Már csaknem fél éve szerveztük az idei első Krapeknő túrát a lányokkal. Mindenki nagyon várta, és az első listán 23 résztvevő szerepelt. Ahogy közeledett a kitűzött időpont, csökkent a létszám is. Kiderült, hogy néhányan éppen vizsgáznak, mások vizsgáztatnak, a családosoknak pedig még egy csajtúra sem elég indok arra, hogy gyereknapon a nagyszülőkre hagyják a porontyokat. Azért még így is maradtunk éppen elegen.

hirdetés

Május 28-án nyolc motor várakozott az M7-es elején lévő gyorsbüfé
parkolójában. Ott volt Réka a 600-as Bandittal,
másik Réka egy GSX1400-et kapott kölcsön, Eszti és Puttony Andi
most már Hornettel, Tuli 400-as Bandittal, Zsuzsi a Sporival, Ildi a
CB400-zal, Judu egy kölcsön GS500-zal és én a Sakállal.
Valójában senki nem tudta pontosan, hogy még kire várunk, mert
több részletben indult a társaság. Miután Ndy (SV650S) telefonált, hogy
neki még valami közbejött és majd jön utánunk később, elkezdtünk
készülődni. Az, hogy csak valamivel fél öt után pattantunk nyeregbe,
megdönteni látszott a lánytúrákról eddig kialakított elméleteimet -
például a pontosságról.

Mivel a péntek délutáni csúcsforgalom nem igazán vonzott minket, az
M7-es, illetve a 7-es út helyett az 1-est, a 811-est és a 8-ast
választottuk. Igaz, hogy erre valamivel hosszabb, meg a 811-es minősége
sem a legjobb, de legalább nincs forgalom. Még Székesfehérvárig sem
jutottunk el, mikor Ndy telefonált, hogy
véletlenül továbbment az 1-esen, az van kiírva, hogy Környe, és
akkor onnan merre van Veszprém. Nagyjából elmondtuk, merre van
Székesfehérvár és megbeszéltük, hogy ott megvárjuk egy benzinkútnál.
Fél óra várakozás után telefonált, hogy egy másik kútnál van, mert már
alig volt benzinje. Menjünk tovább, majd utolér minket. Tényleg
utolért.

Habár Budapesten még verőfényben indultunk, Székesfehérvárnál mindenki
esőruhát húzott, mert kezdett hűvös lenni, és a felhők is erőteljesen
gyülekeztek. Nem tévedtünk, hamarosan tényleg eleredt az eső, és a szél
is felerősödött. Veszprém előtt már akkorákat lökött rajtunk, hogy
időnként mindkét sávot igénybe kellett venni.

Mire Veszprémbe értünk Ági (Volusia), aki itt csatlakozott volna
hozzánk, már otthon nézte a meleg lakásban a tévét. Mivel
elfelejtettünk szólni neki, hogy mikor érkezünk, jobbnak látta, ha nem
álldogál az út szélén az esőben. Sebaj, a többiek Balatonfüreden már
várnak minket, mire mindenki megtankol Ági is odaér. A benzinkútnál már
kockára fagyott Juci (VT600 Shadow) és Bea (kölcsön Hornet).
Ilyen sokáig eddig még senkinek nem tartott leérnie Füredre, bár
még korai lenne az átlagsebességet firtatni.

Innen Keszthelyig minden simán ment, az eső továbbra is rendületlenül
esett. Andi (Moto Guzzi Le Mans) és Nusó (ZZR400) itt csatlakozott
hozzánk úgy este kilenc felé. A Gellénházáig hátralévő út nem volt
valami felemelő. Judu és én már eleve náthásan indultunk (az egy héttel
korábbi borfesztivál megtette hatását), és mivel csak a számon
keresztül kaptam levegőt, a menet közben beszívott hideg a torkomra
ment, amitől az nagyon fájt és már hangom sem volt. Mindenki nagyon
fázott, fáradtak voltunk,
esett az eső, és még csak most jött az út neheze: hátra volt még
nemtomhány kilométer kanyargás a sűrű sötét erdőben, esőben...

Útközben Vikicsék is utolértek minket kocsival. Mivel nekik a Pünkösd
minden évben családi program, erre az estére otthagyták az ikreket
Badacsonyörsön és utánunk ruccantak bulizni. Úgy éjjel féltizenegy
volt, mikor megérkeztünk Juci apósáéknak a házába, amit ezen a hétvégén
tömegszállássá nyilvánítottak. Gyors fejszámolással valaki kiszámolta,
hogy 38 km/órás átlagot jöttünk, de azt nem tudom, hogy ez hogyan jött
ki, én 47-et számoltam. A kert és a garázs megtelt motorokkal. A ránk
váró
vadpörkölt mellé a többség a sör helyett ezen az estén a forralt
bort választotta.

Éjfél előtt érkezett meg Ria (ZZR1200) és Cat (Monster 1000). Nekik az
út 280 kilométerre sikeredett, de legalább élvezték. Az hogy a hideg, a
sötét meg az eső ellenére képesek voltak este nyolckor elindulni
Érdről, igazán szép tőlük. Bár a nagy buli, amit beterveztünk elmaradt,
azért kellemes kis traccsparti kerekedett. Némi izgalmat okozott, hogy
Ndy kulcscsomójáról
lefújta a menetszél a vadiúj dobozának kulcsát, amiben minden
holmiját hozta. A fiúk
egy hajcsattal próbálták kinyitni, a csajok rögtön felajánlották
fölösleges ruhadarabjaikat, én meg javasoltam, hogy válasszon valami
sötétebb hajszínt, de a mások által sajátosnak mondott humorom nem
aratott osztatlan sikert.

A betegek éjszakára külön szobát kaptak, hogy a többieknek ne
kelljen egész éjjel a köhögést, orrfújást, krahácsolást hallgatni, így
viszont nekünk kellett hallgatnunk, ahogy a másik szobában a többiek -
mind a hatan - viháncolnak, és hülyítik Blörót a nyolchónapos Beagle-t.
Azért kicsit sajnáltuk, hogy csak foszlányokban halljuk a poénokat,
amin hajnalig röhögtek. Cserében viszont következő éjjel mi nem tudtunk
aludni, és mivel már a megfázás tünetei is csökkentek, hajnalig
dumáltunk.

Szombaton nem jött össze a korán kelés, ami azért nem volt olyan nagy
baj, mert az időjárás még mindig nem volt kifejezetten motorozásra
alkalmas. Délelőtt Cat és Andi továbbmotorozott, viszont kora délután
megérkezett Kitti az Intruderrel. Nem sokkal később
elindultunk Szlovéniába, egy termálfürdőbe fürdeni, ha már a
motorozás nem okoz élvezetet. A légvonalban ötven kilométeres utat
Juci kis kerülővel vezette, nehogy délután háromnál korábban odaérjünk,
mert a belépő ára akkortól kedvezményesebb. Este Zalaegerszegen a fürdő
után jól kiéhezve elleptünk egy éttermet, és jól összezavartuk a
pincért a rendelésekkel.

Vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk. Úgy látszik, otthon
hagyott házi Táltosunk Napistenhez intézett fohászai meghallgatásra
találtak. Az indulást tíz órára terveztük, úgyhogy már kicsit el
voltunk késve. Az ablakon kinézve, nagy meglepetésükre azt láttuk, hogy
a motorok szépen sorban, az előző napi sártól megtisztítva, lemosva
csillognak a kertben. A rejtély megoldása az volt, hogy a korán
kelők ezzel ütötték el reggel hat óta az idejüket.

Mivel néhányunknak ez már az utolsó nap volt, a csomagolás kicsit
hosszabb időt vett igénybe. Alaposan bejártuk az Őrség minden kis
szegletét, a Zalai dombságot, a gyönyörű erdei utakat, dimb-dombokat.
Volt időnk nézelődni, rácsodálkoztunk a ragadozó madarakra, és a
kéményeken fészkelő gólyákra. Nagyrákoson megálltunk a csárdánál
ebédelni.

Szerencsére
Nusó készült (még elég fiatal, hogy emlékezzen történelmi
tanulmányaira), így megtudtuk, hogy az államalapítás környékén
telepítettek le itt magyar családokat, akik az ország nyugati határának
védelméért cserébe kiváltságokat kaptak. Innen ered a terület neve.
Valamint azt is ő mondta, hogy a genetikusok úgy tartják, az ezen a
területen élő emberek génjei őrizték meg legjobban az ősi
tulajdonságokat. Talán épp amiatt, hogy a határt védték, kevésbé
keveredtek más nációkkal. Egyébként erre utalnak az olyan
településnevek is, mint például Magyarlak. Ezek után nem csoda, hogy
alaposan szemügyre vettük a pincért és a csárda dolgozóit. A többség
már választott is magának házat, ha netán megunnánk a város
forgatagát.

A lakoma után Zsuzsi, Judu,
másik Réka és én elbúcsúztunk a társaságtól, és hazafelé vettük
az irányt. Jó volt végre egy kicsit tempósabban haladni. Az idő még
mindig szép volt, irigyeltük is azokat, akik még egy napot maradhattak.
Ők a Szajki tavak felé indultak, ahol
a vizibiciklin ledolgozták az ebédre magukhoz vett kalóriákat.
Este már családias hangulatban, szűk társaságban söröztek, és Pünkösd
hétfőn egy füredi ebéd közbeiktatásával este fél tízkor értek haza.

Az egyetlen dolog, ami kissé beárnyékolta a hangulatomat, hogy úgy
nyolc kilométerre a lakásunktól a Pongrác úti felüljárónál eleredt az
eső, és mire hazaértem, esőruha nélkül - erre a kis időre már nem
öltöztem be -
még utoljára jól bőrig áztam.