A lassan menés öröme

hirdetés

A lassan menés öröme

Nehéz volt az átállás, vagy tíz percig tartott. Meleg váltásban
hoztam el a Shadow-t, épp hogy visszavittem a
VFR-t, amivel ugye
sokkal gyorsabban lehet menni. Csak éppen lassan nem lehet. Nem igazán
szeretek agyatlanul száguldozni, bár annak is tagadhatatlanul megvan a
maga varázsa.

A Shadow-t eddig sose vettem motorszámba – tényleg, most mit kezdjen
az ember egy 750-es japán vízhűtésessel? Nemrég az Őrségben, meg
általában a Nyugat-Dunántúlon valahogy rengeteg Shadow-t láttam, aztán
elkezdtem figyelni, és akkor persze már mindenhol feltűnt, mennyi
Shadow van mindenhol. De Miért? Hiszen ez egy 750-es, vizes japán
cruiser.

A lassan menés öröme

Aztán pár hete mentem egy kört egy vadonatúj koreai cruiserrel, és
egyből megértettem a japáncruiserség lényegét. Ma a japán cruiser már
nem a Harley alatt van, hanem a Harley és a koreaiak, meg lassan a
kínaiak között.

Ránézésre persze nem lényegesen jobb, mint egy koreai-kínai cruiser;
a különbség csak annyi, hogy ehhez közel is lehet menni. A
metálbordó-csontfehér fényezés hozza a kandírozott mandarinzselészínű
áramvonal-hőskort, de a részletek is szépek. Króm, amennyi kell, és nem
érezni olyasmit, hogy a gyártó azonnal a shop felé akarna terelni
minket, vegyünk már egy csomó drága gyári kiegészítőt a ronda,
igénytelen gyári alkatrészek helyett. A Shadow tehát örvendetes módon
készen van. Nem villantunk vele nagyot Újszilváson, de simán ki lehet
rajta bírni több évet anélkül, hogy kicserélnénk a markolatot, a
sárhányót, a nyerget, a kipufogót meg a lábtartót.

A lassan menés öröme

A motorja egyszerűen nagyon rendben van. Nem olyan rég jöttem mentem
Harleyval, ami
hengerűrtartalomban pont a duplája, 1500 köbcenti, de a Shadow mintha
erősebb lenne. Magyar honlapon igen nehéz Harley-adatokhoz jutni, de
azért tudjuk, hogy a Twin Cam 96b 71 lóerős és 117 Newtonméter a
nyomatéka. A Shadow számai 45 LE és 64 Nm, de simán el tudom képzelni,
hogy egy Shadow legyorsul egy Harleyt. Vagy ha nem is, a verseny
mindenképpen szoros, de az biztos, hogy én erősebbnek éreztem a Hondát,
ami pedig nem is olyan könnyű a 250 kilójával, hogy a kis tömegre
lehetne fogni az egészet.

A lassan menés öröme

A Shadow V2-ese a többi japán cruiserhez képest is jó. Az azóta
megszűnt 1800-as VTX tökéletes motor volt, de egyszerűen túl simán
járt, túlfinomították. Jó volt mindene, de a cizellált böszmeségen túl
nem volt benne fíling. A japánoknak az eszetlen tökéletességre törekvés
miatt ez nehéz mérnöki feladat, de a Shadow valahogy pont összejött.
Épp annyira vibrál, hogy már ne legyen sima, de ne is legyen
túlspilázva, mint egy féldisznó ipari áram alatt.

Kellemes az alapjárata, kellemes, ahogy forog. Szépen rotyog,
gyárilag persze némán, de érezhetően szép hangot lehet neki csinálni,
ha valaki nem csak úgy agyatlanul belezni kezdi a kipufogót.
Különlegesen eltalált, szerethető egy motor ez. Jól megy, és a menés
kísérőjelenségei is jók – van ilyen. A kamu hűtőbordákkal egyszersmind
azt a hatást is eléri, hogy kétszer akkora benyomást kelt.

A lassan menés öröme

Kis sebességű manőverezésre a Shadow alkalmatlan – elsősorban a
kormány miatt. Ez az ekeszarv-görbület túrázásra tökéletes, kényelmes
is, de nem véletlen, hogy rakparti szlalompartit egyelőre nem rendeznek
ekék számára. A lábtartó jó alacsonyan van, kanyarban közel a
sikerélmény, bár én inkább megijedni szoktam a fémes krákogástól. A
vízhűtőt igyekeztek eldugni a bölcsőváz fekete csövei közé, a
hengerfejen pedig akkora hűtőbordák vannak, hogy már szinte fázni
kezdek, ha a motorra nézek.

A lassan menés öröme

A váltó nem csattog, ráadásul egy ideig még azon is gondolkodtam,
hátha rossz: nagyon nehezen találtam az ürest. Aztán kiderült, hogy
persze nem rossz, csak egyesben puha marad a pedál, és nem érezni, hogy
sebességben van. Á, tulajdonképpen rossz az a váltó: ha végiggondolom,
egyszerűen túl sok kereszteződésben ragadtam bent ürest és egyest
keresgélve.

A lassan menés öröme

A fék kétdugattyús. A menetkész tömeg negyed tonna. Namármost a
Harley
Cross Bonesra azt
mondtam, felelőtlenség motort ilyen gyenge fékkel az utcára engedni, a
Shadow se sokkal különb. Valahogy el kéne jutni oda, hogy a retró
fíling nem mentség a gyenge fékre; mégiscsak egy vízhűtéses, a Spirit
változatban injektoros motorról beszélünk, ne tessék nekem a klasszikus
dizájnnal jönni.

A lassan menés öröme

Ennyi erővel egyáltalán ne legyen rajta első fék, mert a régi
choppereken se volt. Hogy kötelező? Akkor viszont legyen. Ez most
annyival jobb a Harleyénál, hogy itt nem egy, hanem két kisegér
markolássza puha praclikkal a féktárcsát, ami egyébként tulajdonképpen
elég, hiszen a gumit állóra tudjuk fékezni. Én azért megnézném valami
jobb gumival, aztán jöhet a fém fékcső, és talán annyi fékhatással már
biztonságosnak is merném nevezni a Shadow-t.

A lassan menés öröme

Ha nem kell lehetetlen helyeken manővereznünk, a Shadow városban is
használható, de a legjobb vele a kényelmes túrázás. A 110-es utazót
hallhatóan szereti, akár 130-ig is van benne tartalék, utána már csak
úgy gyorsul, mint amikor egy gyenge autót próbálunk végsebességet mérni
egy végtelen egyenesben. De több nem is kell egy cruisertől, én még
ezen az igen laza 110-en is csodálkoztam egy kicsit.

A futómű a kelleténél egy kicsit lötyögősebb, úthibákon igen könnyen
elpattog az első kerék, amiben persze nagy része lehet a bumszli
guminak és a hosszú kormányszarvaknak. Talán a rugóval-gátlóval lehet,
érdemes játszani egy kicsit, de én el fogadnám így a Shadow-t. A japán
motorokat egy ideje már nem azért szeretjük, mert olcsók, de ez a szűk
kétmillió, amibe a Shadow kerül, cruiser-szinten nem rossz
befektetés.