetszik, ha világosabb árnyalatban még szebb lenne.

Aztán a kényelmi extrák: állítható kormány, állítható ülések (az anyósülés is emelhető-süllyeszthető), motoros ablakok és tükrök, mindkét napellenző kivilágítható piperetükröt rejt, első-hátsó olvasólámpák, bőrborítású középső könyöklők, 12 voltos aljzat hátul is, bőr váltógomb, deréktámasz az első utasoknak, kétzónás klíma, gyári rádiósmagnó 6 hangszóróval, belülről (illetve a távirányítóval külön) nyitható csomagtér-tető és tankfedő. Apró, de remek figyelmesség, hogy a színezett felső szegélyű szélvédőn, a belső tükör mögé árnyékoló fóliát tettek, így az ellenző mellett kevésbé döf a vezető szemébe a napsugár.

A figyelmeztető lámpa elhelyezése nem véletlen. A  mögöttünk haladó rendőrt is figyelmezteti.
A figyelmeztető lámpa elhelyezése nem véletlen. A mögöttünk haladó rendőrt is figyelmezteti.

Két hibát találtam az utastérben. Az első részben konstrukciós probléma lehet: a könyöktámasz fedelét hátrafeszítve eltörték az alatta lévő burkolatot. Valamilyen határolóval kiküszöbölhető lenne a rongálási lehetőség. A másik a használók gondatlanságából fakad: ronda felmarások a váltókonzol műanyagján. Többen megnézték, és oldószerekre gyanakodtak, de életszerűtlen nyitott nitrohígítós palackot lóbálni az első ülésen. Így én inkább a hírhedten agresszív vegyi hatásáról ismert, barna színű, szénsavas üdítőitalra gondolok. Egyszerűen felborult két kortyintás között, amikor nagyot haraptak a hamburgerbe - mivel pohártartóval nem kényeztették el a vásárlót.

Biztonsági felszereltség a megszokotton kívül: első és oldallégzsákok övfeszítővel, a hátsó könyöktámasz gyereküléssé alakítható, a hátsó ajtók mindkét első ülés mellől központilag lezárhatók (nincs is zárgomb hátul). A reklámok sulykolják a Volvo biztonságos voltát, és tényleg elgondolkodtató a 15 mázsás saját tömeg, illetve a tetőn a B-oszlopoknál keresztben futó kidudorodás. Olyan, mint a kiskategóriás kabriókon a bukókeret. Isten ments' kipróbálni, de ha muszáj volna az útról lesodródva hengerbucskázni, leginkább Volvóban lenne hozzá kedvem.

A konzervatív, elsősorban közép- és időskorúak által kedvelt külsejű Volvókat szokatlan ellentmondásként viszonylag kis űrtartalmú, de annál harapósabb turbómotorokkal látták el. Míg a kortárs (ne feledjük, a kilencvenes évek végén vagyunk) konkurencia rendkívül elégedett volt, ha a csúcsmodellbe egy 150-170 lóerős motor kerülhetett, Volvóéknál nagyjából itt indult a paletta. Békés V6-osok helyett ezért visító soros öthengeresek gondoskodnak a versenyszellem fenntartásáról. A tesztelt kétliteres autó egy kisnyomású turbóval 163 lóerővel rendelkezik, de az imponáló adatot a nyomatékgörbén találjuk: 230 Nm, 1800 és 5000 fordulat között folyamatosan.

Volvo S 70-es motorok

Háromféle lökettérfogatú benzines és egy dízel került az S 70-esekbe. Közös bennük, hogy soros öthengeresek; vígan elférnek elöl, keresztben. A kétliteresek a 126 lóerős tízszelepestől a 225 lóerős 20V turbóig terjednek. A második legnagyobb, 2319 köbcentis blokkok a legerősebbek, a T5-ös 240, az R változat 250 lóerős. A 2435 cm3-es is létezett butított, 10V verzióban, szerény 144 lóerővel, a húszszelepes turbó azért itt is kis híján üti a 200 lovat. A nyomatékértékekre kíváncsiaknak: 170-350 Nm az alsó és a felső csúcsérték a fenti skálán. Részletes információk a www.volvoclub.org.uk oldalon. A csühögők kedvelőit is kiszolgálta a Volvo, az Auditól származó 2,5 literes dízellel. (140 LE, 290 Nm)