Nem hiszem, hogy létezik nép, amelyik jobban élvezné az autózást és az autókkal való bíbelődést, mint a britek. Nagyon úgy tűnik, hogy arrafelé bármilyen autóba bármilyen motort be lehet építeni, a veteránok mélyreható szerkezeti átalakításainak sem szabnak gátat a szabályok. És az angolok mintha tudnának is élni a szabadsággal, sosem hallani arról, hogy a tízes csavarokkal befércelt V8-as motor kiszakadt volna a lyukas Humber Super Snipe-ból, agyonütve három arra kószáló, tüzelő házimacskát.
Itt van például ez a Buick a képen. Kedvenc magazinom, a Classic and Sports Car előző számában bukkant fel egy publicisztikában. A cikk szerint a tulajdonos egy igen fiatal (a cikk elhallgatja a korát) személy, bizonyos Matthew Bell, aki mindenképpen versenyezni akart a VSCC (Veteran Sports-Car Club, ez az 1930 előtti veteránautók klubja Nagy-Britanniában) rendezvényein. Túl sok pénze nem lévén, esélytelennek tűnt a dolog, de nem adta fel. New York államban találta ezt a hatalmas, 1918-as autót. Egyáltalán nincs rajta festék, csak rozsda, a lámpabilijeiből hiányoznak a fényszóróbetétek, a tetejét szőröstül-bőröstül elnyelték az idők viharai. De a hatalmas, hathengeres motorja, a váltója, a fékje működik. Áttörölgette jó sok fáradtolajjal, kitakarította, levizsgáztatta, azóta ezzel versenyez szerte Angliában. 5000 fontjába került, ez még a mostani forintárfolyam mellett sincs egészen 1,7 millió forint. Igen, jól látják, az autó levizsgázott. Lámpák nélkül. Az én fiam vajon fog-e huszonöt éves korában kilencvenéves veteránautóval hegyiversenyezni? Nem lesz rá tízmilliója, ne vicceljenek már. Anglia rulez.
