Az öreg finn még mindig repül

Mit csináltak önök 1973-ban? Mikor először rendezte meg a FIA a rali-világbajnokságot? Én még csak apám kósza álma voltam, de Rauno Aaltonen már bezsebelte a finn ralibajnoki címet (1961), az európai bajnoki címet és mellé még egyszer a hazait is (1965), túl volt már a motorcsónak- és gyorsasági-motoros versenyzői időszakán (első finnként nyert futamot).

Közben kitalálta a skandináv flick-et, bukott egy óriásit az 1962-es Monte-Carlo ralin, majd jött 1966 és egy máig vitatott, szégyenteljes döntés: a legendás Mäkinen-Aaltonen-Hopkirk trió és kicsi Mini Coopereik ismét az egész mezőny száját elkenték (ekkorra már bezsebelték az 1964-es és 1965-ös győzelmet) és az első három helyen értek célba. Ezt a szégyent nem bírta már el az erős konkurencia és addig rágta a technikai bizottság fülét, amíg azok nyolcórányi kutakodás után megtalálták a kákán a csomót és diszkvalifikálták az első három helyezettet. Az ok? A Cooperek kiegészítő fényszórói nem feleltek meg a francia homologizáció szabályainak. (Egy Eb futamon.)
Nem adták fel, 67-ben visszatértek és Aaltonen megmutatta, miért is érdemelte ki a „Repülő Finn” becenevet. Megnyerte a versenyt. Kerek 31 évig, 1956-tól 1987-ig mozgott a rali élvonalában, Datsun 240Z-ket (egy bizonyos Jean Todt nevű navigátorral az oldalán), 124 Abarth-okat és Asconákat hajtott őrült mód. Egy legenda, ikon. Mester.

Amikor sorra kerültem, Aaltonen élénk érdeklődést mutatva rákérdezett, melyik országból érkeztem. Mikor mondtam neki, hogy Magyarországról, felderült az arca, s mosolyogva megjegyezte: végre egy nyelvrokon.
Nagyon vártam már, hogy beülhessek mellé a havas tesztpályán. Nem számítottam sok időre, de végül a szokásos két kör helyett hatot tettünk meg, ráadásul egy kis időre meg is álltunk még, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Illetve dehogy, ő mesélt, én hallgattam, tanultam, figyeltem.

- Hosszúra nyúlt versenyzői karrierje alatt volt kedvenc versenyautója?
- Nézze, nehéz definiálni a kedvenc autót. Annak idején a Saab 96-ossal lettem finn bajnok, az akkori követelményeknek az az autó felelt meg leginkább. Azt nagyon szerettem, aztán jött a 220SE Mercedes... Tudja, melyik... és egy merőben más élmény volt. Nincs kedvenc autóm, én mindet szerettem.

- Milyen volt a hőskorban élni, versenyezni? Olyan nevekkel együtt, mint Vatanen, Biasion, Mikkola, Röhrl? Lehetett kedvenc versenyzője, példaképe? (Nevet az öreg szeme, közben éppen lehetetlen szögben rajzoljuk végig a visszafordítót.)
- A rali teljesen más volt, lényegében mi kezdtük el mindazt, amiből aztán világbajnokság lett. Elsőnek lenni pedig nehéz dolog, talán éppen a példaképek hiánya miatt. Nem állt előttünk senki, akire rámutatva azt mondtuk volna: úgy szeretnék vezetni, mint ő. Walter Röhrl nagyon jó versenyző, kitűnő barátok vagyunk, annak idején az én Asconámmal kezdte. De sok nevet mellé tudnék állítani, különbségtétel nélkül...

- Mi volt igazán nehéz ebben az új ösvénytaposásban? A legnagyobb feladat? A szervezés, a technikai problémák, vagy...
- Megtanulni vezetni. Úgy, hogy mindig gyorsabb lehessek a többieknél, akár a gyengébb, fronthajtású kocsikkal is.

- Ó, és elérünk a legendás a bal láb–fék-technikához és a flick-hez. Ugye meg tudja mutatni akár ezen a pályán is.
- Persze, én találtam ki. Annak idején gondot okozott, hogy a nehéz kanyarokban rendre sebességet veszítettünk a hátsókerekes ellenfelekkel szemben, amit aztán csak nagy kockázat árán tudtunk visszaszerezni az enyhébb részeken, ez veszélyes volt.

- A kézifék, gondolom, nem segített...
- A kézifékes forduló ritkán hasznos, hiszen rögtön oda a tempó, a ritmus. Nézze, itt is erősen húzza mindenki, hogy beférjen a kanyarba, erről javarészt a nem idevaló abroncsok tehetnek, de én, ha lehet, elkerülöm a használatát. Egy frontos autó – és a versenyző legnagyobb ellensége – azonban az alulkormányzottság. A ralin 10 kanyarból 9 gyorsabb, mint gondoljuk, ezért eleve nagyobb tempóval közelítjük meg őket, mint azt a szemünk alapján tennénk. De ott van mindig az az egy, amelyiknek törik az íve, vagy csalóka. Hátul hajtott kerekek esetén meg tudjuk úszni, hiszen a csúszás szögét a gázpedál és a kormány segítségével aránylag könnyedén és főleg gyorsan változtatni tudjuk. Nekünk azonban sokszor csak az árokjárás maradt. Egészen addig, míg eszünkbe nem jutott, hogy a fronthajtás egyik negatív tulajdonságát a magunk javára fordítsuk. Sok gyakorlásba és törésbe került, míg pontosan kitapasztaltuk, mekkorát kell rúgni a fékpedálon, hogy a nem hajtott hátsó kerekek elveszítsék tapadásukat és az autó irányítható csúszásba menjen át. A skandináv flick adta magát, keresztben csúszni még mindig gyorsabb, mint fékezni egy nagyot a kanyar előtt.

Csak a lábmunkát figyeljék. Aaltonen autózni tanít.

(Széles kézmozdulatokkal magyaráz, hagy, hogy belekérdezzek, csak úgy ömlik belőle a szó. Mennyi tudás van a hideg kék szemek mögött? Kicsi csalánozók vagyunk mind. Közben látom, már bőszen integet a többi fagyoskodó kolléga, a szervezők azonban hagyják az öreget autózni, nagy örömömre.)

- Az ember azt gondolná, hogy így 71 évesen már inkább pihenne valahol a kandalló előtt, ön azonban még mindig újságírókkal furikázik itt. Értem én, hogy ez is a  munkája része, de nem unja már? Lehet még őszintén örülni az ilyesfajta játszadozásnak ennyi autósportban eltöltött év után?
- Elhiheti, eszembe sem jutott, hogy valaha is mással foglalkozzam. Ez az életem, a szerelmem, ezen kívül semmihez sem értek, nem cserélném el semmiért. Finnországban van egy családi versenyzőiskolánk és nemrég elindítottunk egy extrém motoros szánkurzust is.

- És milyen autót használ a hétköznapokon? Ne mondja, hogy egy Mini Clubmant!
- Ó, nem, jelenleg egyetlen autóm van, leszámítva az iskola tanulóautóit, egy hármas kombi BMW.

- Lesz, vagy volt-e olyan pillanat, amikor azt mondja/mondta, hogy elég?
- Sokszor voltam nagyon nehéz helyzetben, amikor egyszerűen nem akart összeállni az autó, a verseny, de mindig arra gondoltam, hogy ha 66-ban nem adtam fel, akkor most sem fogom. Ez segített, csinálom, amíg bírom.

(És begurultunk a többiek közé. Mennem kellett, nagyon sok ember csúnyán nézett már ekkor rám.)

- Mr. Aaltonen, ez egy élmény volt. Remélem, Goodwoodban találkozunk.
- Hát, ha ott lesz... De ha Finnországban járna, keressen fel bátran...

Erős kézfogás, egy őszintének tűnő mosoly, kérem a következőt. Ilyen egy 71 éves profi. Illedelmes, halk, szerény és csak simogatja a féket, a gázt, észrevétlenül, nem kapkodva.
Rauno Aaltonen, az élő történelem.
Respect.