Bő húsz éve van autóm, huszonnyolc működőképes volt, még feleennyi bontandó. Tizenöt éve gürizek, bő tizenkettőt autós újságíróként húztam le. Hogy milyen autóm van? Egy olyan Mazda, amihez a lámpánál oda se jön a hajléktalan. Ja igen, még valami: az imént vettem kilencvenezerért.
DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/tesztek/mazda626gt/.gdata/cikk/mazda626gt_007.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: black;
height: 640px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 10px;
margin-left: 10px;
font-weight: bold;
width: 300px;
}
Amikor gimi végén kibankárkodtam az első romos autóm árát, az is
drágább volt a mostaninál. A versenybiciklimet és Sony riportermagnómat
felemésztő
Fiat 500-ast
huszonháromezer forintom bánta 1986 áprilisában, a Széna téri
parkolóban (ma Mamut 1). Ez az inflációval súlyosbítva ma
kétszázhetvenezernek felelne meg.
Aztán az első, és egyben utolsó viszonylag új kocsim, az egyhetes
svájci szőlőszedésből vásárolt, alig hatéves
Seat Ibizám röpke birtoklása során rájöttem, hogy
a modern autókat nem nekem találták ki. A kitűnő állapotú,
1991-ben menőnek számító, motoros ablakos, központi záras, könnyűfém
felnis, lakkfekete, nyolcvanöt lóerős csoda üléséből zokogva vágytam
vissza az öreg
Fiat 127-esembe,
vén
Steyr-Puchomba. Azok sem
romlottak el gyakrabban - sőt. És sokkal, de sokkal nagyobb örömet
okozott a használatuk. Elfogadtam, amit megírtak a nagykönyvben, és
elkezdtem visszafelé lépdelni az időben.
Olvasni, írni, beszélgetni új autókról, az jó, egyiknek-másiknak
vezetését is bírom, nem véletlenül mentem autósfirkásznak. De
birtokolni csakis régit akarok. Nem kenyerem halálra untatni az
olvasókat a maradék huszonhat olajfoltokkal, rozsdakupacokkal és
fergeteges lerobbanásokkal tarkított történetével. Maradjunk annyiban,
hogy a húsz alatt
akadt sok öreg Fiat, Mercedes, néhány Puch, meg egy-két BMW,
Renault, Alfa is.
Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, elértem a relatív autós
nirvánát. Hét közben
ápolt, hallókészülékdrapp, dohánybarna tetős állólámpás dízelmercimmel
jártam (a nejem meg egy bugyikék ugyanilyennel), napsütéses hétvégékre,
találkozókra volt egy patinásan eredeti, harmincegynéhány éves, szürke
Alfa Romeo Giulia 1300 TI -nk. És
hogy legyen ürügy börzézésre, közben alakulgatott egy 1966-os
Autobianchi Bianchina Panoramica is. A pénz, ami benne volt a
járművekben, nem haladta meg egy akkori, szerényen felszerelt, új Opel
Astráét. Saját igényeimhez és a pénztárcámhoz megtaláltam a tökéletes
járműegyveleget.
Aztán jött építkezés No. 1, második fiúgyermek, kölcsönök,
racionalizálni kellett tavaly az autóparkot. A feleségemnek vettünk egy
alig húszéves
190 D-t,
familivágennek meg lett egy fiatal, 1988-as, kombi
300 TD Mercink . Utóbbit kell most eladnom, mert az ára belement építkezés
No. 2-be. Az öreg ház tetejébe, zsaluiba, a konyhabútorba, de lehet,
hogy pusztán az autók fenntartásába; tudomisén,
mindenesetre hiányzik most közel egymillió forint, több kölcsön
meg nincs. Hogy maradjon is valami a kasszában, tudtam, nem ugrálhatok:
a Merci, azaz Hans pótlására a létező legolcsóbb autót kell
megtalálnom.
Éppen csak arra kell, hogy húsz kilométert bejárjak dolgozni, meg ha
a családi autóvá átnemesült 190 D épp kidől a sorból, legyen mivel
cipelni a gyerekeket.
Kétszázezer forintos kiadást vizionáltam, százezer forintos
utólagos ráköltéssel. Mert akkor még azt hittem, Hans egy bő százassal
a millió fölött elmegy, de azóta jöttek a
regisztrációs adó csökkenéséről szóló hírek.
Képzelhetik. Három hónapja árulom, már kilencszáz alatt vagyok, és
csak a nepperek huhognak körülötte. Nyűg tehát az eladás, de a
vásárlás, az aztán izgalmas! Elősündörögtek megvalósítatlan régi
vágyaim:
E21-es BMW legyen?
Esetleg egy
Alfa 75? Vagy
egy
Fiat Ritmo Abarth
(abból megtaláltam éppen a klikkelhető cikkben szereplő, azóta még
jobbá lett példányt, igen szimpatikus tulajtól, nagyon olcsón. Csakhát
a páni félelem...)?
Talán
Autobianchi A112 ?
Végül Mazdám lett. Életem első japán autója. Kilencvenért.
Megmagyarázom.
Megnéztem a BMW-ket, Alfákat - mócsinggá lakatolt, temperából és
diszperzitből kotyvasztott festékkel átecsetelt, elefánttiporta belső
terű, förtelmes előhalott szinte mind. Amelyik nem, annak éppen az az
alkatrésze volt rossz, ami köztudottan sokba kerül, nincs bontóban,
csak megvenni lehet újonnan, esetleg vagyonért felújítani. Nem
hibázhattam.
Ez már skizofrénia. Megszólalt ugyanis a fejemben a saját hangom, és
ugyanabban a fárasztó stílusban kezdte ecsetelni nekem ugyanazt az
unalmas tézist, ahogy általában az ismerősöknek adok autóvásárlási
tanácsokat. Ha nincsenek különleges preferenciák,
mindig elmagyarázom: japánt kell venni. Abból nem lehet nagy
baj. De éppen én még soha nem vettem japán autót. Pontosan - miért
is nem?
Egyrészt, ugye, van ez a balkáni önsorsrontás, sírva vigadás, vak
álmodozás, "majdénmegoldom-mindenkimáshülye" önbizalom, ami felelőtlen
döntésekbe hajszolja a magamfajta magyart. Mellesleg
azok az autók, amik voltaképpen érdekesek lennének, mind
penetránsan, borzalmasan, sisteregve, hörögve, izomból rohadnak még
a tűző napon is. Hiszen mind 1988 előttiek, a japánok pedig akkor még
annyit sem törődtek a korrózióvédelemmel, mint elméje pallérozásával
Kiszel Tünde.
mint a magyar nátriumgőzlámpa! Mert biztos radioaktív
De fél szemmel csak-csak ránéztem néhány közepesen emészthető gépre
a neten. Húszéves
Corollákra,
Camrykre klikkeltem, még néhány
Celicát is
fellapoztam. Még jó, hogy csak fénykép van a hasznaltauto.hu-n, mert ha
lenne hangfájl, élesben hallottam volna a rozsda csikorgó fogú,
Ferropassitot nyáladzó csámcsogását. Akadt néhány régi
Prelude, Lancer,
Galant,
Bluebird
és Sunny is, rémesen gyanús foltokkal. Megint csak rájöttem:
kár egy mobiltelefonnal lőtt képet háromszáz százalékra
nagyítani, mert abból az ember csak annyit tud meg, hogy a pixelek
valóban négyzet alakúak. Telefonos hívásra aztán mindről kiderült, hogy
alapvetően rozsdamentes, maximum kis hibás. A tulajok szerint.
Úgy látszik, az efféle, rozsdamentes, húszéves japánok az
autóvásárlói szem elől rejtve pergetik éveiket, mert ami hasonlót
láttam az utcán, egyikhez sem mertem közel menni.
Féltem, hogy valami ráesik belőlük a lábamra, és mióta
Magyarország
külföldről importálja a tetanusz elleni szérumot , rettegek a
vérmérgezéstől, hátha fizetni kell a gyógyításáért. Amint mondtam, Hans
még mindig nem ment el, a kivitelező meg egyre várja a pénzét...
Épp harmadszor tettem óriási bevásárlókört (volt vonatozás Szegedre,
motorozás Tatabányára is), sőt a Nagykőrösi és Fehér úti piacok
fényesre fújt gittruhájú, megduplázott árú szörnyeit is végignéztem. A
gyerekeimtől és a lámpafelfúrástól vettem el az aranyáron mért
perceket, de
szent küldetésem volt: kerestem a Tuti Filléres Autót (röviden:
TUFA).
Ezt a Mazdát csak véletlenül néztem meg - szimpatikus volt a
hirdetés. Bontásra hirdették két hónap vizsgával,
a szövegben még ki is emelte a tulaj: "alkatrésznek". Őszinte
munkásmatt festést láttam a képeken, rommá karistolt alufelniket, meg
alapvetően egyenes vonalakat. És az izgalom: egy
626 GT-ről volt szó, 120 L-Jetronic-os lóval a motorjában,
sportülésekkel, meg még néhány nyalánksággal.
Na de, minden japán autónak mindig ég minden lámpája, még a sírban is. Mi ebben az extra?
Utolsó, hosszú neppervizitem végén, "egy úr a pokolban is úr!"
felkiáltással elkanyarodtam a potom százezerért mért autó
megszemlélésére. Szerencsétlen
egy fa alatt rostokolt, a színe alig látszott a fanedvekből,
városi porból és madárszarból egybesült, kiegészítő lakkozás alatt.
Benéztem. Piszkos, de szakadásmentes ülések, RX-7-es kormány,
viszonylagos rend. És gyári gombtenger a középkonzolon. Könnyedén
alácsusszantam - a XIII. kerületben extra jól siklik a kutyagané -,
burkolatok megvannak, még szilentblokknak is nyomára akadtam, kipufogó
egyben, padló van, de a bal küszöb kirohadva. Aztán nyomkodásra
kiderült, hogy hátul csak dísznek vannak lengéscsillapítók, sebaj,
százér' belefér.
Hívom a tulajt,
kérdezem, miért bontásra hirdeti. "Hát öreg autó az, van épp
elég baja, nem hinném, hogy le lehetne vizsgáztatni" - szólt
imigyen. Kötelező kérdések, milyen a motor, csak ennyi rohadás
van-e rajta, működik-e bármi az extrák közül, néven van-e,
satöbbi.
Eladóm megnyugtató válaszokat mormog.
A motor, mint a selyem, nem eszik olajat, erős, mint a ló, nem,
nem tud jelentős korrózióról, de ami van, az is éppen elég, és persze,
majdnem minden működik. No meg az adu ász: több mint nyolc éve az övé.
Hűha! Este leléptem otthonról, vittem kilencvenezret, amit sebtében
össze tudtam kaparni, gondoltam, ha beindul, elhozom. Két motorfordulat
után röfögött, pedig hónapok óta állt. Kötelező próbakűr, a tulaj
mentegetőzik, leszakadt a motortartó bak, le van kötve a hátsó fék
(mert ereszt a cső), nincs hátul lengéscsillapító, tákolt a külső
tükör.
Én meg szörnyűségekre készültem: szétesett futóműre, keresztben
álló, nagyjából-kormányra, tébécés motorra, elveszett fokozatokra a
váltóban, bozóttűzfüstre, vakon sötét, halott műszerekre, sínig szétült
ülésekre. Láttam már elég öreg magyar autót. De semmi nagy gáz. Persze,
a fara ugrált és ütött, a kárpitok zörgése elnyomott volna egy közeli
Ozzy Osbourne-koncertet, de
nyílegyenesen ment, a motor ereje, mint a Schindler lifté, a váltó
precízebb volt a tesztautókénál, és a mindeneállítható plüss
(oldaltartás, deréktámasz, magasság, ülőlapszög) sportülés szuperül
fogott.
No, és
az összes apróság működött, a négy motoros ablaktól a villanyos
tetőn át az ülésfűtésen keresztül a központi zárig, tényleg minden.
Csak az első fényszórómosók és a ködlámpák nem, mert azok a túlvilágon
teszik dolgukat egy korábbi baleset óta. Meg az aktív futómű sem,
amihez pár évvel ezelőtt drágának bizonyult a darabonkénti ötvenezer
forintos, vezérelhető lengéscsillapító, ezért most a sima 626-oséi
vannak bent. A kapcsolópanel megvan, világít, a stekkerek bent
figyelnek a teleszkópok mellett, akár vissza is állíthatnám. De persze
nem fogom.
Nem tudom, ki mentegetőzött jobban, az eladó - aki félt, hogy
fennakadok a sok hibán -, vagy én - aki szégyelltem, hogy egy közepesen
jó bicikli árából még egy tízest le kell alkudnom. A kocsival
az eredeti Betriebsanleitungot és szervizkönyvet is megkaptam,
megtudtam, hogy kétezer kilométerrel korábban volt olajcsere, és egy
kézzel írott hibalistához is hozzájutottam, amin az összes
diagnosztizált probléma szerepelt. Sőt a csomagtartóban az izzókészlet,
EÜ-doboz és háromszög mellett megtaláltam a leégett helyére építendő
bontott motorostükör-kapcsolót, ami ma már hibátlanul vezérli a frissen
üvegeztetett tükröt.
Alig bírtam magammal hazafelé, a 626 GT, alias "TUFA" repült, mint a
barom, már amennyire egy barom repülni tud. Most meg, két hónappal,
ezerötszáz kilométerrel és nyolcvanezer forinttal odébb, már új hátsó
lengéscsillapítók, egy garnitúra használt téli gumi, egy bontott
kipufogóleömlő, két bontott csomagtérajtó-teló, négy fékbetét, két
ablaktörlőlapát, valamint új hátramenő vas fékcsövek biztosítják a napi
igavonáshoz szükséges minimumot.
Új hiba nem jött elő. De semmi.
Arra persze nem tudok rájönni, melyik motortartó bak a hibás, mert
vettem ugyan egyet a tulaj által felírt, leszakadt helyett, de egyrészt
az nem a GT-be való, másrészt meg a sajátról kiderült, hogy jó. Bal
kanyarban mindenesetre a motor nekidől a jobb doblemeznek, ezért az
ékszíjtárcsa darálja az elemet. A lemez- és kárpitzörgés valóban
elementáris,
a múlt heti vizsgán meg határeset volt a jobb küszöb és a kézifék.
De átment!
Legalábbis, ami maradt belőle
Vezetni pedig - mondott zörgéseket és reszketéseket leszámítva -
baromi jó. Amikor a TUFA-val megyünk ebédelni, a Winkler mindig
elkunyerálja a slusszkulcsot (amin stílusosan egy
hirosimai réz
emlékplakett fityeg). Megértem.
A kormány eszméletlenül precíz, a váltó kiváló, az autó pedig
akármilyen fordulatról nagyot lép, és parasztvágensége ellenére
megeszi a legtöbb újabb kihívót. Legalábbis én próbálom így látni. És
kipróbáltam, százhetvennél is tudja ezt (naná, hogy Németországban).
Tökéletes a kormány szöge, a maga módján stílusos a műszerfal, és
minden áldott nap pöccre röffen a 120 ló. Ez itten a mérleg egyik
serpenyője.
A másikban van
a tizenkét literes fogyasztás, a szűk utastér a zavaróan
alacsony mennyezettel (tolótető!), és az sem valami kellemes, ahogy a
rugózás az új lengéscsillapítók ellenére is nyelvleharapással fenyegeti
a hátsó utasokat minden nagyobb bukkanón. Harapdálják csak. Ugyan már,
százhetvenezerért...
Ma vagyok negyvenéves. Szép és stílusos veteránautó helyett
ütött-kopott, lenézett rizskazánnal járok.
Régebben nehéz vacsorák, ittas eldőlések utáni rémálmaimban fordult
elő velem ilyen. De sok sznob Merci, lúdbőröztetően hörgő Fiat,
keresztbemenős BMW, no meg vagy ezer tesztautó után legalább azt is
megtudtam, milyen szerethető is egy filléres Mazda. Negyven felett már
csak zokni és bölcsesség jár ajándékba.
További cikkeink
