Szegény öreg Kawasakim, elég csúnya baleset érte a dolomiti túra után. Azt követően, hogy lenyomta a fél tucat alpesi hágót, majd elvitt bennünket a Garda-tó partjára, már elég sok sebből vérzett, mire gumijai újra a magyar földön taposhattak. Hiába volt über-rendben a szezon elején, mostanra belement bő négyezer kilométer. A lánc megnyúlt, a hátsó fékbetétek vasig koptak, a sebmérőspirál elszakadt, a műszerizzók kiégtek, most meg még ez is. Hogy mi?
A baj ott kezdődött, hogy már nem lehet pontosan olyan akkut kapni, amilyennel ezeket az első szériás, még kéthengeres Z750-es Kawákat tervezték, mint amilyen az enyém is. Csak kicsit kisebb alapterületűt, hangyányit magasabbat. E kisebb alapterület miatt pedig az akku lötyög az ülés alatti dobozban. Eddig is kitámasztottam félbehajtott Viledával, hogy ne rezegjen túlságosan, de egy olyan hosszú túra előtt, mint a dolomitos volt, úgy éreztem, további csillapítást kell bevetnem. A jól beszorított akksit alul is viledaágyra fektettem.
Nos, ezzel adódott némi probléma. Az akku pozitív pólusától ugyanis egy gyári vezeték indul valahová be a kábelkötegbe, aminek a gyári, tokozott toldása éppen az akku tetején fekszik ferdén keresztben. Nincs baj ezzel, így volt harminckét évig, jó lesz a másik harminckettőre is – filozofáltam. Most, hogy bekövetkezett a baj, utólag persze már könnyű okosnak lenni, de higgyék el, amikor ott álltam a sok elektron fölött, teljesen rendben lévőnek tűnt a dolog. Minden gyári, az akku meg tééényleg, de tééééééényleg csak leheletnyivel magasabb a réginél, mi baj lehet?
Pörgessünk előre a távirányítóval. Már hazajöttünk a motorral Dolomitokból, és már tudtam azt is, hogy rövidesen nagyszervizre lesz szüksége az öregnek. A Honda CB350 Fourt már meghirdettem a hasznaltauto.hu-n, a Suzuki GSX-R 50 "GAG"-et is, azokat tehát nem akartam használni, mert az ilyen öreg vasak mindig az utolsó pillanatban produkálnak valamit, még ha addig jók voltak is. A nemrég darabokban hozzám került Yamaha Town Mate még várja, hogy legalább felmérjem, mi meló lenne rajta, az egy híján ötvenéves Motom 48 GG csak prüszköl, amikor betekerem, de menni nem lehet vele, mert megáll, a BSA-m továbbra is (négy és fél éve) az elektromos gurunál, a Honda SS50 gyújtásának életre lehelésébe beletört a bicskám. Maradt a Kawasaki bejárni.
Az a lánc kibír még néhány hetet, gondoltam, aztán letámasztom, ősszel rendbehozom. Kétszer el is jutottam vele a dolgozóba a Dolomitok után. Nem nagy szó, hiszen a Kawa abszolút megbízható. Harmadszorra már nem jött össze. Kihajtottam a garázsából, végigrobajlottam a Rákospatak utcán, majdnem kiértem az M3-ashoz. A Kawa megállt. Ilyet nem szokott – morfondíroztam – négy éve és majdnem tizennégyezer kilométer óta nyüstölöm, de egy rossz köhintése nem volt. Mi lehet a baj?
Egy ilyen hűséges öreg jószágra nem haragszik az ember. Ha kicsit zihál, megpaskolja az oldalát, és segíteni próbál. Kitoltam az út szélére, már készültem leszállni a nyeregből, amikor kigyulladtak a lámpák. Működik!
Tova Újpest irányába, várt a billentyűzet a Totalcarban. Kicsit mentünk, a Kawa ismét megállt. Körülnéztem, vajon hányan látják, hogy lerohadtam vele, és ekkor észrevettem a füstöt. Vastagon, fehéren-feketésen dőlt ki az ülés alól, kívülállónak olybá tűnhetett, mintha jelzőrakétát reggeliztem volna, és most ért volna le az emésztőtraktus végéig. Üvöltve leszálltam, először hangosan, aztán már csak alibiből, suttogva, segítség után kiabáltam. Majd fölhajtottam a sisak plexijét és fújni kezdtem. Öt hatalmas, vitálkapacitást próbára tevő szippantás és kifújás – büszke lett volna rám a középiskolai Cooper-teszt – és a tűz kialudt. A sokktól és a zokszigénhiánytól hirtelen fenékre estem. Erre nem fellobbant megint a láng?
Réges-rég történt már velem ilyen egy elhagyatott, Budakeszi út melletti utcácskában a Simson S50B-mmel (ne tévessze meg önöket az S51N matrica, akkoriban csak olyat lehetett kapni az Ecserin). A korábban a Bartók Béla út macskakövén széthullott benzincsapomat kötöztem össze spárgával, ami ki is tartott egy balatoni túra erejéig. Azalatt meg is feledkeztem róla. A Szinyót a földről összekapart aszfalt- és betontörmelékkel beszórtam, valahogy eloltottam. Most viszont a Kawasakinál valami elektromos zűr kezdett kibontakozni.
Sisakot, kesztyűt üvöltve vágtam földhöz, lelki szemeim előtt megjelentek a neten keringő, mindenféle ártatlan leállásokkal, műszerfal alól előtörő füsttel, majd hatalmas lángnyelvekkel folytatódó, autók porig égését dokumentáló videók. Jaj, nehogy a Kawa elégjen!
Benyúltam a tűz mellett a benzincsaphoz, elzártam. Aztán letéptem az oldaldeknit, mert az műanyagból van, és könnyen megkapja a tűz. Lerántottam a tanktáskát, zihálva kutattam a svejcibicska után (Józsi barátom szerint férfiembernél mindig kell, hogy legyen bicsak), aztán kirántottam a kulcsot a gyújtáskapcsolóból, és felnyitottam az ülést.
Felcsaptak a lángok, a fekete füst gyárkéménynyi lett. Az akku fölött átívelő vezeték csatlakozása ebben a pillanatban olvasztotta ki az akku tetejét is, egy pukkanással ezért hirtelen akkusav-gőz is feltört. Én meg elég nagy pánikban, de immár sisaktalanul, egy leendő, leégett motorcsontváz képével a szemem előtt a bicskával kicsavartam a pozitív sarut, majd fújtam, mint állat. Csoda folytán elaludt a tűz, bár kis híja volt, hogy nem sikerült eloltanom.
Aztán ájultan hevertem a földön, mint valami protektoros űrgúnyába öltözött hajléktalan. Amikor magamhoz tértem, rögtön megpróbáltam felmérni a kárt. Oldaldekni: megúszta. Ülés: dettó. Akku: kuka. A kábelköteg központi, vastag hurkákban szerteágazó része: hulladék. Lehet az egész motort újravezetékelni, kell egy új akku, az elektronika még nem tudom, hogy megúszta-e. A rossebbe.
Az igazi baj ott volt, hogy az akku teteje a nemszabványosság miatt feljebb került a tervezettnél, az ülés pedig lejjebb, hiszen kettőnk súlyát hordozta, ráadásul az oldaltáskák teljes tömege is lefelé húzta. A kis csatlakozás pedig olyat művelt, amire korábbi életében nem gondolt volna: az akkutető és az ülésalj között lassan őrlődni kezdett.
Ezen a rövid vezetékszakaszon természetesen semmiféle biztosítékot nem találni. Mivel a nagy, otthagyós zár nem volt nálam, ezért úgy döntöttem – hazatolom a motort. Az a hárompercnyi motorozás teljesen máshogy néz ki gyalog, miközben egy alapból jól guruló, ám 196 kilós motorhulla kóstolgatja a gravitáció ízét. Zugló elvileg sima, hiszen Pest egy síkság, utcatorkolattól utcatorkolatig azonban emelkedik és lejt a járda. Ez a harmincadik alkalom után már halálos küzdelemnek bizonyult. Rájöttem, van rosszabb annál, mint egy öreg motorral a szakadó jégesőben Cortina d’Ampezzóban korzózni.
Háromnegyed óra alatt jutottam haza, muszáj volt lezuhanyoznom. A Pandával hajtottam munkába, aztán éjjel azon meg szétesett a hátsó fék. De az egy másik blogposzt, ennyi most egyelőre elég.
