Álltam az utca végén. Kavargott a por, a szél hozta a Duna illatát. Egy évtizedek óta elfeledett gyárépület tövében állt a hórihorgas figura, és várt rám. Szakállát nyaka köré csavarta a tavaszi szél – ha nem terpesztett volna az aszfalt közepén, sosem találtam volna meg.
Az Art Deco Motorcycling nem egy fényes, kivilágított üzem. Nem
állnak előtte milliós vasak, nem tapossa senki a másik lábát egy krómba
merített customért. Békesség, Duna és a gépek meseszerű tisztelete: ez
Szakál műhelye.
A fotóstáskát letéve azonnal sört nyom kezembe. Mindketten késünkért
nyúlunk, már pattan is le a kupak, hogy a műhely elé kigurított
irodaszéken jól elbeszélgethessünk. Szakál az optimista ember
kisugárzásával hátradől, lábát felpakolja a bugyikék MZ-re. Nem
tétovázik sokáig. Arca felderül, titokzatos mosollyal feláll.
-Most kaptam ágyaspálinkát, tölthetek, ugye? – a szemében csillogó
lelkes fény nem engedi, hogy nemet mondjak. Mégis volt értelme a BKV-t
választani, gondolom, miközben hosszú kezével kerülgeti a Devils Motor
Show-n elnyert díjait. Best of Show, Best of Old School és Best of
Szoci - útban vannak, mégis kitölti az italt. Selymesen csusszan le a
pálinka, édes, de mégsem alattomos: érezni rajta, hogy szakember főzte.
Minden lágysága ellenére az erő ott van benne: mikor a nyelőcsövön
leér, azonnal nyitja a szemet. Elégedetten terelgetem számban az
aromát.
A műhely békés rendezetlenségében minden megfér egymással: a
szerszámok között ott a díjak, a több évtizedet átölelő
alkatrészkupacok között kész, félkész vagy soha be nem fejezett motorok
állnak. Előttem letakarva vár a díjnyertes gép. A már ismert formáit
követi a takarás, így is érvényesülnek az arányos vonalak. Lekerül a
vászon, a beáramló fényt tükörként veri vissza a motor. Alkatrészeivel
apró pálinkalepárlóra emlékeztet a Pannónia.
A réz vagy rezelt alkatrészeken kívül csak egy szín van a gépen.
–Egy motor csak háromféle lehet! – mondja Szakál. –Fekete, mattfekete
vagy nagyon mattfekete. – ehhez szemmel láthatólag tartja is magát.
Csupán néhány cső, egy-két fémlap, picike ülés: ennyi. A deszkapályás
gépek hangulatát egy az egyben hozza, a ’10-’20-as évek gyilkos
versenykulisszájába talán még bele is olvadt volna a fél évszázaddal
későbbi custom.
A bakteleszkópos váz korábban egy Minarelli 50-es motorját fogta
körül. A 2008-as évet a Pannónia remélt feltámadásának szentelve
viszont már magyar blokkal nyitotta a motor. Ez mutatósabb és
karakteresebb is, mint a picike olasz. Azzal, hogy a gép kikerült a
mainzi motorépítő EB-re, történelmi esemény történt: magyar gyártmányú
motor debütált a nemzetközi porondon.
Az ágyaspálinka egyre hívogatóbb az ajtón beáramló fényben. Egy
srófra jár az agyunk, a mester odalép, és hatalmas mosolyával már tölti
is az újabb poharat. Az élmény mit sem változott, csupán a műhelyben
tűnnek fel egyre izgalmasabb dolgok. Kakasos falióra, Junak café racer
és a falra feszített hatalmas vázlatrajz: Szakál új, épülő motorjának
méretarányos rajza.
Csak bambán köröz a szem, hogy mindent befogadjon, ám végül
visszatalál a Devils Motors Show-n fődíjas, és az Európa-bajnokságon
19. géphez. Óvatosan kérem, hogy vegyük le és vigyük ki – álljon csak a
két kerék az úton, megérdemelt helyén. A természetes fényben azonnal
újra kellett értelmeznem a kis rézangyalt. Szinte csak a térdemig ér,
lapos és valószerűtlenül kecses. A beépített alkatrészek kavalkádja
ellenére megcáfolhatatlanul Art Deco.
Hiába a kerékpárból származó első csillapítás vagy az enduro
Hondából származó ujjnyi vékony DID felni, minden egyben, mohón ugrál a
szem a rézről a matt feketére. Az eredeti oldaldekni a díszcsík mentén
szétvágva, a kialakult helyre került rézzel futtatva az Art Deco
Motorcycling felirat. Mögötte fut a primerlánc, összekötve a szárazra
alakított kuplunggal. A váltó kézi kapcsolású,
suicide for lovers, ahogy illik.
A P10 blokk előre bólintó formáját kiemeli a bordák szélének réz
csillogása. A hengert és az egyéb alkatrészeket előbb befuttatták, majd
ezt követően kapta meg a fekete festést. A szükséges részeken
eltávolították a színt, ez adja a fényes részeket. A karburátoron is
dominál a fekete-réz páros, a trombita tűte mesterien harmonizál a
Pancsi fokozatjelző mutatójával. A kipufogó elegánsan vágva, ugyebár a
megidézett korban még nem kellett E betű a dobba.
Az események az újabb és újabb pálinkák érkezésével kezdenek eltérni
a hagyományos fotózós-megbeszélős riporttól. Békésen ülünk, csupán néha
terít be minket porral egy-egy elhaladó teherkocsi. –Na, egyet még
igyunk, aztán ideje dolgozni! – mondja, és már készségesen járulok is
az asztalhoz a pohárral. Amíg én örömködöm az ízeken, Szakál beöltözik
buckalakónak, és munkához lát. Arcát, nyakát és kezét bebugyolálja
rongyokba és kesztyűbe. Hiába a díjak meg a rézbe álmodott motor,
valamiből élni is kell, ő a polírozásból.
A prehisztorikus gép egyenletes forgása pillanatok alatt lehűtötte a
kicsi fülkét. A falakon felragadva a polírozókorong és paszta
keverékéből képződő dzsuva, agresszív elem, arcomat és objektívemet
pillanatok alatt beborítja. A Kawasaki villát ágyékból nyomja a nagy
szürkéhez. Szakál nem siet, nem az a fajta. A cucc egyre fényesebb, már
csak az apró finomságok vannak hátra. Szemmel méregeti, forgatja a fény
felé tartva, majd arca elől levéve a kendőt, megszólal: -Kész.
Határozottan kívánok valami folyadékot, az sem baj, ha nincs benne
alkohol. Szakál műhelye viszont nem tejbár. Se szóda, se bodzaszörp, ám
annál kiválóbb ágyaspálinka figyel az asztalon. Pilledve lazulunk az
irodai székeken, már rég eltértünk a tárgytól. Műlegyes horgászat,
elragadtatva hallgatom a számomra ismeretlen halfogási trükköket. A
kézügyesség és az Art Deco érvényesül a csalik terén is, az évek óta
forgalmit vesztett kombi Opel orrán szétterül a horgászmellény és
egyre-másra bukkanak elő a műlegyek.
Szép lassan beesteledik, egy fél napra kiszakadhattam a valóságból.
A szomszéd építkezés munkásai is hazaindulnak, én is hasonlóképpen
teszem. Búcsúkoccintás és irány a busz. Még úgyis visszatérek, hisz
készül az Art Deco Shovel. Nem maradhatok le. Legközelebb én viszek egy
kis sárgabarackot.
További cikkeink
