Útitársaim

Csúnya esős idő van ma. Nagybányai csúcsforgalom. Hiába vettem frissítő zuhanyt reggel a WC-ben, mégis olyan izé vagyok ma reggel. Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, de ennek ellenére határozottan úgy érzem, hogy a nagybányai közlekedési morál felülmúlja a budapestit. Az első szembetűnő dolog, hogy a zebrán átengedik a gyalogost. Döbbenetes. Kétszer két sávos út, és az autók megállnak, ha valaki át akar menni. Azért nem úgy, mint Münchenben, de a budapesti gyakorlatnál mindenképpen engedékenyebbek. A dugóban a tolakodás is kisebb lendülettel megy, meg mintha kevésbé lennének hajlamosak a kereszteződésben bent ragadni. Pozitív élmény.

 
A tegnapi találós kérdés az volt, hogy milyen autóval jöttem. A helyes megfejtés a Ford Ranger, a megfejtőt ebben az esetben is kollegáim fogják keresni. Két elengedhetetlen útitársam van nekem itt, az otthontól távol. Az egyik a GPS-em a másik meg ez a Ford, amelyet a Frank Autótól kaptunk. Ezek nélkül azt hiszem komoly gondjaim lennének. Persze olyan is van,  hogy az egyik csinál gondot a másik meg megoldja. Tegnap ugyanis egy jó megközelítési irányt kerestem a ralihoz, mint írtam, nemigen volt nézői pont. Egyszer csak a Garmin azt mondta, hogy itt most menjek jobbra, én meg ha a Garmin ilyet mond, akkor jobbra megyek. Egy erdei út volt, gondoltam a Rangerrel nem lesz gond. Nem is volt gond (legnagyobb megdöbbenésemre), összkerék, hátul diffizár, meg felező, és alapjáraton, mászott át komótosan mindenen a nagy vas. Csak hát mint később kiderült, a hegyek között elveszítette Garmin a műholdak egy részét, ezért eléggé pontatlan útmutatást adott. Hamar olyan helyen találtam magam, ahol láthatóan általában nem járnak. Garmint megrovásban részesítettem, a Rangernek meg piros pontot adtam és visszaevickéltem az aszfaltútra.