Megszolgált. Jó volt. Tehát eladom

2008.11.20. 14:57
157 hozzászólás


(x), azaz hirdetés, kezdhetném mondandómat, és a fal felé fordulva akár hüppöghetnék is. Kevés autóm volt az életben, ami derekasabban szolgált volna Bazegnél. Talán nem is volt, hiszen Bazeg sose hagyott ott, egy lényeges szerve sem mondta be az unalmast valahol a farkasvonyító prérin. A gondolata sem vetődött fel, hogy bármikor ilyet tenne.

Pedig Bazeg nem autónak indult, csak átmeneti megoldásnak. A családunkban mindig is volt egy mercedeses vonulat, egészen gyerekkoromtól. Én magam 1992-ben vettem fel ezt a szálat, amikor hajnali kettőkor a széna téri taxidroszton megvettem az első állólámpás Mercimet. Naná, egy szolgálatban lévő taxit.

Azzal az autóval sokat szívtam mire lett benne rendes motor, meg váltó, de utána másfél éven át köhintés nélkül használtam. Azóta is jönnek-mennek az életemben az állólámpások, a kedvencem nyolc éven át megvolt, több mint 100 ezer kilométert belenyomtam, de rajta kívül is akadt még vagy négy-öt. A feleségem is egy állólámpást használt négy évig (a saját pénzéből vette), abból lett a mostani 190 D, de még mindig visszasírja a bugyikék W115-ösét. És klubot is alapítottunk rá, ami vagy négy éven át működött, 1999-től 2003-ig. Megfogadtam, hogy amíg lehet, mindig lesz állólámpás Mercim.

Bármilyen tesztautó után, még egy Rolls-Royce-bemutatót követően is jó visszaülni egy W115 dízelbe. Ha az autópályán borzalmas zajt és a rettenetes lóerőhiányt félreteszem (200 D=55 LE/1375 kg), nem tudok nála jobb, hangulatosabb autót. Van valami öröklét-érzet benne, az elpusztíthatatlanság kedves, lassú gőzhengereként vonul az úton, közben röhög a jobb szélen lerohadt autókon. Pedig ő már akkor öreg volt, amikor a mai autók acéljához alapanyagul szolgáló, rég reciklált egyéb autókhoz előbányászták az ércet.

Voltam ilyen kocsival közel hétezer kilométeres skandináv-balti túrán, és vagy ötvenszer külföldön. Közben meg ültem vagy ezerféle tesztautóban az elmúlt 14 évben, némelyiket nem keveset használtam, van összehasonlítási alapom, ez a szakmám. De ha nem kell dolgoznom, nekem az öreg, zajos, stuttgarti trágyadomb maga a nirvána. És nem, köszönöm nem kell helyette sem fekvőlámpás, sem W124, sem W126, W116 és W108 (ezek S osztályok), de még Fecske sem, legfeljebb egy Ponton, az is ünnepekre. Ha a hangulati és használhatósági potmétereket egyszerre szeretném a maximumon látni, csakis állólámpás jöhet szóba.

Szóval Bazeg, a mostani autó azért lett, mert nem nyugodhattam bele, hogy a gyerekeim állólámpás-felprogramozás nélkül töltsenek éveket a legfogékonyabb esztendőikből. A feleségemét eladtuk, én magam belefogtam egy másik állólámpás giga-hosszúnak ígérkező restaurálásába, használható W115 nélkül maradtunk. A dízelmozdony-szag, előkamrás kerettyelés, epedarugón hintázás, a krómgyűrűs kukkerműszerek látványa eltűnt az életünkből. Ezért vettük meg Bazeget bő másfél éve. Kis pénzből – értsd 200 ezer forintért – jutottunk hozzá, lényegében önmagát épp csak vonszolni tudó állapotban. Akkor már egy éve állt letámasztva egy Bécsi úti autómosó mellett, előtte többször felbukkant a München című filmben.

További kétszázezrembe került, hogy használni tudjam (az előző tulaj nem íratta át, zűrösek voltak a papírjai, rég volt rajta utoljára biztosítás, ezért dupla átírás, bírságok, vizsgáztatás, zöldkártya, minden egyéb), úgy, hogy egy csavart sem húztam meg rajta még. És ez volt a legolcsóbb a piacon. Nem volt rajta fék, index, a középkonzol fele hiányzott, a kipufogó széthullott, a motor őrülten szét akarta verni a karosszériát, mert minden gumibak szétszakadt alatta, a zárak nem működtek, a hátsó lökhárító leszakadt, a műszerek halottak voltak, a motor harmatgyengén vonszolt, és úgy okádta a füstöt, mint egy századnyi T-72-es egy ködösítéses hadgyakorlaton a szomódi lőtéren.

Aztán Karesz autószerelő barátommal szépen végigmentünk mindenen. Visszahegesztettük a lökhárító rögzítését. Az adagolót felújítottuk, a vezérlést a helyére tettük, Bazeg kapott új segédkeret-gumipogácsákat, új motortartó bakokat, egy bontott, de kiváló állapotú váltótartó bakot.

Otthon részben felújítottam a fékrendszert, aztán Karesz tett a vákuumszervóba új kecskebőrt, került bele középkonzol, indexrelé, sebmérőbovden, egy CD-s rádió. Meggyógyítottuk a zárakat, persze az összes olaj, szűrő cseréje is bekövetkezett, a zsírzandó dolgok zsírzása sem maradt el.

Majd beállítottam a fényszórókat, a kipufogót is összetákoltuk, lett két, tűrhető hátsó lámpabura, a vezető oldali kivételével szőnyeg is – szóval nagyjából gatyába ráztuk. Nem tudom, mennyiben van, gondolom, közel 500 ezer körül lehet. 2008 elejére olyan jó állólámpás lett belőle, amilyenem még soha nem volt. Csendesen viszi a 110-et, 240D-ket megszégyenítő erővel nyomul, tele van élettel, gyönyörű a hangja (már aki szereti a tiszta, csilingelő, előkamrás Merci-dízel hangot), szuper a fék, jó vele menni. Ha az ember jó messze előrenéz, érzésre majdnem mintha egy új ilyet vezetne. Tényleg szuper.

Megjártuk vele vagy tízszer a Balatont, háromszor Sopront, a tatai busztalálkozót, a héregi busztalálkozót, Szegedet (amikor Fiat X1/9-et mentem vezetni), a traktortalálkozót Bokorban.

Aztán Ausztriát kétszer, majd Szlovéniát keresztül-kasul.

Közben Olaszországot, meg természetesen Horvátországot is. Nem tudom mennyit mentünk vele, mert nagy tempónál csúszik a kilométerszámláló.

És persze csak szabadságon, meg szép hétvégéken használtuk, de akkor sokat. Olyan 15 ezret tehettünk bele.

Minden percét röfögve élveztük, a gyerekeim minden alkalommal sikoltoztak az örömtől, amikor megtudták, hogy Bazeggel megyünk. Hogy miért Bazeg? Nézzék csak a rendszámot – oda van írva.

Bazeg most teljesítette a feladatát, átsegített bennünket a nehéz, állólámpásmentesnek ígérkező két éven. Méghozzá olyan örömmel, megbízhatósággal, mosolygós derűvel, amit nemhogy egy harminconsok éves, nagyjából másfélmillió kilométert futott autótól nem várna az ember, de egy ötévestől sem. A Mazda 626-ot és az Alfa 75-öt is azért adtam el, mert mihelyt szép idő volt, mindig a Bazeget vettem elő. Mert az maga volt az „öröm é bódottá’”, igaz ommm?

Most (majdnem) elkészült a másik, mire ez a poszt megjelenik már itthon lesz Egerből, kell a hely neki a garázsban. Bazeg pedig nem alhat kint, mert olyan rozsdás, hogy ha csak meglát egy bárányfelhőt az égen, peregni kezd belőle az oxid, több helyem viszont nincs fedél alatt. Pár napot (hetet) még maradhat, addig a Bianchina és a Kawasaki még szerelőnél van.

Tehát eladom. Felezzük meg az összeget, amennyiben van, hiszen a mániát, a szívást, az elmebajt nem illik máson számon kérni. Tehát legyen 350 ezer. Lelkes, csillogó szemű vevő felbukkanása esetén nyilván a próba hosszas, az ár rugalmas lehet, de a fél kézzel már egy másik eladó autó után mobilozó, „kétszázat adok érte” felütéssel nyitó bepróbálkozók inkább el se jöjjenek, rájuk nincs időm, előre is elnézést kérek.

Mit ad ennyiért Bazeg?

Vegyük a pozitívumokat. Szuper a motorja, állólámpás dízelségéhez képest nem füstöl, jól indul, szépen jár, 55 lóerejéhez képest erős, mint a barom, ráadásul a blokk egy ragasztott táblás gyári Tauschaggregat, vannak, akinek ez kifejezett előnyt jelent. Szuper a váltója, könnyen kapcsolható, jó benne az összes szinkron. Megy minden, ami elektromos (ez egy állólámpa esetében nem sok, tehát lámpa, index, önindító, fűtőventilátor, ablaktörlő, műszervilágítás, cédé). Nem dobál a kuplung (ami állólámpásnál ritka), nem rángat a hajtás (ami öreg Merciknél általában még ritkább), kiválóak a lengéscsillapítók, a gumik, a feles szériából származó (tehát a legkényelmesebb fajta) ülések nem szakadtak még le a fenekek alatt. Apró szakadásoktól eltekintve még a kárpit is tűrhető, bár a vezetőoldali ajtózseb hiányzik, az utasoldali repedt. Mint szinte minden állólámpáson.

A futóműve is szuper (majdnem), csak egy tételt hagytam meg az utódnak. Csak most nyáron jöttem rá végre, miért kóvályog a hátulja autópályán, megterhelve – a hátsó két lengőkar első szilentjei lógnak. Én ezt már nem javíttatom, elnézést, már a következő delikvens várja az odafigyelést. A fék is szuper, jól harap, az autó egyenesen áll meg, nem fárad, nem levegős, bár amióta megjavítottam a nyergeket, és a hátsók is fogni kezdtek, kiderült, hogy kicsit hullámosak a tárcsák.

Jöjjenek a rossz dolgok. A repedt műszerfalon (ha nagyon kell, a Karesznál talán akad eladásra egy szinte tökéletes darab, aminek csak a vezetőoldali térdrészénél van egy apró, kulcs nyomta lyuk), a nedvedző gázolaj-csöveken (filléres tétel, de szöszmötölős), a szakadt tetőkárpiton, a vakuló fényszórókon, a fém alapot a visszahajtásnál elengedett műbőrű jobb egyes ülésen és a hiányzó vezetőoldali szőnyegen (most egy nem Mercié van beletéve, alatta hungarocell-béléssel) lépjünk túl. Ezek vérontás nélkül javítható, akár otthon kicserélhető tételek (csak a tetőkárpit nem, az szívás).

A kipufogó most még egyben van ugyan, de olyan rozsdás, hogy bármikor szétmállhat. A szélvédő nem repedt, nincs rajta kőfelverődés, de a szélein alaposan megindult az üveghalál, tehát tejesedik. És mostanában hülyéskedik a vízhőfok-mérő, százhúszba megy, ugrál, aztán visszatalál 82-re áll, aztán megint felugrik 120-ra. Kontaktos lett időközben.

Az igazi baj a kasznival van. Nem lett rosszabb, amióta megvettem, hiszen Bazeg nálunk esőben alig járt. De eleve tré volt. A jobbos két ajtó cserére szorul. A bal első sárvédőn Duct Tape fedi el a lyukat. A jobb első is kukás. Kell még két külső küszöb, talán a belsőt is foltozni kell, minimum egy hátsó, alsó oldafal-javító elem, és egy bal hátsó doblemez. Meg jó pár, kisebb folt. A vázszerkezet épnek tűnik, a padló jórészt erős.

A filmgyáriak ráadásul telibe fényezték az autót. Emiatt a színe ugyan szép, fényes szürkés-mogyoró, de nem bontották szét festéshez. Ezért a régen elveszett jobb küszöbdíszléc alatt és a jobbos ajtótükör helyén (szerződés szerint vissza kell adnom az előző tulajnak) kiütközik a kocsi eredeti bézs színe.

Egy teljes restaurálás költsége nagyjából 2-2,5 millió forint. Egy megmaradt, szép, első szériás (tehát elefántfüles, sima hátsó lámpás, kürtgyűrűs kormányos, keskeny maszkos) autó a klubtársak általi eladások alapján 2-3 milka között megy el itthon. Külföldről behozva, ügyes utazással, elsőre vett veteránvizsgával talán kétmillióból is megúszható egy szép darab. A szépnek látszó, de közeli inspekcióra több ponton javítandó, használható állólámpások olyan 800 ezer és egymillió között vannak. A „még valahogy kinéz, de igazából szét kéne szedni” kocsik félmilliónál bukkannak fel. A forgalmi nélküli, dupla átírásra váró, esetleg forgalomból végleg kivont, halott motoros, lyukas, szedett-vedett belsejű, szétberhelt csoffadékok 200-400 ezer között mennek.

Aki csúcsszuper, gyári állólámpást keres, az ne vágjon bele a Bazegbe, egyszerűbb eleve szalonállapotút venni. A Bazeg annak jó, aki arra használná, mint én – öregautózni, relatíve olcsón, nagy élvezettel, szinte újautós megbízhatósággal. Magyar rendszám van rajta, egy falusi lakatolás 200 ezerből megvan, a fényezés 80, szélvédőt 30 ezer körül lehet kapni hozzá, a két hátsó féktárcsa olyan 15 ezer lehet, a hátsó szilentek a cserével együtt is megvannak még 15 ezerből, talán kevesebből is.

Ez bő háromszázezer ráköltendő forint, ha valaki jól bánik a hegesztőpisztollyal, sokkal kevesebb. Minden mást én már rendbe tettem. Bazegnek nem kell messze mennie eladás után, mindig szívesen viszontlátom majd - ha értik mire gondolok. Februárig van ideje még, addig ketyeg a vizsga, zöldkártya. Ideális öreg batár a recesszió átvészelésére – 8-9 között eszik, egy kalapács és két villáskulcs segítségével szerelhető, majdnem minden jó bele a fekvőlámpásból, ebben a példányban van szerintem még 100-150 ezer kilométernyi, egészséges futás. Két hátsó szilent, és így, ahogy van, el lehet vele indulni Svédországba. Vagy Indiába, kinek, mi tetszik jobban.