Veterán Fiat 127, ajándékba, valakinek?
Erre mindenki rákattintott, mi? Ajándékba, ingyé', odaadásra – ezekre a szavakra ráharapunk, úgy-e? És itt nem nyereményjátékról van szó, ahol minden egymilliomodik ügyfél Audi TT-t kap, ha a sorsjegyen a tízcsillió kispóni mind rózsaszín, hanem ez inkább egy tender. Az kapja az autót, aki a legtisztességesebb gazdájává tud majd válni. Miről is van szó, lássuk.
A múltkori, Fiat 127-esről szóló, így visszanézve kissé ömlengésbe és patetikus nyáladzásba fulladt cikkem apropóján kaptam egy levelet. Így szólt:
"Szia Zsolt!
Ha jól emlékszem, talán 2000-ben (???) jártál nálam a Műjégpályán, megnézni a 127-est, amit el akartam adni. Nos, még mindig megvan! Kapott egy teljes generált, és használtam 2 éven át. Aztán jött a 2. gyerkőc, kinőttük, hárommal pedig már esély sincs arra, hogy belepréseljük magunkat. Viszont lett helyette Csilla, az állólámpás 200D és Dudu, a Westfalia T2-es. Sajnos ezt követően egy barátom nyúzta a Fiatot újabb 2 évig, ami nem tett túl jót neki, utána pedig egy garázsba költözött, ahol jelenleg is Csipkerózsika-álmot alszik. Ha látsz benne fantáziát, szívesen neked ajándékoznám, hátha megmented. Jelenleg forgalomból ideiglenesen kivonva…
Üdv! B. L."
Igen, beugrott nekem is, a Fityót 1999-ben néztem meg, hogy egészen pontosak legyünk. A Kati (aki akkor még épp nem volt a feleségem) egyre többször lerohadt az imádott, P60-as, tehát még gömbölyű, 1963-as évjáratú Trabantjával. Ő választotta, saját pénzéből vásárolta, maga karburálta, gyújtásállította, tehát tényleg közeli lelki kapcsolatban álltak. Én is szerettem a Trabut, az NDK-s couchette-vagon szagát, a könnyedségét, a szigorú és szerintem elbénázott 601-eshez képesti barátságos, kerekded, régimódi egyéniségét. De egy autó azért kicsit még nálunk is arra való, hogy közlekedjünk vele. Trabikának tehát mennie kellett, mert én untam, hogy állandóan Sárga Angyalt kellett játszanom, a Kati meg többször megbetegedett amiatt, hogy rám kellett várnia a fűtetlen autóban.
Mivel a feleségemnek jó az ízlése, és egy autóban szereti a fehér kormányt, a pléhműszerfalat és a zajt, új kocsi szóba se jöhetett. Próbáltam rábeszélni Renault R4-re, 850-es Fiatra, 127-esre is, utóbbiból még Ácsra is elmentünk megnézni egy szép példányt, hátha megtetszik neki. De nem, egyikre se harapott rá. Bogarat akart, meg Fiat 500-ast, ugyanis ezekről álmodozott kamaszkorában. Még ez a zöld 127-es se hatotta meg, pedig asszem csak 90 ezer volt az ára. Aztán lett Trabika helyett egy pisztáciazöld 500-as Fiat, méregdrágán, szuper állapotban. Pléhműszerfal, fehér kormány, zaj inkluzíve. Legalább ötször szereltem az utcán, fekve a téli latyakban, mert eltört a lengőkar, ömlött az olaj, ilyesmi. De a Kati örült, szerette, nekem ez a lényeg, teljes volt a boldogság.
2002-ben pedig vettem egy saját 127-est, csapkodtam a seggem a földhöz, hogy olyan jót találtam 70 ezerért. Csak lakatolni kellett, meg motort cserélni, meg a futóművet felújítani, meg fényezni, meg ezer apróságot megcsinálni. De használtam két évig, nem sajnáltam, hogy buktam rajta közel félmilliót. Erre mit történik? Amikor most, hat évvel később írtam róla egy cikket, és éppen még a lavórnyi nosztalgiakönnyben fürdöttem, ír a Laci, hogy nekem adja azt az autót, ami a feleségemé nem lett ugyan, de ÉN nagyon is vágytam volna rá.
Egy első szériás, (talán 1974-es?) 127 Specialt. Az autó azért is érdekes, mert ilyet a Merkur nem hozott Magyarországra, de még külföldön is elég ritka madár volt. Csak a svájciak vették relatíve nagy számban, ők azonban még az 1989-es roncsimport előtt kikukázták szinte az összeset. A Special nemcsak gumicsíkos lökhárítójában, oldalsó díszléceiben tér el a sima 127-estől, de szakaszos működésű ablaktörlőjében, dönthető első üléseiben, gazdagabb és igényesebb kárpitozásában, nagyautós műszerfalában, vízhőmérőjében, szögletes lyukas mintázatú hűtőmaszkjában is. Különleges, na.
Egy csomót leveleztünk Lacival, tapogatóztam, elvégre nem jó ajándékba kapni egy rakás, kínos rozsdatörmeléket, olyan autóm volt már jó néhány. Az elbontásuk, a forgalomból kivonásuk miatti hercehurca messze nem érte meg azt a két repedt hátsólámpa-burát, egy szem fűthető (később elajándékozott) hátsó szélvédőt, amit sikerült kimentenem belőlük.
És vívtam a Katival és a saját lelkiismeretemmel is. Előbbivel azért, mert nem akarta, hogy a két, folyamatban lévő restaurálási, és az egy újrakezdett, szintén restaurálási projektünk mellé (és csak az autókról beszélek) legyen egy negyedik is, aminek még helyet se tudunk szorítani. De kitaláltam a megoldást: 75-ösről 27-esre váltok. Az Alfa úgyis megvan már egy éve, ilyenkor már illik valamit vennem, tök jó lenne a Fiat egy kis nosztalgiázásra. Specialom még úgyse volt, és mindig is utáltam a normál 127-es sámliülését. Csakhogy mostanában egyre jobban körvonalazódik, hogy nem még egy kis csomagterű autó kell a családnak, hanem minimum egy nagy kombi, esetleg furgon, amivel a motorjaimat is tudom néha szállítani. (Apropó, egy jó, öreg német kombiért, valami Toyota, Mazda kisbuszért, Renault F6-osért, Expresszért nem kell valakinek egy állat Alfa 75? Friss hátsó háromszög-ablakkal?)
Laci mindent eldöntő, utolsó levele a következőképpen szólt:
"Szia Zsolt!
Egyébként a futómű valszeg pöpec, mert kb 150 ezer forintot költöttem rá nem sokkal a leállása előtt... ilyen az élet. :) És ugyanakkor új kipufogót is kapott. Jelentkezz, ha van valami fejlemény, addig is minden erkölcsi támogatásom a tied, ha kell beszélek a feleségeddel is :)
Üdv, L."
Lehet ennek ellenállni? Amikor végre leadtuk a TC-Expressz magazint, lett végre időm elmenni a tőlünk három percnyire lévő Műjégpályához, ahol Laci a 127-est letette. Benn áll a kocsi egy hangárban, és egész jól néz ki. Már korábban is kaptam róla képeket, de élőben még szebb. Mondjuk kétszer jobb, mint amiért én hat évvel ezelőtt még örömmel kiadtam a 70 ezer forintot, és tízszer jobb, mint bármi, amit ajándékként elképzelne az ember.
A lengéscsillapítók nyomkodásra csodásak, de Laci állítja, hogy az egész futómű szuper. Fék kemény, kaszni vonalban, belső tér poros, de egyben. A váltó 127-es szinten határozott – nekem egy vagyonba került, mire fele ilyen jóra rendbe hoztam fel a régi sajátomét. Szép a tetőkárpit is, minden hébli a helyén, a szőnyeg nem lyukas, csak a műszerfal repedt, ilyet szerezni pedig nem lesz egyszerű.
A motor is alig pár éve került az autóba, nagyon kevés benne a kilométer, sajnos a papírja elkallódott, ezért hivatalosan nem lehet beletenni. Mindegy, a régi motor is megvan, egy 127-est nem vagyon felújítani.
A kaszni sem vészes. A legrosszabb a jobb első doblemez, sajnos a vázszám is azon van, de attól messze van még a rohadás. A bal első doblemez sem valami fényes, ott is akad rozsdafolt a toronynál, de sokkal jobb a jobbnál. Van korrózió a hátsó sárvédőíveken, az ajtók alsó szélénél
és a fényszórók körül,
meg a csomagtartó szélén, a kocsi alsó sarkainál is.
De a padló egészséges, a küszöb mintha nem belülről rohadna, csak a festékleverődések miatt foltos, a kritikus falcok (csomagtérfedélé például) egész jók. Még gumi is van a kocsin, a kipu meg tényleg új. És az összes díszléc megvan, a spéci maszk a helyén, minden igazi 127 Specialé!
Vagy fél órát nézegettem a kocsit, nem tudtam, mitévő legyek. Laci, ugye, azért akarja nekem ajándékozni, hogy megmentsem. De ha elhoznám, kint kellene állnia az utcán, tönkremenne, mire hozzáfognék. És ha azonnal nekilátnék, ráborulna legalább 500-600 ezer forint, lehet hogy több is, ha OT-ztetni akarnám. Annyi meg nincs, mert vannak más projektek. Én legfeljebb járós autónak tudnám elvinni, arra viszont ott az Alfa, amit ha eladok, se kapok annyit érte, hogy legalább közepesen kilakatoljam a Fityót. És azzal még nem lenne megmentve.
Feldobtam az autó témáját a veteránklubomban is. Páran ráizgultak, tanakodtunk, végül arra a következtetésre jutottunk, hogy jó lenne ingyen egy földbe gyalogolni, esetleg alkatrésznek szétszedni való 127-es, de aki ilyet akar restaurálni, az már nyakig benne van a sajátjában, belekezdeni pedig most éppen senki nem akarna. Fránya helyzet: persze, hogy kéne ingyé', de nyakig beleugranivaló projektnek nem, a lelkiismeretünk pedig berzenkedik az ellen, hogy elhasználjuk.
Aztán lett egy ötletem. Ráadásul éppen a Belsőségre illő ötlet. Keressük meg azt a tisztességes Fiat-rajongót, aki megmentene egy egész tűrhető állapotú 127 Specialt az utókornak. Felhívtam Lacit, megkérdeztem, hogy másnak is áll-e az ajánlata, persze megígérve, hogy a TC megszűri a kuncsaftokat, hozzá már csak a legtisztább szándékú 127-buzit küldjük. Belement.
Ezennel tehát vár valami lelkes emberre egy egészen jó kis Fiat 127. Laci nyilván el tudná adni pénzért is, de azzal szinte biztos, hogy a kocsi el is tűnne a színről. Márpedig ezt szeretné a legkevésbé, akkor inkább leviszi vidékre, van egy szabad hely egy távoli garázsban. A 127-est azért adja ingyen – figyelem, ez a lényeg - hogy ha valaki egy különleges 127 Specialt szeretne megmenteni az utókornak, annak legalább a birtokba jutást megkönnyítse. De buherátorok, autóbontósok, alkatrészvadászok, öregautó-földbegyaloglók maradjanak távol. Ilyenek akadnak a klubban is, és ha mi hősiesen ellen tudtunk állni a kísértésnek, más se legyen már inkorrekt.
Laci telefonszáma a szerkesztőségben, lehet kommentelni, terjeszteni a hírt, izibe. De csak leendő, szerető gazdik jelentkezzenek. Jövő héten visszatérünk a témára.
