Japánban minden április végén, május elején van egy hét, amit Golden Weeknek neveznek. Ekkor ugyanis mindenütt - a boltok kivételével - szünet van, és az emberek szabadságra mennek. Az általános cél: minél több pénzt elkölteni. Mivel nekem is szünet volt, és mindenképpen ki akartam szabadulni a tokyo-i betondzsungelből, olyan helyet kerestem, ahol sok a látnivaló és kevés az ember. Emellett anyagi szempont is közrejátszott: nem szívesen költöttem volna a benzinen és kaján kívül másra. A választás így esett a Japán szigetek négy főszigetének legdélebbi tagjára, Kyúshú szigetére. A rendelkezésre álló idő: 8 nap. A tervezett táv kb. 4000 km.

hirdetés

Április 27.

Előző nap még este 10-ig melóztam.
A postás reggelre ígérte az új alkatrészeket, amiket már két
hete megrendeltem. Igaz, az egyiket Németországból szállították.
Szóval megjöttek a cuccok, egy hátsó sárvédő (Magical Racing) és
egy túraplexi (MRA). Fel is szereltem őket szépen, majd mentem egy
kört, hogy néhány haveromnak megmutassam a módosításokat. Mire
hazaértem, már délután 3 volt. Elkezdtem pakolászni, a telefont
kikapcsoltam, beraktam a tanktáskába, az órám ugyanerre a sorsra
jutott. Itt kezdődött az igazi szabadság.

Este fél hétkor készen állt a motor az indulásra. Úgyhogy kulcs
elfordít, "Push START". Nem is baj, hogy csak ekkor sikerült
elindulnom, ugyanis nappal az autópályán dugó van. Másrészt rám
sült volna a motorosruha, amíg a városon keresztül elvergődöm az
autópályáig. Mikor az ellenőrzőkapun átgurultam, már lement a nap.

Saját tapasztalat alapján az éjszakai utazást preferálom,
amikor a távolság leküzdése a cél, nem a táj nézegetése. Főleg itt
Japánban, a nappali dugók éjszaka nincsenek,
a rendőrök is alszanak. Mindkettő igen fontos szempont,
mivel az autópályán a sebességkorlátozás 80, azaz nyolcvan km/h.

140-160 körüli tempót mentem. A különböző módosításoknak
köszönhetően - túraszélvédő, kormánymagasító, Corbin-ülés, puhább
markolat - kellemesen telt az első 600 km. Utána Osakánál
ráfordultam a Chúgoku autópályára, ami a fősziget (Honshú) közepén
haladva köti össze Osakát Fukuokával.
A Csendes-óceán és a Japán tenger felőli oldalt Ura-Nihon-nak is
nevezik, ami hátországot jelent. A forgalom nagy része a
Beltenger partján lévő San-yó autópályán megy. Az általam
választott úton pedig még akkora forgalom sem volt, mint az M3
polgári szakaszán, úgyhogy itt már csak az
éles kanyarokban ment 180 alá a mutató.

Április 28.

Hajnaltájt elértem Hiroshimát. Itt egy
parkolóban megálltam és egy padon aludtam néhány órát.

Reggeli és fogmosás után indultam tovább Fukuoka felé, ami
már Kyúshú szigetén van. Egy nagy híd köti össze Honshú és Kyúshú
szigeteket. Fukuoka Kyúshú legnagyobb városa, ergo olyan, mint a
többi betondzsungel. Így hát a lehető legkevesebb időt töltöttem
itt. A part mentén folytattam az utat nyugati irányba.

A napi cél a
Hirado sziget volt. (Semmi köze a TV híradóhoz).
Nevezetessége, hogy rengeteg régi keresztény ereklye, templom
található itt. Amikor az első portugál hajók megközelítették
Japán partjait, az itt Kyúshú szigetén történt. A sógunátus ideje
alatt csak Kyúshú-n lehetett a külföldiekkel kereskedni. Az európai
kultúra hozta magával a kereszténységet. Aztán amikor a sógun
betiltotta az idegen vallást, az üldözöttek erre a Hirado szigetre
menekültek. Nagyrészüket kivégezték, ahogy kell, de egy részük
papíron áttért a buddhizmusra. Így ők életben maradtak és titokban
gyakorolták a katolikus vallást.

A sziget nagyon szép, minden tele virággal. Van jó néhány templom
harangtoronnyal és kereszttel, de azért a kemény faajtó helyett sok
helyütt trad-jap tolóajtót találunk.
Itt van japán legrégebbi teaültetvénye, ami csak néhány
bokor volt az út mellett egy emléktáblával.

Éjszaka szembesültem a felfoghatatlannal:
a kempingek csak nyáron vannak nyitva. Kérdeztem más
motorosokat, ők se tudtak semmit. A végén - jobb híján - egy
buszmegálló várójában, a padon aludtam. De előtte el akartam menni
egy nyilvános fürdőbe, ami az orrom előtt zárt be.

Hajnal fél 3 körül arra keltem, hogy fázom, úgyhogy
eldöntöttem, hogy akkor inkább továbbmegyek Nagasaki felé. 2 órányi
motorozás után megint rám jött az álmosság. Megálltam egy
parkolóban, és megágyaztam a betonon.

Április 29.

Reggel megálltam a tengerparton egy olyan parkolóban, ahol van
rokkant WC. Ez azért király, mert ezt tényleg csak a tolószékesek
használják, akik nem járnak arra túl gyakran. Zárható ajtó, és az egész
olyan, mint egy fürdőszoba, csak zuhany nincs benne. Van konnektor,
úgyhogy pancsolás közben ceruza-akkut töltöttem.

Délelőtt beértem Nagasakiba. Itt elmentem a
Bumm emlékparkba. Elég kemény képek voltak a háborúellenes
aktivisták pultjánál kiplakátolva. A robbanás után az egész
városból csak a börtön falai maradtak. Persze ez azért is van, mert
a japánok egyrészt faházakat építenek, másrészt kőháznál is
spórolnak az építőanyaggal. Szóval a képek elég sokkolóak voltak,
ami érdekes volt nekem az a hősugárzás hatására a betonba égett
árnyék. Nagasakiban más látnivaló nem volt, lévén a város még csak
60 éves. Úgyhogy mentem tovább dél felé Kyúshú nyugati partján.

Komppal mentem egyik kis szigetről a másikra, ami tök jó volt. A
parti út nagyon klassz volt,
naplementekor még jobb lehetett volna. A mára kinézett
kemping szintén zárva volt a változatosság kedvéért. Nem gond,
Akune város mellett találtam egy nagyon szuper parkot a hegy
tetején, amit még építettek, szóval nem volt igazán park jellege a
dolognak.

Egy tető alatt vertem fel a sátrat, ami jó ötletnek tűnt, de a
cöveket nem lehetett leszúrni a betonba. Végülis hevederekkel
kötöttem ki a sátrat. Este feltámadt a szél, ami nagyon kemény
volt. Az igaz, hogy az időjárás-jelentés esőt mondott, de azért
ekkora szelet nem vártam. Valahogy
sikerült megfőzni az esti Maggi levest a kemping-gázon.
Utána lefeküdtem volna aludni, de akkorra megérkezett a vihar, vagy
monszun, vagy mittudoménmi. A lényeg, hogy a sátrat a szél teljesen
vízszintesig fújta. A hevedereknek köszönhetően nem repült el több
kilométernyire. A jó minőségű váz is kibírta. De a lényeg: aznap
este is csak 2-3 órát aludtam.

Április 30.

Reggel szélcsend volt. A sátor nem száradt meg. Egész nap
borús időre volt kilátás. A munkások is megjöttek, az egyik be is
szólt, hogy itt nem lehet sátorozni. Én is beszóltam neki, hogy
írják ki táblára, és akkor tudni fogom. Erre aztán már csak magában
morgolódott. Nem baj, összecsomagoltam, és mentem tovább
Kagoshimába. A terv az volt, hogy megyek tovább Yakushima
szigetére. Kb. 11-re értem a kikötőbe, és a dokkok közötti
csámborgás után megtaláltam, hogy hol lehet jegyet venni. Ott aztán
felvilágosítottak, hogy csak egy hajó megy naponta, és a következő
csak másnap reggel fél 9-kor. Frankó.

Tervmódosítás, térkép elő, nézzük, mi érdekes van a közelben.
Searching_ found: "Sakurajima". Átmotoroztam a másik dokkba, és fel
a kompra, ami Sakurajimára visz minket. Sakurajima egy sziget
Kagoshima várostól keletre. Rövid, 20 perces kompozás után ott is
vagyunk. A komp jó, mert egész nap megy.

A sziget egy aktív vulkán. A hegy állandóan füstölög, de ez
a felhőktől nem látszik. Legutoljára a legdurvábban 1914-ben tört
ki, és legyalulta a szigetet. Azóta a termékeny talajon újranőttek
a növények. Nagyon szép a táj, a megszilárdult láva klassz formákat
vesz fel. A helyi iskolában nem salak borítja a focipályát, hanem
zúzott vulkanikus kőzet. A képeken látható még lávaelvezető
csatorna, ami olyan, mint egy mesterséges folyómeder, és szükség
esetén az izzó láva ezen keresztül a tengerbe folyik.

Az 1914-es kitörésnek állít emléket az a torii, ami a kitörés
előtt 3 méter magas volt, most már csak padként lehetne használni A
torii-t talán kakasülőnek lehetne lefordítani. Japánban sokfelé
látni ilyet, ez az itteni hitvilágban az anyagi és a szellemi világ
kapuját jelképezi.

A szigeten van egy szocüdülőre emlékeztető
diákszálló. Úgy döntöttem, hogy itt töltöm az éjszakát.
Van rendes ágy. Este 8-kor már alszom, mint akit fejbe
vertek. Az előző napokban erre nem nagyon volt lehetőség.

Május 1. (Éljen!)

Reggel fél 6-kor keltem, 6-kor már kompoztam
vissza Kagoshimába, hogy a yakushima-i hajóra biztos felférjek. A
diákszállásról a motoros szobatársaim nagy része ugyanígy tett.
Végülis
reggeli után harmadikként gurultam fel a rámpán a hajó
belsejébe. Hát ez egy nagyon állat érzés volt. Mintha a
Párizs-Dakaron lettem volna a Spanyolországból Marokkóba menő
hajón.

Miután meggyőződtem, hogy rendesen lekötözték a motort (nehogy
rájöjjön a roham, és elszabaduljon), felmentem a másodosztályra,
ahova a jegyem szólt. Itt nem kis kabinok vannak, hanem egy nagyobb
szoba, ami pultokkal több részre van osztva, és ezekbe az
osztásokba lehet leülni/feküdni, tehát a japán földön ülős módszer,
se szék, se asztal. Akinek ez nem tetszik, vagy már nincs neki
hely, az kimehet a fedélközbe, ahol vannak műanyagszékek és
asztalok a szabad levegőn. Nekem nagyon bejött ez a hajózás, főleg
azzal a tudattal, hogy a motor ott van lenn, és ha kikötünk az
ismeretlenben, akkor nem gyalogolnom kell.

Majd 4 órás hajókázás után megérkeztünk Yakushima szigetére. Irány
a turista információs központ. "Csókolom, egy olcsó kempinget
keresek." Az útbaigazítás után hamar megtaláltam a kempinget, és
felnyomtam a sátrat.

A kemping nem volt más, mint egy előkelő
étterem - kocsma -, még előkelőbb kertje. Fantasztikus volt,
közvetlen a tengerparton, és a fák meg bokrok nagyon mutatósak
voltak. A sátramnak is tök jó helye volt.

A kempingben találkoztam egy öreg fickóval, Kobayashi szannal. Ő
miután letöltötte büntetését, azaz nyugdíjba ment, és a vállalat
nem engedte el üres kézzel, egyedülálló révén csináltatott magának
egy több mint fél millió forint értékű biciklit, és elindult világ
körüli útjára. Volt Európában, Amerikában és Ázsiában. Végig két
keréken, sátorral. Állat. Mesélte, hogy a legjobban a Skandináv
országok és Izland tetszett neki. A legrosszabb élmény Madridban
történt vele, ahol indiai származású mezítlábas fiatalok egy
csoportja kérdezés nélkül elvitte a biciklijét egy körre mialatt
Kobayashi úr a boltban volt, és azóta se hozták vissza. Úgyhogy
kénytelen volt hazarepülni, új biciklit csináltatni, és folytatni a
túrát. A képen már ez a második bicaj látható.

Késő délután mentem egy kört a szigeten. Egy út
van, ez visz körbe, 110 km. Nagyon szép, autók alig jönnek szembe.
Azonban többször előfordult, hogy egy-egy majom vagy őz átszaladt
előttem az úton.

	Jómon-sugi

Május 2. Yakushima két szempontból is híres japán körökben.
Egyrészt ez az a hely, ahol az országban a legtöbb csapadék esik
egy évben, másrészt
itt van Japán legöregebb fája, egy 7200 éves cédrus. A
szubtrópusi éghajlatú sziget legmagasabb pontja kb. 2000 méter
magas. Ez minden különösebb átmenet nélkül emelkedik ki a
tengerből, így ami felhő arra jár, az nekiütközik, és esik az eső.
A sziget magasabb pontjai szinte állandóan felhőben vannak. Itt
nőnek a híres yakusugi-k, a yakushima-i cédrusok.

Reggel fél kilenckor indultam, ami elég későnek számít.
A cél a Jómon-sugi, az a cédrusfa, amiről az előbb írtam. A
motort 9-kor lakatoltam le a parkolóban, ahol akkor már több motor
is volt. Innentől kezdve az útikönyv szerint 8 órás gyalogtúra
következik. Egy erdei kisvasút síne mentén kellett menni, más út
nem volt. Először fantasztikus volt minden, a buja növényzet, a
párás levegő, és az egész környezet. De egy órával később már csak
egy gondolat járt a fejemben: "A francba is, enduróval kellett
volna jönni!" Mondjuk néhány órával később már olyan volt a terep,
hogy még egy triálosnak is nehéz feladat lett volna. 4 órányi
mászás után megérkeztem a célhoz.

Lefele már csak 3 órás volt az út. Mikor megérkeztem a parkolóba,
tiszta víz voltam. Nem csak azért, mert leizzadtam a sétálásban,
hanem mert
a levegő nagyon párás volt, és a fákról csöpögtek a
vízcseppek. Rossz belegondolni, hogy egy trópusi őserdő milyen
lehet, ahol ezen felül meg vagy 30 fokos hőmérséklet is van.
Felvettem az esőruhát, hogy ne fázzak meg, de mivel csak egy
félórás szerpentinezésnyire volt a kemping, nem volt gáz.

Május 3.

Reggel korán keltem, gyönyörű napsütéses volt a
reggel. A tengerparton nyomtam egy Maggi levest, és utána sátrat
bontottam. A hajó Kagoshimába vissza csak fél 2-kor indult, de én
az elsők között 10-kor megvettem a jegyet. Mivel még volt bő két
órám,
irány a tengerpart.

Nagata-inakahama volt a partszakasz neve. Hát fantasztikus volt.
Fehér homok, és kristálytiszta, kobaltkék tenger. Ez igen. Azt
hiszem, a képek magukért beszélnek. Még egy hétig szívesen maradtam
volna. Aztán mikor vége volt a pancsinak, mert már a nap is erősen
megfogott, vissza a kikötőbe, ahol a hajó már kikötéshez
készülődött.

A hajón visszafelé néhány japán sráccal dumáltam, akiket a
tengerparton ismertem meg. Kikötés után vacsora, azután pedig észak
felé vettem az irányt, Japán legnagyobb kráterű vulkánja felé. Este
9 körül elálmosodtam, úgyhogy előkaptam a térképet, hogy nézzek egy
közeli kempinget. A legközelebbi 10 km-re volt. Egy benzinkútnál
megálltam, hogy megkérdezzem, merre kell pontosan menni, de már
volt ott 4 angol csajszi egy autóval - nekem négyük közül a japán
autó tetszett a legjobban. Beértünk a kempingbe, de hát a recepció
csak este 9-ig volt nyitva, úgyhogy sajnos, nem volt kinek fizetni.
Segítettem a lányoknak sátrat verni, mire kaptam egy doboz
sört. Aztán ők elmentek enni, én meg inkább aludni.

Május 4.

Reggel fél 6 körül újranyergeltem. Aztán
elindultam. Néhány kilométer múlva borzasztó záptojásszag csapta
meg az orrom. Nagyon kemény volt. A terület összes
csatornanyílásából kénes gáz szállt fel. Egymás hegyén-hátán
gyógyfürdők voltak, de engem már a hányinger kerülgetett, mire
túljutottam a néhány km-es szakaszon.

Késő délelőtt érkeztem meg úticélomhoz, az Aso nemzeti parkba.
Útközben találkoztam két motoros tűzoltóval, és mivel még
életemben nem láttam ilyet, utánuk mentem, és megkértem őket, hogy
álljanak meg egy fotó erejéig.

Az Aso egy nagy vulkáni kráter - ha jól
emlékszem a földrajzórán tanultakra - beszakadásával képződött. Így
ennek a kráternek a
kerülete 180 km. A kráteren belül a termékeny talajon
növénytermesztéssel, illetve állattartással (farmgazdálkodás)
foglalkoznak. A gyönyörű zöld hepehupás táj megint csak az enduró
hiányát juttatta eszembe. Aztán felmotoroztam a működő
kráterhez.

A vulkanikus kőzet nagyon érdekes volt számomra, egy geológus
számára meg méginkább az lehet. Amikor felértem a parkolóba, le
voltak zárva a kráterhez legközelebb vezető gyalogutak, mert az
egészségre káros gázok koncentrációja elég nagy volt. Később aztán
megnyitották ezeket, de
a hangosbeszélőn végig ment a felhívás, hogy szív és légúti
betegségben szenvedők mértékkel inhaláljanak. Aztán fény derült
a titokra, hogy honnan jön a füst. Végülis az egész cucc legbelseje
egy Sunlichtos forró mosogatólére emlékeztetett, ami nem
citromszagú volt, és a zsíros szennyeződésekkel sem tudott mit
kezdeni.

Mindenesetre nagyon érdekes volt. Búcsúzóul még mentem egy kört a
hegygerincen futó panorámaúton, ahonnan a medencére (kráter) nagyon
szép kilátás nyílt, aztán észak felé vettem az irányt és haza
indultam. Estére elértem az autópályát Kyúshú északi részén. Innen
mintegy 200 km volt Hiroshima, ahol az aznap éjszakát terveztem
eltölteni, hogy másnap reggel megnézzem a várost. Az autópálya
egyik parkolójában a parkosított területen vertem tábort.

Május 5.

Másnap délelőtt Miyajimán kezdtem, ami egy kis
sziget tele szentélyekkel.
Az egyik hiroshimai szamuráj építtette, és közember sokáig nem
tehette be ide a lábát. A szigeten rengeteg őz él, szent
állatok, az istenek avatárjainak tartják őket. Az biztos, hogy elég
éhenkórászok ezek az istenek, mert mindent megesznek, aminek
kajaszaga van. Egy barátom sátrát ki is szakították, úgy kellett
őket elhajtani.

Utána irány Hiroshima. Pechemre le volt zárva a belváros, mert
virágfesztivál volt. Rengeteg ember, nagy tumultus, sok rendőr, de
nagy nehezen találtam parkolóhelyet. A Dóm érdekes. Egy cseh
építész tervezte, és
ez az egyetlen épület, aminek a maradványait nem takarították
el az újjáépítéskor.

Egy öreg bácsika a hozzátartozóiért imádkozik. Előtte a boltív
alatti kőszarkofágban őrzik az Atombomba miatt meghalt emberek
neveit. A névsor máig bővül. A további képek a múzeumban készültek.
Igen durvák, az egésznek nyomasztó a hangulata.