2009.05.26. 17:39
45 hozzászólás


Egyetlenegy olyan program van egész évben, amiből nem engedek, ha esik, ha fúj, ha Mekka összes kincsét a lábam elég terítik, ha a csodával határos módon visszahúszévesedett Brigitte Bardot meztelenül, meleg csokoládéval leöntve, zokogva szorongatja a bal lábamat, hogy maradjak vele kettesben. Bokor esetében nincs irgalom, félre Bardot, miaznekem, hogy betegség, gazdagodni ráérek még, sej.

Bokor szent. És tavaly nem volt, elmaradt. Mintha a szívemet tépték volna ki egy szem Algopyrin beadása után. Persze, lett helyette Veresegyház, majdnem pont olyan volt, mint Bokor, első rendezvénynek egészen elképesztő színvonalú, de Bokort utolérni nem tudta.

Mert Bokorba utazni kell, mert Bokor túl van Budapest vonzáskörzetén, sőt bárminek a vonzáskörén is, mert egy elcseszett, apró zsákfalu Nógrád egyik nem létező, apró redője szemölcsének az árnyékában. A világ legszebb helyén. És mert Bokort úgy rendezik, azzal a szeretettel, ahogy nagymama készíti a zsíros deszkát az unokának. Nem túl hagymásan, épp a kellő pirospaprikával, persze a legjobb mangalicazsírból.

Kisebbik fiam, Norbi ágya fölött lógók közül négyből egy, a nagyobbiknak, Bálintnak hatból két képe származik Bokorból. Születésnapjukon ugyanis mindig kiterítek eléjük egy rakás fotót az az évben lenagyítottak közül, és választhatnak, melyiket kérik. Ahány éves a gyerkőc, annyi darab a kép. A bokri fotókat tehát ők választották. Élnek-halnak a traktormajálisért. Persze én is. A feleségem, Kati még jobban, bár ő traktoroslány volt egy ideig – erről egyszer talán majd írni is fog. Bálint kábé november tájától kérdezgeti rendszeresen, mikor lesz már traktormajális, Norbinak rapszodikusan jut eszébe, de ő is. Imádják. -juk.

Idén kicsit aztán sűrű lett a program. Ezerféle veterános, modellezős rendezvény, barátok is kerti partikat akartak mind (akinek van kertje persze), motorozni egyáltalán nem is tudtunk eljutni április vége óta. Bokor is veszélybe került, mert a Puchhoz kellett volna nagy mennyiségben alkatrészt vennem a tullni (osztrák) veteránbörzén, hál’istennek e projektnek betett a recesszió, és a hozzá kapcsolódó, intenzív jövedelemcsökkenés, valamint a fényező késlekedése, aki januárra ígérte az autót, ehhez képest azóta meg se kérdezte, hogy milyen színű legyen. Mindegy, ötvenezer forintom már nála van, remélem jó hasznát vette.

Aztán Tulln mégis izgalmassá vált. Ricsi barátom faros Ikarusa rendszámot kapott, s minden klubtagnak felajánlotta, hogy kiviszi. Egy ekkora flashről lemaradni, hogy ott a klub, amit imádok, ott a busz, aminél nagyobb csoda nincs, meg Tulln, az osztrák sör, az esetlegesen olcsón felbukkanó ős-Puch index. Egy nyikkanás erejéig felvetettem otthon a témát, a busz szó hallatán gyermekeim felfigyeltek. Aztán elképzeltem a családomat, amint a festői (valójában dögunalmas) Tullnban végigunatkoznak két napot, és jött a már említett, algopyrines szívkiszaggatás önnön kéz által. Kein Tulln.

Az utolsó pillanatban Bálint még be is lázasodott, meg persze veteránautó sem volt, amivel mehettünk volna (a Bianchi épp szétesett), a francba, menjünk a Kati dögunalmas Mercijével, az legalább keveset eszik. A lényeg úgyis a traktor, meg a stabilgép.

Odafelé történtek incidensek az úton, de Bokor olyan, hogy odaérve az emberről egyszerűen lemállik minden feszültség, mint Winkler tarantulájáról vedléskor a kitinpáncél. Már a parkolóban izgulni kezd az ember, Bálint azonnal kajakra be is lázasodott megint, pedig reggel már csak hőemelkedése volt, de úrrá lett a dolgon. Még ő mondta a hosszú gatya, farmerdzseki felvétele után (32 fok volt), menjünk, menjünk.

Nem sorolok föl mindent, mert volt közel száz traktor, meg olyan stabilmotorok, hogy sírtam. Kedvencemből, a Vöcsiból (HSCS, egyhengeres kétütemű, huppogó óriásdízel) hatot számoltam össze, de néhány másik még egyfolytában bóklászott összevissza, lehet, hogy akadt tíz is. Meg a narancssárga Fiat-traktor, a Porsche, egy Porsche-rendszerű Austro-traktor, hosszú orrú Dutrákból egész hadsereg – és milyen eszméletlenül szépen voltak restaurálva, anyám!

Sajnos a büféhelyzet idén sem lett sokkal jobb, a szervezőtől megtudtam, hogy két büfés vállalja mindig a kitelepülést, évek óta próbálkozik egy harmadik odacsábításával, de sose jön senki, fél, hogy biznisz nélkül maradna. Hát, nem tudom. Egy órát álltunk sorban családostul sörért, üdítőért, gyrosért (az ott töltött nettó három órából volt ez egy, tehát nagyon fájt), azalatt jó magyar szokás szerint a sor elején állókhoz tucatjával járultak a haverok, „Marcsi, nekem is kérj két gyrost, meg valami piát, is… Sör jó lesz? Jó! Akkor még két sört, ja és még négy gyrost nekik is…” - jó, hogy meg se moccant a sor. Kultúra, na az nincs, ha sorban állásról van szó, csak a postán és a bankban, ahol gép adja a sorszámot. Meg persze a lakókocsi oldalsó ajtajánál a kávéért beszivárgók, akik miatt percekig áll a gyros-termelés – kaját jobb vinni Bokorba, mint venni. Aztán inkább kiálltunk a sorból kettővel azelőtt, hogy mi következtünk volna, mert e két kuncsaftra olyan húsz percet jósoltam még. Sör aztán lett hamar, a sörsátornál, ott aztán sörkorcsolyákkal vigasztaltuk a dühös gyomorsavakat. Hogy nem lenne biznisz a harmadik büfének… Ez vicc.

Meg a zene is először a 3+2 vonal volt, amivel engem előbb lehet kikergetni a világból, mint mustárgázzal, aztán valami kicsit jobb, kemény gitárzene jött, de a műsor nem is volt fogható a korábbi évek korhű rock-, olasz, magyar, amerikai slágerzenékhez, húszas, harmincas, ötvenes évekbeli traktoros és egyéb dalok bejátszásaihoz. Mindegy, nem zenéért jöttünk, hanem csühögésért. A Csepregi-koncert elől szerencsére sikerült elmenekülnünk, az csak délután négykor kezdődött.

Amiből volt dögivel. El nem tudtam képzelni pár évvel ezelőtt, hogy bővülni tud még a mennyiség, javulni a minőség, de az idei rendezvény pörölyként letaglózott. Amin régen hüledeztem, milyen csodálatos, milyen ritka, mennyire érdekes, amellett most közönyösen elléptem. Imádtam például a rozsdás, de teljesen működő állapotban kihozott húszas évekbeli Fordsont.

Meg volt egy srác, aki vagdalt Zsiguli-futóműből és egy stabilgépből valami házi alvázra készített trakeszt hozott el.

Nyitott szelepek kalimpáltak a vezető térdénél, poénból pedig volt rajta Koppány vég és Zsiga-dísztárcsa is. És ment, egész jól.

Meg – felüdülésképpen – egy utánfutón ott állt minden idők egyik legérdekesebb és legjópofább motorbiciklije, a cseh Böhmerland, igaz, csak két üléssel, hiszen ebből volt hármas is.

Egy úriember pedig miniatűr, tökéletesen működő, benzines stabilgépet szerkesztett, olyan kicsi volt egyik-másik alkatrésze, hogy szinte csak nagyítóval látszott. És a gép egész nap pöfögött az asztalkán.

Mellette állványon, egy parabolaantenna közepébe beszúrva Stirling-motor forgatta egykedvűen a főtengelyét. Eddig csak képet láttam ilyenről, nem is gondoltam, hogy egyszer megnézhetem a működését is.

És idén nemcsak szántóversenyt iktattak be, hanem páros gyorsasági versenyt is, időmérő fotocellás kapukkal. Ezekből a párviadalokból az volt a legszebb, amikor az óriási, 90 lóerős, összkerékhajtásos Dutrák mérték össze az erejüket, kisebb földrengés kíséretében.

A végére hagytam azonban a legérdekesebbet. Ennyire különleges traktort talán még sose láttam. Ilyen szép állapotúra restauráltat sem sokat. Ilyen furát is nagyon-nagyon keveset.

Szóban forgó jármű egy 1915-ös Hart-Parr gép. Kéthengeres, petróleum hajtja, amit a kipufogó feletti lemezre locsol magának, és az elpárolgó gőzt szívja be.

A két óriási, vízszintes henger nagyjából ott lakik benne, ahol normális traktorban a traktorista ücsörög, emiatt a kezelő sokkal hátrább, szinte a gépből kilógva csücsül hátul.

Ott, ahol a traktornak klasszikusan az eleje van, itt csak némi űr lakik, meg a petróleumtartály. Ja, és a kipufogócső, ami hátulról előrefelé megy, a gázok pedig a klasszikus kurblihelyen távoznak egy megtört csövön át. A kipufogódob óriási, öntött, csavarozott göb.

A gépészet tetején üvegtetejű doboz, alatta négy rézcsövecske, folyamatosan csöpög belőlük az olaj. Ez itt a kényszerkenéses rendszer, akkoriban olyan újdonság volt, mint ma a hibrid-dízel.

Egyszerűen oldották meg a hűtőventilátor forgatását is: a Dual (vagy bármilyen régi) lemezjátszó mintájára dörzshajtással vették le a forgatóerőt a lendkerékről.

Akad két olajzókehely is a hengerek tetején. Felettük csengőszerű kupakok, nyilván arra valók, hogy ha a gépész szakadó esőben csepegtet utána, nem juthasson víz a motorba.

A legszebb pedig a felirat rajta: „Founders of the tractor industry, Charles City, Iowa, 1836”. És állítólag tényleg, ők voltak azok, akik a gőztraktorok mellett elsőként bevezették a belsőégésű motorral hajtott mezőgazdasági gépeket. 18 lóerőnyi csoda – és ez is folyamatosan ketyegett.

Apropó gőztraktor - vajon jövőre már olyan is lesz?

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.