Most megúsztad. Legközelebb odaadlak egy rozsdás Oltcitért…

Elnézést kérek mindenkitől, hogy egy tökéletesen értéktelen autó tökéletesen értelmetlen életben tartásával feltartom, én sem értem, miért csinálom. Valaki a múltkori posztban felajánlotta, hogy megcsinálja nekem a Pandát, de ez a Bushido útja, vagy hogy is van a szamurájos filmekben, nekem kell végigjárnom. Különben lehullott fejű, önnön kezemmel csonkolt hullaként végzem valami japán mangaregény lapjain, szomorú karikatúraként, majd rövid papírélet után a kukában landolok egyéb kétdimenziós, levágott fejű (önkézzel csonkolt) harcostársammal együtt az augusztusi eső által ronggyá áztatott képregényben, a haradzsukui vonatállomás kukájában, egy kiürült Meiji Almond csoki csomagolása, és egy összegyűrt Pocari Sweat energiaital doboza között. Persze csak miután korábban három darab tizenöt éves "büszü" (japánul nagyjából: cikis, dagadt csaj, lehetőleg iskolás uniformisban) röhögve átlapozta kicsiny tragédiámat.

Szomorú vég egy kicsiny, ámde távoli nemzet jobb sorsra érdemes autós újságírójának. Egyébként is, félre a szubkultúrával, aki nem akar további tízezer betűnyi értelmetlen szopást végigolvasni, inkább válogasson a Totalcar más, hegyekben álló, kiváló cikkei között. Nem bánja meg. A mazochisták meg tartsanak velem. De én szóltam.

A legjobb tavasz 17 pillanatás stílusban összefoglalva az előzményeket: van egy 26 éves Fiat Pandám, ilyenkor hidegben, napi használatban. November végén kiderült, hogy csapnivaló benne a fűtés, nekiálltam megcsinálni, ami elég hülye fordulattal közel egy hétig tartó karburátor-felújításba torkollott. A művelet után pedig rosszabb lett a Panda, mint valaha. Mellesleg mindenféle szerelési incidensek után még mindig várnak itthon, Kati, a drága feleségem nem rúgott ki. Nem, ha kérdik, nem adom kölcsön, egy biztos pont azért legyen az ember életében, ha ennyi ótvar fossal veszi körül magát. Mondjuk, legyen egy tízéves Toyota Corollája, vagy minimum egy Katija. Aztán másnap motorral mentem dolgozni a mínuszban, ami férfias dolog ugyan, de ha az ember hosszú távon ilyet művel, éppen e férfiassága szenved maradandó károsodást. Vissza kellett ülnöm a Pandába. Nos, innen folytatom.

Még előző éjjel rájöttem, hogy ha ráhúzom a szívatót a meleg motorra, a fulladási kényszer erősen csökken. Kevés a benzin – vontam le a következtetést. Pontosabban: kevés a benzin középtartományban. Ez bizony kosz lesz, a rossebbe, szedhetem szét az imént kipucolt és felújított karbit. A rest kétszer fárad, muhaha!!!!

Szerencsére a gázrudazaton egy kis patent oldása, a szívatóbovden leszerelése, a légszűrőház levétele, a benzincsövek lehúzása után két csavarral levehető a karbi. Ha szerelni kell, egy egyszerű autó maga a nirvána.

Levettem hát gyorsan a karburátort, a fedelet is lekaptam. Eldöntöttem, kiveszem a keverőcsövet, amit gyárilag belesajtoltak a karbiba, mert ott lesz valami gáz. A keverőcsőhöz a féklevegő-fúvóka kicsavarása után lehet hozzáférni. Egy sima csavarhúzóval kitekerhető. Újkorában. De az én Pandám közel sem nevezhető újnak, ennek megfelelően a fúvóka tetejében a csavarhúzó fejének való nút már csak tompa vályú volt. Rátettem a kis krovára a legjobban passzoló csavarhúzófejet, rátehénkedtem, és iszonyat finoman elkezdtem lazítani. Rézből van, ha megszalad, belehülyülök, mire kiveszem. Végül azért kitekertem.

Az első dolgom volt, hogy mély nútot reszeljek bele, nehogy a következő tulajnak (ha lesz olyan) gondja legyen vele. Nem az én feladatom másokat megszívatni, ha lehet, segítek szerencsétlenen, nekem is jól jött volna az előző Panda-szerelőktől hasonló empátia.

Aztán elővettem a ritkán használt, beletörtcsavar-kihajtó készletemet. Ez különféle méretű, balos menettel felszúrt, keményacél, kúpos szerszámfejekből áll. Az ember a legnagyobb lyukat belefúrja a betört csavarba, hogy még legyen a csavarnak húsa, beleteszi ezt, majd elkezdi tekerni. Mivel balmenetes, ő (a szerszám) egyre jobban betekeredik, miközben a beletört csavart kifelé akarja forgatni. Zseniális szerszám, volt kollégám, Hernádi Géza tanácsára vettem, azóta legalább három reménytelen helyzetet megmentett. Most a keverőcső kitekerésére használtam. És sikerült, yeah!

Elővettem a tisztítós rézvezetékemet, amit pont ilyen esetekre tartogatok. Szabványos, sodrott kábel, korában meghántoltam a végét, és különféle vastagságú fonatokat tekertem a szálcsoportokból. Mindenféle lukra van méretem (majdnem). A karburátor réz-, alu-, és spiáter alkatrészeit ugyanis tilos kemény (acél) eszközzel pucolni, mert a furatokat kitágítja az acél, minden mást pedig megkarcol.

A valóban borzasztóan koszos keverőcső furatain egyenként, alaposan végigmentem a dróttal (tudom, szakmérnök úr: lineáris, fémes vezető). Aztán nekiálltam kiszedni a kehelycsövet.

Ezt a múltkor nem tudtam, vagyis inkább nem mertem, mert erőltetni kellett. Egy életem, egy halálom, mondta a királyfi, és levágta a Sárkány hetedik fejét, Csikós Zsolti pedig egy határozott mozdulattal kirántotta a kehelycsövet a Weber 32 ICEV-ből. A történelem ismétli önmagát, mindig kicsit máshogy. Amikor rájöttem, micsoda mondai erő lakozik a karomban, a korábban tökéletesen mozdíthatatlannak tűnő gyorsítóspricnit is kitéptem a helyéről. Ezzel egy újabb gumigyűrűnek megtaláltam a helyét, juhé. Koszhegyek mindenütt. Pucoltam, pucoltam, megint csak pucoltam, mire egy molekulányi paraffin, szilícium, illetve olaj nem volt már a járatokban. Aztán csakazértis visszaállítottam a benzinszintet a Flamisch-könyv által mondott 36 milliméterre. Én tisztelem a mérnököket (hiszen én is az vagyok, öngyilkosság lenne nem tenni), nem berhelek, csak ha máshogy nem tudom megoldani a helyzetet. A már megnyugtatóan tiszta karbit összeraktam, visszaszereltem, all is well.

De a benzin csöpögését immár harmadszor sem sikerült elállítanom. Jobb lesz, ha szájilag ráhanyatlok a Panda által felkínált, képzeletbeli nemiszervre, még mielőtt hozzák a medvét, és azon kell produkálnom magam nézőközönség előtt – döntöttem kényszer hatása alatt. Elkezdtem visszafejteni a – belefújásra ismét csak eldugultnak tűnő – visszafolyócsövet.

Bakra tettem a Pandát, elölről hátrafelé dolgoztam. Végigfűztem a csövet egészen a tankig, a szememből egész kőbányányi törmelékeket piszkáltam ki hárompercenként, amikor a felszínre bukkantam egy kis levegőért. Piszok nélkül álom lenne az autószerelés. De a koszt egyszerűen nem tudom megszokni, pláne, ha a testnyílásaimba jut belőle. Márpedig a könnycsatornák, az orrüreg, a fül, de még a száj sem védett egy fetrengő buherátor esetében.

Aztán le kellett eresztenem a tankot, hogy hozzáférjek a visszafolyócső csonkjához. Három csavar, egy rombuszemelő, és egészen szépen le tudtam billenteni. Egészen nem vettem le, mert egyrészt felesleges lett volna, másrészt a beöntőcső kimókolása nem helyettesíti jól az esti mesét.

Mint kutya, amikor siklót fog a Balatonban, kihúztam a csövet a napvilágra (garázslámpafényre), kerestem, hol lehet szorulása. Elővettem kedvenc kötöződrót-tekercsemet, és a kéményseprők stílusában elkezdtem befűzni az egyik végén. Már a java része benn volt, amikor elakadt. Ó, az anyádat, te rühes macskazabáló, csaptam át rasszistába, aztán elszégyelltem magam. Hiszen ez mégiscsak egy nyolc évre tervezett, most már annak bő háromszorosánál járó, filléres gyösz, mit várok tőle?

A másik irányból aztán végigment a drót, majd már eminnen is. Párszor kipucoltam – nem mintha láttam volna koszt kijönni belőle – és jónak nyilvánítottam. Egyébként is műanyagcső, ami maximum törik, reped, de bedagadni nem fog, ellentétben a gumival.

Hogy végre ne mindent csaj szájilag csináljak, a karurátor kifolyócsonkjára felszereltem a kivett visszafolyócsövet. Jobb ha így, kint derül ki, hogy a levegőt vezeti, ám a benzint nem. A másik végét kivezettem egy kannába, beindítottam a motort - ömlött a benzin, mint kannásbor a hómelesszes bulin. Ez rendben lesz.

Újabb fél óra közölhetetlen nemi aktus következett, amelynek során végig én voltam a biovirsli rossz oldalán (nem ő evett engem, hanem máshogy), és a hibátlannak bizonyuló cső visszament, a tankot a helyén lokalizáltam.

Összedugtam a karburátorral, bilincs rája, motor beindít. Ömlik a benzin. Hogy azt a büdös szicíliaimaffia által szétlopott, albánmunkásösszeszerelte, lábszagú, reciklált Milka-fóliából gyártott nénikéd szívja el a kartergázaidat a szenteste csillagfénye mellett, te rohadék! Már tényleg gyűlöltem a Pandát.

Tudják, én informatikus üzemmérnökként végeztem még nagyon rég, 1992-ben. Mivel csapnivaló programász voltam, és már bő tizenöt éve autókkal foglalkozom (nem mintha előtte nem azt tettem volna), ezért kevésre emlékszem az egészből. De arra igen, hogy (ha nem Clipperben) írt programot az ember, akkor csak magát okolhatta, ha valamiért nem működött. A gép nem hibázik, a programozó igen (és a Clipper is). Ugyanebből indulok ki, amikor autót szerelek. Nem lehet, hogy az autó rossz legyen, ha mindent a gyári értékre állítok, a leírás szerint összerakok. Valahol van egy hiba, ami elkerülte a figyelmemet. Meg kell találni. Ez hajt. A győzelem. Baumgartner Zsolti a hetvenhatodik helyről a hetvenharmadikra szeretett volna feljutni a Formula-1-ben, én meg azt szeretném, ha a Pandám karburátora jó lenne. Kinek, mik a céljai, az enyémek még mindig reálisabbak.

Nem bírtam a feszültséget, megint hozzányúltam a Szerhez. Felhívtam a Kareszt (szakmérnök úr, figyeled a névelőt?):

- Kareszkám, ezmegezmegez van, továbbra is ömlik a benzin. Cső átereszt, tűszelep új, mi lehet?

- Nézted már a csőcsonkot? Amellett folyik. Pucold meg jó alaposan, zsírtalanítsd, aztán pillanatragasztóval folyasd körbe, meglátod, jó lesz.

Nem lehet igaza a Karesznak, mert a cső fixen a helyén van, ötször ellenőriztem. De a Karesznak mindig igaza lesz a végén, jobban tud fél információkból, 156 kilométer távolságból autót szerelni, mint én, kétnapnyi szopás és vizsgálódás után a helyszínen. Hiába, profi…

Tehát megnéztem. És a cső fix volt. Aztán leszedtem a fedelet, mert hiszek a Kareszban, és úgy megpróbáltam, rongyba tekert fogóval. És ekkor a csőcsonk megmozdult a házban. Hát ez volt a baj. Ó a rossebbe, már amikor nekiálltam, mondta, hogy ezt mindenképpen ellenőrizzem. Csekkoltam is, de nem voltam elég durva. Íme a jutalom.

Megfújkáltam féktisztítóval (a legjobb zsírtalanító, de nagyon rákkeltő, ezt soha ne szipuzzák!). Vártam, fújtam megint, zsírmentesnek nyilvánítottam. Hoztam a Ferrobondot, körbefolyattam, amikor túl lassan száradt, disznópörzsölővel, távolról kicsit meglangyosítottam. Mint a cövek, úgy állt.

Összeraktam, indítottam, sehol egy csepp benzin. Csodás. De mi ez az átható szag? Jaj, megint benzin… De tényleg, mit tettem ellened te átkozott szemét? Én akarlak megmenteni, énénénénén, ne szívassál már te átok!

Nézem zseblámpával, egyszer csak friss nedvnyomokat látok. A visszafolyócső most tényleg megadta magát. Eltört kicsivel a kormánymű fölött. Átkozódom egy levezető jellegűt, aztán magyaros megoldást választok, hiszen nincs otthon két méter, vékony benzincsövem. Elvágom, megtoldom bilinccsel és segédcső-darabokkal. Újra indítok – teljes pampersi szárazság, egy jól karbantartott babapopsi nem ilyen szagtalan.

A Panda csodás lett. Két napig még kicsit keresgéltem a gyújtás pontos helyét, de most szuperfinom. Végre megy a szívató. Indítás teljes kihúzásra, mihelyt beindul, teszem vissza félállásba, ahogy kell. Stabil a szívatós alapjárat, stabil a szívatótlan alapjárat, (előbbi nem volt előtte, utóbbi döcögős volt) és elmúlt az a bukás is, ami hirtelen gázadáskor fellépett. Megvan az első városi fogyasztási adat is: 8,1 liter helyett 7,2, reggelente, nyolckilométeres távon. Sokkal több szívatózással persze, mert már lehet szívatózni, nem kell rugdalni a gázt három percig, akadozva a forgalomban. A legszebb dicsőség – két vállra terítettem a fenevadat. Látják, ha az ember akarja, meg tudja csinálni. Még ha mindenki előtte negyed századon át csak elrontotta a dolgokat az autón, akkor is.