Egyike vagyok azon beteg egyedeknek, akik az első betűtől az utolsóig elolvassák a Mercedes-Benz hivatalos magazinját. Igaz, nem az általános, marketing-ízűt újautósat, hanem a Classicot, ami öreg autókról szól. Egy volt kollégám a mai napig eljuttatja hozzám az ő példányait, mondván, nálam jobb helyük lesz. Egyébként meglepően jó a kiadvány, sok benne az infó, látszik, hogy értő ember fordítja németről angolra, a fotók sem utolsók. És amit becsülök: nem nyál és csöpögés benne minden, hanem inkább az élmény, rágódás, tűnődés egyvelege, olykor még kritikát is találni benne. Szeretem.
Nos, kicsit lemaradva ugyan, de most jutottam el az egyik tavalyi számig, benne a második világháború utáni újrakezdésről szóló cikkig. Tényleg szörnyű lehetett akkoriban németnek lenni, már nemcsak az általános közutálat miatt, hanem azért is, mert a lakásokban egyáltalán nem volt télen fűtés (nyáron se), a kajaporciók kisebbek voltak még a magyarországiaknál is, és az ő városaikat tényleg kiradírozták a szövetségesek, nem csak szimplán szétlőtték, mint a mieinket mindenki, aki erre járt. A Mercedes-Benznél jó volt dolgozni akkor - tudtam meg - hiszen a gyárakat 10 fokra azért felfűtötték, az MB-munkások pedig extra kajajegyeket kaptak. De azért ott sem volt minden fenékig tejfel, még aludttej sem. Ennek illusztrálására a cikkben szerepel is egy kép a központi irodáról. A munka gyakran kivételesen zsúfolt körülmények között zajlott - áll a képaláírásban.
Hm, tényleg. Aztán körülnéztem a Totalcar irodájában. És rájöttem, hogy most, hatvan évvel később, az Árpád úton is gyakran kivételesen zsúfolt körülmények között zajlik a munka.
Egymás szájában ülünk. Ha valaki ebédre bablevest eszik, az felér egy délután hosszúságú napalm-villanással. A fejhallgató persze kötelező kellék, levegő nincs, ha szellőztetünk, páran továbbra is fuldokolnak, néhányan megfagynak, az allergiások meg hörögve fordulnak le a székeikről. Ott, hátul, még két sorban ülnek kollégák, ha az egyik sor hátratolja a székét, a másik szinte beszorul az íróasztal alá, olyan szűkek a folyosók.
Már a Winkler tarantulája is szinte szétfeszíti a sarokban a terráriumot.
De legalább csajaink vannak, ráadásul sokan, és jók. A légtér ugyanis közös a velvet.hu-val. Meg akad egy folyamatosan feltöltött Illy kávégépünk is, az sem lebecsülendő extra. Meg fűtés. Ha hely nincs is, azért jobb nálunk, mint a Mercedesnél, Stuttgartban, 1948. táján.
Ja, és a zakó-ing-nyakkendő sem kötelező, sőt, ellenjavallt. Tényleg mi vagyunk az élet császárai.
