Halálugrás a pokolban

A hétvégén Olaszországban voltam. Egy olyan motorversenyen, amit Magyarországon valószínűleg senki nem ismer. Pedig valószínűleg nincs a világon ennél gyilkosabb nap, amit terepmotorosnak találtak ki. Úgy hívják Hell’s Gate – a pokol kapuja – és Luccától negyven kilométerre északra, egy kétezer hektáros magánbirtokon rendezik. Tavaly hatan, tavalyelőtt heten értek célba, a többi mind kiesett.

Idén először magyar versenyző is indult itt, a tavalyi Dakaron huszadik helyezést elért Kátai Péter.

A délelőtti válogatóversenyen közel nyolcvanan rajtoltak, ebből az első harminc indulhatott a délutáni döntőn. Péter huszonhetedik lett, így elsőre bekerült a döntős harmincba, ami azért nagy szó, mert vannak, akik évek óta járnak ide sikertelenül.

A döntő rajtja után elindultam fényképezni a verseny egyik leglátványosabb pontjához. Ez egy kis vízesés egy hegycsúcs közelében. A motorosok felülről érkeznek egy három méter magas sziklalépcsőhöz, aminek legömbölyített köveit a rajtuk lezubogó patak vize teszi még síkosabbá.

A sziklafalon csak keresztben lehet leereszkedni, úgy, ahogy ez a versenyző teszi:

Van, aki a motorról leszállva, van aki a nézők segítségével, és van, aki repülve abszolválja azt az akadályt.

Egy ilyen repülést fél méter távolságból élvezhettem végig, sőt, sikerült lefényképezni is.

A hegy felől motorzajt hallottam, a szememhez emeltem a gépet és a keresőben megjelent a 38-as rajtszámú Cristoph Gatscher képe. Kicsit gyorsan közelít – gondoltam magamban, de nem maradt sok időm, mert a Yamaha első kereke elakadt a sziklafal tetején, Gatscher pedig az orrom előtt fél méterre, fejjel előre lerepült a három méter magas meredélyen, így ni: