Fék helyett a dudát

Szeretem, ha valaki büszke a munkájára, ezért egy pillanat alatt megkedveltem a rakodókat, akik Madurai városának nehéz illatoktól terhes levegőjű zöldségpiacán végtelen mennyiségű, krumplival teli zsákot tornyoztak egy teherautóra. Nem állítom, hogy minden zsák után örömtáncot lejtettek: hurrá, mehetünk a következőért, de fontosságuk teljes tudatában dolgoztak. Módszeresen, milliószor bejáratott koreográfia alapján építették egyre magasabbra a zsákhegyet. Amikor meglátták, hogy fotózok, odafordultak fejükön az ötvenkilós krumpliszsákkal, és mosolyogtak hosszan, türelmesen, amíg én a géppel ügyetlenkedtem. A legjobban a kétméteres óriás férkőzött a szívembe, aki megadóan tűrte, hogy szapora magyar beszéddel bombázva ide-oda tologassam a teherautó előtt, a legjobb beállítást keresve. Pedig akkor már legalább ötvenfős embergyűrű vett körül bennünket – hja kérem, a cirkuszt Indiában is szeretik.

Én meg az indiai teherautókat szeretem, legalább mint a Fülöp-szigeteki jeepneyket – de azokról talán majd máskor. E szeretet okai többrétűek: először is nagyon hálás vagyok, amiért egyetlenegy sem ment át rajtam, sem pedig az engem szállító kisebb járműveken, pedig erre folyamatosan van néhány százaléknyi esély az indiai utakon. Ugyanis, ha emlékszik még a járművek korábban kitárgyalt kasztrendszerére a kedves Olvasó: Indiában, ahol a rangsort az erőfölény dönti el, az utak királyai a teherautók. Lehet dacolni egy előzni készülő, szemből jövő, ne adj isten egy szemből előző monstrummal, de nem érdemes. A kopott lemezfülkék magasában trónoló sofőrök a fék helyett általában a dudát nyomják, és csak törnek előre megállíthatatlanul a végcélig, vagy egy kisebb-nagyobb balesetig.

Persze ez a megállapítás a soktonnás dízel-elefántokra érvényes, ám mozognak kisebb igavonók is szép számmal a közlekedés dzsungelében. Teherszállításra ugyanis gyakorlatilag mindenféle két- és többkerekű járművet használnak, embervontatású kézikocsitól biciklin át taxikig és személyautókig. Mivel ezeket a kategóriákat korábban már kiveséztük, gyorsan képzeljünk el egy öreg, nagykerekű bringát megrakva egy nagy halom tisztára mosott ágyneművel, egy háromkerekű autóriksát, ami zöldséggel megpakolva igyekszik a piac felé, egy Mahindra pickupot, púposra tornyozott cukornáddal, és térjünk vissza a királykategóriához.

India kiterjedt és elfogadhatóan működő vasúthálózattal rendelkezik, ám a közúti szállítás a rossz utak ellenére is rugalmasabb, ezért az utak tele vannak teherautókkal. A nagy gyártók, mindenekelőtt a Tata és az Ashok Leyland, illetve a Mahindra, a Force, a Volvo és a Swaraj Mazda a könnyű haszonjárművektől, tehát a pickupoktól és a furgonoktól kezdve a négytengelyes teherautókig jól lefedik a piacot, melyen pár éve megjelent az Ural, idén a Daimler is. Az általuk gyártott komplett gépkocsikat sok fuvarozó nem tudja, vagy nem akarja megfizetni, ezért gyakori, hogy csak a komplett hajtáslánccal ellátott alapot veszik meg, a fülkét és a platót pedig legyártják maguk, vagy legyártatják egy erre specializálódott vállalkozással. Legalább ilyen gyakori, hogy az innen-onnan, például karambolos teherautókból összeválogatott, még jó állapotú részegységekből egészen jól használható teherautókat építenek. Lám-lám, a reinkarnáció, az újjászületések sorozata Indiában még a járműiparban is tetten érhető.

A másik ok, amiért ezeket a gépeket annyira szeretem, hogy az egyedi gyártású teherautók elképzelhetetlenek díszítés nélkül, de általában a gyári darabok is áldozatául esnek kisebb-nagyobb mértékben a népi iparművészetnek. „Horn Please” „Sound Horn” vagy „Horn O.K.” felirat nélkül komoly teherautó nem közlekedhet. Ezzel arra szólítják fel a sofőrök a mögöttük közlekedőket, hogy dudáljanak, ha előzni akarnak, akkor talán kapnak egy esélyt, főleg, ha kiharcolják maguknak.

Gyakori a „Goods Carrier”, vagyis „Áruszállító” felirat is, és szinte állandó motívum a narancssárga-fehér zöld indiai zászló. Ha nincs kéznél narancssárga festék, pirosat használnak, ezeket nézegetve magyar ember mindjárt otthonosabban érzi magát. Gyakoriak még a szinte absztrakt stílusig elvitt virágformák, a különféle vallások védelmező istenei és szentjei. A festést kiegészítik a különféle applikációk: megszentelt virágfüzértől krómozott lámpasoron át elakadásjelző háromszögig gyakorlatilag mindent felhasználnak, ami a boltokban kapható és a műhelyekben fellelhető, hiszen egy teherautó úgy szép, ha nagyon színes.

A hosszú távú – gyakran ezer kilométernél is hosszabb – fuvart teljesítő járművek volánjánál legalább két sofőr váltja egymást. Az esti szállást megoldják a fülkében, a rakomány tetején vagy a kocsi alatt, az utak mellett egymást érik a kifőzdék, büfék, és kisboltok, így az étkezés sem probléma. A sofőrökről Indiában is az a szóbeszéd járja, hogy vagány fickók, akiknek minden városban van legalább egy szeretőjük – a valóság ezzel szemben egy szociológiai kutatás szerint az, hogy sok közöttük a családját ritkán látó, magányos, szomorú ember, ezért aztán az alkoholtartalmú italok fogyasztása is előfordul, gondolom, szigorúan csak pihenőidőben.

A nagy teherautók mozdonyszerű megjelenésének egyik oka, hogy tekintettel az útviszonyokra, az infrastruktúrára és a gazdaságos üzemeltetésre, a szerkezeteket túlméretezik. A cél, hogy minden egyszerű és lehetőleg olcsó, de strapabíró legyen. A nagy dízelek füstje gyorsításkor vagy hegymenetben tényleg egy gőzmozdonyéval vetekszik. Látom lelki szemeimmel, hogy amikor majd beüt a Nagy Energiaválság, ezeket a monstrumokat átalakítják valami kazános rendszerre, és még nagyobb füsttel, de megy tovább a fuvarozás. Az utak mentén ugyanis több évre elegendő éghető szemét és hulladék vár a sorsára, csak le kell hajolni érte. Ha a tulaj nem lesz hajlandó bővíteni a személyzetet, megoldja a két sofőr is az üzemeltetést, amíg az egyik vezet, a másik rakja a kazánt, aztán cserélnek.

Indiában sem állíthatnak minden teherautó mellé közlekedési rendőrt, úgyhogy ha egyszer arra jársz, kedves Olvasó, közlekedj körültekintően, és ne feledd, hogy Indiában bármikor bármilyen irányból érkezhet bármilyen jármű, mint a Rejtő Jenő-i pofon. Most, hogy a sorozat véget ért, ez az egyetlen és legfontosabb tanácsom az útra. És még talán hogy ha egyszer eljutsz ebbe a minden értelemben hallatlanul színes, hatalmas országba, a nehézségeket fogd fel kalandnak, és élvezd ki az utazásod minden pillanatát. Hiszen, mint tudjuk: úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.

Sorozatunk utolsó utáni, bónusz részében a tengerben mossuk majd le az indiai utak porát. Pálmafák, bikinik, kék ég és még kékebb hullámok, színes halászhajók, roston piruló halak világába feledkezünk majd bele Goa, Karnataka és Kerala államok partvidékein.

Az indiai teherautó-választék gyártók szerint, műszaki adatokkal és fotókkal: http://auto.indiamart.com/trucks/

Egy átlagos előzés

Takarékos dízel messzire jut

Castrol motorolaj-reklám az indiai piacra

És egy másik is

Járóképes alváz közúton

Dekoratív darabok