Két dolgot kell leszögeznem mindjárt az elején.
1. Mindenről Schwarzenegger és a kertévék tehetnek. Ha ugyanis nem szombat éjszakára ütemezik be a remek Conan, a barbár 2 – A pusztító-t, akkor semmi gond nincs, Vályi úr reggel frissen kipattan az ágyból és a korai wellness után (koffeint is tartalmaz) izgatottan autóba pattan (Chevy Cruze) majd IDŐBEN felveszi kollégáját otthonában és kényelmesen leautóznak Nyirádra, a ralikrossz EB-re. Ehelyett megkergült marhaként rohangált le s fel a házban, kamera itt, kazetta ott, valahol a fényképezőgép is megvan, de jaj, reggelizni is kéne és már fél óra késésben vagyunk, becsapja az ajtót, közben hangosan Conant átkozza (a szomszéd, aki kivitte a szemetet éppen nem is érti, miért), és magát, hogy ekkora barom volt és éjszaka leült filmet nézni, holott tudta, hogy korán kell kelnie. De mit lehet tenni, Arnold legjobb filmjét nem lehet kihagyni. Cromra mondom, ezt beszoptam.
2. Vasárnap reggel a kíváncsiság és a szórakozás hajtott oda minket, merő véletlen, hogy akadt nálunk kamera és fényképezőgép, az esetleg minősíthetetlen képanyagot ennek számlájára írjuk.
Siettünk, a Chevy Cruze vért izzadt, mi pedig titkon örültünk, hogy vasárnap reggel olyan kihaltak voltak az utak, mint valami posztapokaliptikus roadmovie-ban. Röpke egy órát késtünk. A magasra szálló vörös, agyagos por már messziről mutatta hol a forrongó katlan, és amikor végre meghallottuk az első turbómotor izsonyatos durrogását, már tudtuk, hogy jó helyen járunk. Nekünk való helyen.
Divízió 1, divízió 2, egyik döntő a másik után, rutintalan ralikrosszosként érkeztem, hiszen nagyon régen volt már, amikor legutoljára nézhettem meg egy-egy futamot, és ugyanolyan rutintalan ralikrosszosként estem az ágyban este, na de ami közte történt, azt sosem bánom meg.
Mire végre az utolsó pillanatban leadott akkreditációnknak köszönhetően bejutottunk, már javában mészárolták a gépeket és egymást az őrültek. Összenéztünk TéZével és azonnal elfelejtettük a fotósmellényt és a mindenféle formalitást. Tökéletesen magával ragadott minket a hangulat és tán nem is autóbuzi az, aki ne mászott volna fel a kerítés tetejére, csak hogy lássa, miként nyomják végig keresztben a mintegy 100 méteres enyhe ívet tőgázon a versenyzők, olyan sebességgel, hogy a menetszél kicsapja a kamerát a kezünkből. És aki azt hiszi, hogy csak összkerekes vagy hátsókerekes autókkal, az bizony téved.
Megfoghatatlan az egész üvöltő, eszement zajongás és annyira nagyon-nagyon jó volt ismét testközelből autóversenyt látni, átélni, hogy arra kevés a szó. Elég volt végignézni az aréna körüli tomboló tömegen, az itt-ott meghorpadt, durrogó vasakon, öregem, ez a nekem való móka, még, még! Basszus, ott a Per Eklund, az a hasas öreg bácsi, 63 éves, HAT-VAN-HÁ-ROM, csak figyeld, rajta legyen a szemed, imádom, csak miatta megérte már jönni. Na és az autója? Ami olyan a Focusok, Fiesták és a 207-es Peugeot-ok között, mint az emeletes londoni busz? A Saab 9-3, vagy inkább Saabaru? Persze, persze, nézd csak, most is utolsó a 600 lóerős géppel, 800 newtonméter öregem, azt terelgeti a nyugdíjas, belegondoltál már? A végén kullog, de várj csak, varázsol még ma az öreg, pedig nem gyenge mezőnyben kell bizonyítani. Se szeri se száma a rommá épített WRC-knek, a kisebb Super 1600-osoknak és direkt krosszra épített valamiknek, amik tényleg csak karosszériájukkal emlékeztetnek civil társaikra. És a nevek, amik egy pár hónapja még semmit nem mondtak, mostanra mégis mélységesen tisztelem őket egytől-egyig: Hansen, Larsson, Ericsson és persze Jernberg, az isteni Jernberg, aki mintha nem is tudna egyenesen közlekedni Skodájával. És szégyen lenne a pofámra, ha nem említeném a magyar Kiss Lászlót, akire ott, akkor oltárian büszkék voltunk, ott megy a magyar gyerek! Nézd csak, odabasz mindenkinek, gyere Laci, gyere!
Aztán az előzőleg már sebtében megjavított osztómű beadta a kulcsot és az utolsó előtti körben az első helyről kiállni kényszerült. Eklund nyert, na ugye? Nem baj, szép volt, főleg úgy, hogy ezek az északiak egyértelműen dominálnak ebben a sportban. Szinte hátborzongató volt nézni, hogy a Joker-kört százhatvannal, a murván keresztben fűzik végig, centiméterekre a palánktól és nem veszik el a gázt, mert anyatej helyett powerslide-ot szoptak a csecsből és havon biztosabban járnak, mint aszfalton. Ezeknek már oviban is leszakadt futófelület volt a jelük, az hétszentség.
Mintegy intermezzóként azért mindenképpen felkészíteném azokat, akik netán először kilátogatnának egy-egy ilyen eseményre, hogy a pálya mellett sokkal több a versenyző, mint a pályán. Persze mindenki tudja, mikor, mit kellett volna csinálni (látod, ha Ericsson visszahúzta volna, aztán külsőn kiadta volna neki, mert itt fent már rövidebb féktávon, nincs jó napja ma a gyereknek, mit csinál?!), sőt, rendre meghallgathatjuk a nagy bukások sztorijait, hogy: Amikor a Maruzsi mellett beszúrtam a balosba, baszdmeg feldobott a padka, a levegőben háromszor megfordultam, aztán a bordámmal törtem el a fémvázas ülést, az meg a csövet. (Csak összenéztünk Zolival: fémvázas ülés?). Bukás, bukás hátán, persze győzelmet nem emlegetnek, mert netán még rákeres a hallgató és kiderül a turpisság. Szóval óvakodjanak a szakemberektől, elvonják a figyelmet a versenyről.
Persze kell oda gép is, ami bírja, mert az már szinte fizikai fájdalom látni, mit kapnak. Ugrató, gödör, kőzúzalék, sár, ezeknek mindegy. Brutális módon verik oda bárhol, a karter csak egy koptatni való alkatrész, ajtók, lökhárítók? Fogyóeszköz. A maximumra pörgetett motorok üvöltenek, a hátra beépített óriási hűtők ventilátorai csúcsra járnak és csattognak a váltók, süvítenek a turbók, öles lángnyelvek mindenütt, üdvözöljük a pokolban. Hátsókerekes Civic, Astra és transaxle Focus másfél méteres, hátranyúló váltórudazattal? Mindennapi látvány. 220-230 lóerős ezerhatos SZÍVÓmotorok? Ezekkel a minikkel nem ajánlatos szarakodni, mint megvadult darazsak, úgy pörögnek körbe-körbe a pályán, lassan már a murvát is lehordják a széttöredezett aszfaltról és mondani sem kell, hogy kegyetlenek. Fiatalok, életerősek és helyet követelnek maguknak a nap alatt, a nagyok mellett. Olyan vérengzést rendeznek, hogy a legtaknyosabb hollywoodi rendező is megirigyelné. Törik a műanyag, szakad a féltengely, egyetlen-egy centimétert sem ajándékoznak egymásnak, inkább hárman zúdulnak a célegyenes ráfordítójába, egyszerre megpróbálnak elfordulni ott, ahol egy, ha talán elfér, hogy a következő pillanatban egy nagy, roncsdarabokat szanaszét köpködő porfelhőben végezzék.
Ah, nem lehet ezt leírni, most láttam be, kevés vagyok ehhez. Érzést szavakkal? Egy nap, csak ennyi, jövőre ott leszek ismét, tudom, hogy Önök is. Mert érdemes.
Sajnos Bukovics Tamás, Tomee már nem. Pedig ha valaki, akkor ő aztán igazán szerette az autósportot. Mint versenyző, navigátor és nem utolsósorban fotós. Képeiben marad meg nekünk, kollégáinak. Őszinte részvétünk a családnak és a barátoknak. Nyugodj békében, Tomi!
