Mi tagadás, nem éppen verőfényes nyári napsütésre ébredt az ember vasárnap reggel. Ismerik az érzést, mikor tudjuk, hogy ez az a nap, amikor ki sem kell kelni az ágyból. Nem lehetett, megegyeztünk, hogy ma irány Tatabánya, Lada-találkozó lesz ott, az olyan pedig általában jó szokott lenni, persze sok hülyegyerekkel, szerencsére még több komoly, öreg zsigulissal, versenyzőkkel, motorépítőkkel, jó arcokkal.
Bajban voltam, mikor végre kiértünk Tatabánya szélére, valami elhagyott, lepukkant betonplaccra. Persze a hely tökéletesen megfelelt a szocializmus képi világának, szürke mivoltában olyan volt, mintha Csernobil utcáin röffent volna össze a jónép. Valami volt benne, mert mindenkiből sugárzott a jókedv. Erősen saccolni lehetett csak a Ladák számát, mivel mindig jött-ment mindenki, olyan 80-90 autóra tippeltünk.
A szlalompályát ekkorra már a sokadik önjelölt versenyző próbálta meg körberajzolni, itt aztán tökéletesen látni lehetett, mire is jó a sperrdifi (nem ám a Colotti-féle szorított pótcselekvés, netán a "kétpálcás", százas sperr), de persze kellő rutin nélkül a legjobb épített Lada sem ér semmit. Voltak, akik csetlettek-botlottak, bőgették az agyonkínzott motort, de meg kell hagyni, hogy már a hangjuk alapján is komoly kerek- és kockalámpások között nem egy pilóta tényleg látványosan, profin kente a gumit. Voltak, akik inkább a közeli, sóderesben próbálkoztak, változó eredménnyel.
A felhozatal színes volt ugyan, de kristálytisztán definiálható volt a két fő csapásirány. Az egyik a pár tízezer forintos, bontóból összefércelt, egyszer használatos fos, míg az ellentábort az igényesen restaurált vagy ízlésesen és főleg szépen átépített autók alkották. Ide tartoztak a becsövezett amatőr és profi raliautók, a tőcsavaros-gyereküléses, Bilstein futós utcaiak. Volt 5-6 olyan gép, amit szó nélkül elfogadtam volna. Egy kifordított, fehér felnis, koppányos, ezeröcsi például olyan masszívan hozta az old school telepi racing-érzetet, mintha egy időgépbe csöppentünk volna, de a dupla 40-es Solexes verseny-Lada is keménynek tűnt.
Pedig valószínűleg ez még csak a jéghegy csúcsa. Messze nem volt itt a ladás társadalom fele sem, sajnos néha volt olyan érzésem, hogy éppen a bölcsebb, idősebb része hiányzott. Mikor már a harmadik pelyhesállú tinédzser gyorsult egyet a parkolóban, a tömegben, akkor tényleg kedvem lett volna lenyomni a torkán egy 328/304-es Havassy-tengelyt. Tisztelet a józan kivételnek persze, mert akadtak azért olyanok is, velük el lehetett beszélgetni, nem zenét bömböltetve füstölték tele az autót.
Ennyit a negatívumokról, nem is érdemelnek meg többet, mert összességében véve jól éreztük magunkat, és úgy tűnt, hogy mindenki más is. A valószínűleg előző nap délután összehenkelt turbós ezerkecskében ott volt az üzenet: szórakozás, állatkodás és semmi más. Hálás gépjármű ez a Lada, kiszolgál fiatalt, öreget, adrenalint keresőt és restaurátort egyaránt. Olcsóbb hátsókerekes játszóautót pedig még nem hordott hátán a Föld.
Az orosz hachiroku. Na majd Ádándon…
