A dolog úgy kezdődött, hogy Bandival elhitették a csajok: Ő rendelkezik Közép-Európa legszebb férfi felsőtestével. Ráadásul azt is, hogy jobban néz ki, mint Michelangelo Dávidja. Ezt csak egyféleképpen lehet eldönteni: ha egyszerre látjuk mind a kettőt. A szobor nem jött, hát irány Firenze!

hirdetés

A csapat: Erika a feleségem, Bandi a barátom,
és én. A géppark: '81-es CB 650, '93-as CB 750 Nighthawk, és az én
Guzzi Jackalom. Meg is beszéltük, hogy március 15-én indulás... a
következő időpont a Húsvét volt, de április 29-én, péntek délután
fél három az már tuti. Négy órakor ugyan, de elindultunk. Az idő
borús, de Balatonkeresztúrig simán eljutunk. Ekkor a feleségem már
nagyon panaszkodott, hogy rángat a Honda (kanadai kivitel, szerinte
igazi kislány motor). Én is mentem egy próbát, visszafelé már
toltam.
Hosszas tanakodás után rájöttünk, hogy kifogyott a benzin.
Előző évben, amikor Horvátországba mentünk, ugyanitt robbant le
ugyanez a Honda, csak akkor a szénkefe forrasztása engedett el.

Tankolás után eljutottunk egész Varazsdinig.
Aznap este a jóízű horvát sört kortyolva azt hittük, hogy Firenze
már csak egy ugrás, de tévedtünk. Másnap reggel tök sötétségre, és
szakadó esőre ébredtünk. A horvát-szlovén határon úgy néztek ránk,
mint akik egy kicsit gyagyásak. Sokat nem tévedtek. Kétsávos
rosszminőségű utak, akkora kátyúkkal, mint amekkora kamionok jöttek
szembe. Ha összeadod a kettőt, akkor enyhe szökőkutak lesznek
belőle, ami a bukósisakodban landol. Később autópálya, de addigra
már a kesztyűnk átázott, tehát
40 km-ként megálltunk és az aktuális WC-ben rácuppantunk a
kézszárítókra.

Akadt egy hely, ahol nem volt kézszárító csak
papírtörölköző. Micsoda elvetemültség, ezért ettünk egy meleg
levest, mert a megállásoknál becsületből elfogyasztott teáktól,
kávéktól, már mindenkit kivert a víz, belülről is. A lényeg az,
hogy véres (inkább vizes) verítékkel, egész napos szakadó esőben
motorozással sikerült megtennünk kb. 300 km-t. Az tartotta a lelket
bennünk, hogy majd Olaszországban biztosan jó idő lesz. És lőn:
Trieszt, süt a nap (már lemenőben), mi ázottan, fázósan, taknyosan.
Az olasz határőr ránéz a Guzzira, és még az útlevelet sem kéri
senkitől. Benvenuto Italia!
Trieszt üdvözli a nemzetközi rendőrtalálkozó résztvevőit.
ÓÓ, hogy ...!

Szállás égen földön nincs, még az ifjúsági
szállón is csak lányoknak van hely. Örömmotorozás a tengerparton,
szállás méregdrágán Monfalconeban. A motorok fedett helyen, mi a
helyi kocsmában, nem stílszerűen, de sört vedelünk. Holnap már csak
egy ugrás Firenze! Végig autópálya. Már csak 400 km van hátra.
Pármai elágazás,
a Honda megint rángat, tele van a tank. Elszakadt a szénkefe
réz vezetéke. He-he. Köszönet Lacinak, aki egy Volkswagen
teherautóval Fűzvölgyből jött, és volt nála kalapács, ami jól
helyettesíti a nyolcas csőkulcsot. Megcsináltam. Hogy ezt milyen
könnyű leírni! Azért ott először azt hittem, hogy megüt a guta,
vagy én őt, de legalábbis fel akartam gyújtani a Hondát. Néhány
cigi, egy doboz ital, hideg fejjel gondolkozol, és
a VW hangszóró vezetéke máris a dekliben figyel, mint a szénkefe
megtoldott érintkezője.

A gép első tolásra elindul, van töltés is, csak
az Appennineken kell átmennünk. Autópálya ide, autópálya oda,
voltak jó kis húzós kanyarok alagúttal spékelve. Egyszer csak a
tábla: FRIENZE. Gyönyörű!
Dávidot több példányban tekintettük meg, egyszer az eredeti
helyén, de persze a másolatot, mert az eredeti a múzeumban tartják,
egyszer bronzból a Michelangelo téren, ahonnan gyönyörű szép a
kilátás a városra, és többször mindenféle nagyságban,
műanyagból.

A doumo (dóm) persze színtiszta márványból, de
nem csak a dóm, hanem a San Lorenzo templom is, ahol Michelangelo
csinálta a bejárat feletti erkélyt és Donatello bronz ládát
készített. Tisztára, mint a tini-nindzsa teknősök. Erika kedvence
az aranyművesek hídja. A középkorban épült az Arno fölé, de túl
szélesre sikeredett, ezért a két oldalát beépítették üzletekkel.
Már akkor sem tetszett a hercegnek, hogy a hentes és a zöldséges
behajigálja a maradék, romlott árut a folyóba, ezért rendeletbe
adta, hogy csak aranyművesek költözhetnek a hídra.
Ennyit a sötét középkorról.

A szállásunk jó. Paolo, a tulaj épp lábadozott,
XVS 1100-asa a szervizben. Két héttel ezelőtt csukta össze. A
forgalom óriási, motoros hegyek, de mindenki figyel mindenkire, sőt
az autós arra is figyel, hogy a motoros előre tudjon menni a
lámpánál. Nem sajnálja tőlük, mert ettől ő nem megy később. Nincs
nagyobb forgalom, mint nálunk, de a piros lámpánál rögtön
megjelenik 10-20 motoros.
Szédületesek a csajok a robogókon, mind elől, mind hátul.

Erika ragaszkodott a bukósisak fül
nagybevásárláshoz és az olaszok is olyan fülesek voltak, hogy
Bandival mi is kedvet kaptunk. Így
gyarapodott a motoros fülek társadalma egy egérrel, egy
tigrissel, és egy macival. Hála Paolo útbaigazításának, megtaláltuk
a motoros boltokat. Semmi említésre méltó, hasonló árak és
árucikkek, mint itthon.
Pizzát ettünk, capuccinot ittunk, de a chianti hazájában mégis
maradtunk a sörnél. Szintén Paolo segítségével megtaláltuk
törzskocsmáját. El is kezdtük gyűjteni a kuponokat (egy korsó egy
kupon) a helyi pólóra, de mivel az utolsó este volt már nem
sikerült megfelelő sörmennyiséget meginnunk, pedig küzdöttünk
becsülettel.

Kedden délelőtt még vettünk egy pár üveg bort
ajándékba, és 11 órakor elindultunk. Este 1/2 9-kor Rábafüzesen
boldogan mutogattuk az útlevelünket a magyar határőrnek. Be kell
vallanom, hogy a könnyebb utat választottuk, végig autópályán
jöttünk. Semmi izgalom.
Az Appenninek után a Po-síkság dög unalom, mindenki őrült
módjára itta a kávét, mert csak néhányszor akartunk elaludni, ami
motoron elég nehéz, de másfél óra motorozás a tök egyenes
autópályán sokat segít. Az olaszok még az Alpokban okoztak egy kis
meglepetést,
műanyag rendőr az útszélén és a hidak dilatációja is igen
érdekes, főleg ha kanyarodik a viadukt. A mi meglepetésünk az volt,
hogy az automata autópálya kapunál két motorral mentünk át egy
fizetéssel. Mindent összevetve jó volt, csak kevés. A fenekünk sem
fájt, ezért még a május elsejei tabáni koncertekre is motorral
mentünk.