Belebújok nyitott sisakomba, felveszem a napszemüvegemet, és
elindulok a mattfekete Fat Bob felé. Utoljára még átfut agyam
balesetmegelőző részén, hogy talán mégis jobb lenne a zárt
sisakomba és fullprotektoros bőroverálomba bújnom, de a motor
közelében már bőven elégnek tartom a veszkócsizmát, a bőrdzseki
alá rejtett gerincvédőt és a háromnegyedes sisakot.
Stílus mindenek felett.
A Fat Bob egyszerre vad és varázslatos. Már csak ránézni is
jól esik. Nagy és nehéz, jól illünk egymáshoz. Letörlöm a párát
a nyeregről. Megmarkolom a vaskos kormányvégeket, könnyedén
átdobom a lábam az alacsony sárhányó felett, kényelmesen
belesüppedek a hátulról jól támasztó széles és párnázott
ülésbe. Felhajtom a méretes oldalsztendert. Középtámasz nincs,
hiszen a karbonszállal erősített szíj nem igényel gondozást.
Ahogy felegyenesítem a motort, őrült szirénázásba kezd.
Lőttek a stílusos indulásnak, mindenki rajtam röhög.
Amint megkapom a lopásgátlós kulcsot, és elteszem a
zsebembe, elfordíthatom a gyújtáskapcsolót a gyönyörű
bobbertankon. A LED-ek kigyulladnak. A jobb hüvelyujjammal
indítok, és berobbannak a méretes hengerek alattam. A motor
erőt sugallóan rázkódni kezd. Megvárom, míg bájos utasom
felszáll mögém, gyengéden átkarol, nem szól, csak csendben
jelzi, hogy mehetünk.
Behúzom a kuplungot négy ujjal – a sportmotorokon
megszokott két ujjas kuplungolásom nem emeli ki rendesen a
tárcsát, ami indulásnál még nem vészes, de az üres keresésekor
már igen – megrúgom a váltókart az előre helyezett lábtartón,
ami hangos, fémes csattanással a tudtomra adja, hogy
indulhatok, egyesben vagyok.
Megnyomom az indexkapcsolót, ami amerikaiakhoz hűen nincs
túlbonyolítva. Ha balra akarok jelezni, mint most, akkor a bal
kezemnél lévő kapcsolót nyomom meg, ha végeztem, akkor ismét –
abbahagyja a jelzést kisvártatva magától is, de csak kanyarodás
után, egyenesben nem,
egyesek szerint időzítő van benne, mások szerint
dőlésérzékelő higanykapcsoló, szerintem talán mindkettő –
hátranézek, s örömmel nyugtázom, hogy a sok bámészkodó
elkészítette a fényképeit a motorról és kedvesem formás
csizmájáról.
Finoman gázt adok, a méretes V2-es blokk halk, de határozott
orgánummal felpörög. A rezgések alábbhagynak. Felkapcsolok
hármasig, a többi sebességfokozatra nincs is szükség, pedig hat
sebességgel gazdálkodhatok - haladni kell a divattal a H-D-nál
is. Az út jó minőségű, a táj gyönyörű. Hatalmas fenyőfák a
sziklafalon, jobbra kristálytiszta patak. Előttem vagy hat
motor, hátam mögött is. Vonulunk. Méltóságteljesen, nyugodtan,
de ha kell dinamikusan.
Keresem az Ultra Classic Electra Glide közelségét, aminek
Harman Kardon hifijéből kellemes rock zene szól. A többi
motoros meg az én társaságomat keresi, szeretik az utasom
hátsóját.
Valahogy ilyen volt a tesztmotorozás a Német-Lengyel-Cseh határ
közelében, ahova a magyar Mr. Harley-Davidson, az örök gyerek Dobai
Attila hívott meg több kelet-európai újságíróval egyetemben. Jó, jó,
bevallom, nem volt utasom, és a riasztó sem alattam szólalt meg, de
minden más így történt.
A kolbászos káposztát leszámítva felejthetetlen élmény volt.
A Harleyknak érezhető kisugárzásuk van. Hülye marketingszövegnek
tartottam e kijelentést korábban én is, de fejet kell hajtanom a húszas
évek legnagyobb motorgyára előtt, a motorjaikból tényleg árad valami.
Na nem az olaj és a füst, mint az ősidőkben.
A fékek jól teszik a dolgukat, a kuplungok könnyen járnak, a gumiba
ágyazott motorok kellemesen ficánkolnak, és nem rázzák le a
napszemüvegünket. Minden alkatrész remekül működik, és ott van ahol
kell. Ha netalántán mégsem úgy helyezkedik el a tank, a lámpa, a
sárhányó vagy a kormány-ülés-lábtartó háromszög, ahogy szeretnénk,
akkor választhatunk egy másik modellt a gyártól. A modellpaletta
széles, az egytárcsafékes, léghűtéses Sportsterektől kezdve egészen a
vízhűtéses és ABS-szel szerelt Brembo fékes Night Rod Specialig
tart.
2008-ban a 105. évfordulóra készült gyönyörű, vörösrézfekete-metál
fényezésű limitált modellek mellett a
Rocker, 1200 Nightster és Fat Bob modellek jelentik az
újdonságot. Megerősödtek a VRSC család tagjai is, a VROD és a Night
Rod Special. Könnyen járó csúszókuplungot kaptak és immár ABS is
rendelhető hozzájuk. A túramotorokat mostantól Brembo fékkel és nagyobb
tankkal szerelik, és a drágábbakon már alap az ABS. Az ünnepi fényezést
sajnos nem láthattuk élőben, de a három új modellt és a megújított
régieket igen.
A Rocker – polgári nevén FXCW – a Softail családot erősíti. Úgy néz
ki, mint egy épített motor, csak ezt a mindennapokban is lehet
használni,
legalábbis a gyár szerint, mert kipróbálni nem volt alkalmunk. A
240 mm széles hátsó gumijára szorosan simul a lengővillára
erősített sárvédő, amit a két oldalra helyezett ledes index-zárófények
kereteznek. Az egyszemélyes ülés alacsonyan helyezkedik el a méretes
olajtartály tetején. Szépen lekerekített, szélesített tankot visel két
nagy hengere felett, 49 mm-es villája pedig laposan döntött.
Kanyarodásnál valószínűleg előjönnek az izzadtságcseppek a homlokunkon
a széles hátsó gumi és a lankás villaszög miatt, de a mérnökök
igyekeztek megtalálni a kompromisszumot a stílus és használhatóság
között. Állítólag kezesbárány.
Feketében nem mutat igazán a rockzenész, a műanyaghatást keltő
szinterezett alkatrészek pedig nem illenek a motorhoz. A krómozott
Rocker, a Rocker C – kódnevén az FXCWC – viszont gyönyörű.
Csillog-villog akár a Hadik András emlékmű lovának a csúnyája a várban,
amit műegyetemisták és turisták fényesítenek rendszeresen. Kékben és
bordóban is vadító, de kapható feketében is. A C változatnál
a látszólag egy személyes üléséből kihajtható egy utasülés, ami
bátor utasok esetén jól jöhet. Rocker C-vel nem találkoztunk a
bemutatón, így kitettem két gyári képet róla. Szép, nem?
Az 1959-ben bemutatott Sportster legenda lett, az értékesített
motorok egyharmadát ez a típus teszi ki. A család új tagja, az 1200
Nightster – gyári nevén XL 1200N – egy vaddisznó. A régi Harleykat
idézi. Ránézésre a fekete gumi porvédők a legfeltűnőbbek a motoron.
A gumihurkák először az ETZ-s korszakomra emlékeztettek, és nehezen
tudtam összeegyeztetni a drága Harleyt a szocreál élményeimmel.
Később, miután mentem a motorral, be kellett látnom, hogy jól illik a
vad imidzshez a sok feketére fényezett alkatrésszel egyetemben, és
fekete-narancsban kifejezetten csinos.
A Nightsternek a legnyomatékosabb a blokkja a tesztflottából, még
negyedik-ötödikben is lehet kínozni alul, nem fullad le, kisebb
csörömpölések közepette szépen dolgozik tovább. Elég vehemensen
rázkódik, de menet közben, ahogy forgatni kezdjük, a rázkódás
alábbhagy. Az ülésének vékony a párnázata, úgyhogy a feszes futómű
miatt a fenekünkben érzünk minden hupszlit az úton. Egyáltalán nem
kényelmetlen, sőt nagyon is
illik a feszesség a vadmalac stílushoz. Hosszabb túrákhoz
azonban nem választanám.
Ha a hatvanas években született volna, akkor café racernek hívnánk,
amcsi café racernek. Kormánya, üléspozíciója stb. nem olyan, mint a
régi átépített Triumphoknak vagy Nortonoknak, hiszen az amerikai,
alacsonyépítésű, egyenes utakra tervezett vonalat képviseli. Ideális
választás elszáguldani vele a kávézóig, hogy málnaszörp szürcsölése
közepette próbáljunk ismerkedni, s annak végeztével -
utasülés hiányában - magányosan hazacsurogjunk (a Nightster
szigorúan egyszemélyes).
A Fat Bob – az FXDF –,
a Dyna család sarja tetszett a legjobban. Dupla fényszóró,
széles gumi teli felnin, széles villában, méretes, gyönyörű tank még
gyönyörűbb műszeregységgel, kényelmes ülés, csinosan kurtított bobber
sárvédő szépen vezetett kipufogódobokkal.
Nagyobb testű motorosoknak kényelmes, előre helyezett lábtartókkal
és jó fogású emelt dragbar kormánnyal. Futóműve feszesen hangolt, de
nem annyira, mint a Nightsteré, és az ülése is jól párnázott. Motorja
érzésre kevésbé nyomatékos (pedig nem), mint testvéréé, de arcunkra így
is széles vigyort képes varázsolni.
Mindhárom motort hamarosan bemutatjuk részletesen is, ízelítőnek
legyen elég ennyi. Apropó íz. Búcsúzásképpen megvendégeltek egy finom
porhanyós nyárson sült malaccal, remek volt, igaz majdnem beárnyékolta
egy nehezen elhárítható,
a vacsora csúcspontjaként kínált kolbászos káposzta. Ez a kissé
savanykás, de alapjába véve íztelenre főzött káposzta tényleg
borzalmas, pláne fűszert nem látott kolbásszal megszórva.
További cikkeink
