Bazeg reloaded

Talán emlékeznek még, tavaly karácsony előtt adtam el Bazeg névre keresztelt állólámpás Mercedesemet, amely két éven át rendszeres szereplője volt a Belsőségnek.

Aki látta élőben, abban garantáltan mély nyomot hagyott a teljes egészében folytonossági hiányokból és lyukakból összehegesztett karosszéria, a fémkötések és acéllemezek helyett alkalmazott, különösen erős festék-kitt burkolat, a hiányzó alkatrészek sokasága, az idegen Mercedesekből származó elemek szivárványszínű kavalkádja a motortérben. Hűtő, devander (legalábbis Karesz szerint ez a neve), fékfolyadék-tartály, ha sokat nézegetném ma is rá tudnék mutatni több, 123-asból, teherautóból, meg talán még az állólámpásnál is régebbi típusokból való alkatrészekre.

Aki ült benne, egy egész másfajta autót ismert meg benne – a veterán Mercedesek ultima ratióját. Annyira jó volt, bizony. Motorja, mint a selyem, az érdin felfelé 55 lóereje szinte hatvannak tűnt, a váltó klattyant, semmi gyanús zörgés nem jött sehonnan, ellentétben a mostani, elméletileg a Bazegének töredékét futott 123-as kombimból. És miután megcsináltam, a fék is szuper lett. Álom volt vele utazni, voltunk vele Ausztriában, Szlovéniában, Olaszországban családostul, meg ezer más magyarországi túrán. Soha nem hagyott ott, sőt, a lerobbanás, hibás működés legcsekélyebb jelét nem mutatta. Tette a dolgát, mint egy szalonúj Swift, csak ezerszer nagyobb kényelemben, milliószor haraphatóbb hangulatban. Egy naplementébe autózás csak úgy szakította fel a sóhajokat az ember tüdejéből, hogy kicsit szentimentális legyek.

Hazudtam, egy hibáján sose sikerült úrrá lennem, és csak eladás előtt tudtam pontosan betájolni, hol van: a hátsó lengőkarok belső szilentjei ki voltak verődve. Alig-alig menőképes, füstölő, harmatgyenge roncsként vettem, de minimális ráköltéssel, talán három nekiveselkedős szereléssel szuper műszaki állapotú öreg társ lett. Csak szeretettel tudok rá visszagondolni, az egész családom hiányolja. Közben mindenféle kacifántos úton megtalált két korábbi tulajdonosa is, az egyiknél számtalan éven át szolgált Bazeg, de a másiknál se lakott rövid ideig. Mindketten visszasírják, buta, elérzékenyült nyámnyámokként bólogattunk össze a telefonban – igen, Bazeg a világ legkedvesebb autója, minden tulaját imádattal szerette, erején és korán messze felülemelkedve szolgálta. Hihetetlen nagy lelke van.

Amikor eladtam, és egyszerre ketten akarták megvenni a kapunk előtt, annak a vevőnek - Gyurinak - adtam oda végül, akiről el is hittem, hogy nem törik bele a bicskája, és tovább élteti. Adós is maradtam neki két küszöbdíszléccel, ezek akkor Egerben voltak, Kis Csabi lakatos barátomnál. Igaz, nem a Bazegről származtak, hanem egy korábbi Mercimről, és azért vittem őket Csabihoz, hogy a zöld Mergához legyen miből válogatni. Maradt kettő ép, azokat az új tulajnak ígértem.

Most végre eljutottam Egerbe, elhoztam az ottmaradt cuccokat, ennek megfelelően végre meg tudtam adni a díszléceket.

„Jó hogy hívsz, szépen haladok az autóval” – mondta Gyuri, amikor felhívtam, és nem volt rám egyáltalán dühös, hogy februárig ígértem a díszléceket.

Tehát tényleg nem bontotta el. Óriási kő esett le a szívemről. Olyan érzéssel indultam hozzá, mint amikor régi szerelmével találkozik az ember – már másé, a láng is egy új partnernek lobog, de a sok együtt töltött szép emlék miatt mégis elérzékenyül ilyenkor, akinek nincs kő a szíve helyén. Bazeggel mi félszavakból is megértjük egymást, még mindig.

Persze Bazeg nem restaurálni való autó, én is, a vevő is tudta jól, ahhoz túl sok mindene nem eredeti, majdnem minden molekulájához hozzá kellett volna nyúlni. De mindenképpen elég jó volt megmentendő hobbiautónak. És annak is készül, csak helyeselni tudok, én is annak tartottam anno.

Jó nagy garázsban áll összefele, ez tény. Mivel egy állólámpás restaurálásán most estem át éppen, pár korábbi hasonló kocsimat is saját kezűleg szétszedtem, valami retteneteket vizionáltam, amikor néha elképzeltem, milyen lesz szétszedve. Igazából jobb a vártnál. Ennél például a zöld Merci rosszabb volt, amikor nekilátott a Csabi.

Persze, a padlólemez romokban, ahogy a tűzfalra hajlik. Meg maga a tűzfal is több sebből vérzett, főleg a lefolyóknál, mint az utolsó széria előtti állólámpásoknál általában. Az ajtókat tudtam, azokból kettő nagyjából kuka volt.

Küszöböt már akkor is csak nyomokban lehetett felfedezni az autón, amikor megvettem, a hátsó ívek pocsékok voltak, a csomagtartó oldalfalának az alja, a hátsó kerekek mögött barna sárból állt, és hatalmas darabokban fokozatosan elvesztettem a szlovén túra során.

De.

A hátsó padló, a bölcső felfogatása egészséges. Egyáltalán nem rohadtak fel az ajtóoszlopok. A hossztartók is bírták, még a doblemezeket sem kell cserélni, csak foltozni, ami határos a csodával. És a csomagtartó padlója, ami általában hártyává vékonyodik az évek során (mindig beázik a csomagtértető mellett a szigetelés, ami általában elszakad, néha rosszul ragasztják vissza fényezés után, vagy egyszerűen csak megkeményedik), majd kilukad a kipufogódob fölött, nos Bazegnél ez egészen menthetőnek bizonyult.

Persze, a Csabi sokkal szebben lakatolta a zöldet, már-már művészi szinten, de neki ez a napi betevője. Ám Gyuri – aki gépjárműtechnikus, tehát ért a dologhoz, viszont nem iparszerűen űzi – például szépen felrittyentette a küszöböket, a hátsó íveket. Pedig utóbbi igen nehéz feladat, a legtöbb állólámpás itt túl hasas, illetve túl karcsú, sokszor még a kicsit szögletes vonalú, kifelé hajlított szélű sárvédőív is kerekebb a kelleténél – például ha sokat görbítgetik, masszírozzák a javítóelemet. Oké, a hegesztések elég durvák, de ha rajta lesznek az elemek, nem látszanak, hobbiautó, ne feledje senki.

Készen vannak már a padlók is, igaz, markáns hegesztési nyomokkal, de masszívan, a bal elsőben benne van a rögzítőfék kivezetése is, talán kicsit beljebb, mint gyárilag, de erre rájön még a szőnyeg. Az első doblemezek hátsó fele, a csomagtérpadló is mind megvan.

Miután tőlem megvette, Gyuri is járkált még pár hónapot Bazeggel. Kezdi óvatoan osztani a lelkesedésemet, szerinte is jó műszaki alap, nem is akart nagyon beleülni a másik autójába, amíg Bazegen volt még vizsga. Már nézte a motort, a váltót, valószínűleg hozzájuk se kell majd nyúlnia. A repedt műszerfalat, törött ajtózsebeket bebőrözi (én biztos nem tennék ilyet, de alapvetően helyeslem, hobbiautónál tényleg utat lehet engedni a kreativitásnak, hiszen ezért van). A fényszórókat újra kell foncsorozni, de a legtöbb alkatrészt felhajtotta már a kocsihoz, az új kipufogó is nemsokára elkészül, ahelyett, amit oly lelkesen tákolgattam esténként javítószalaggal és trutyival Szlovéniában, a szálláson. A teteje gyöngyházfehér lesz, az alja (ha jól emlékszem) szürke, de nem pont ilyen.

Nyár végére, ősz elejére remélhetőleg kész lesz, az elsők között láthatom egyben. Egyre nyugodtabban alszom. Drága kicsi Bazeg újabb éveket kapott. És kilátásban van, hogy lesz még egy boldog BZG-389 tulajdonos, akivel, majd mi korábbiak, mind összebólogathatunk, amikor ömleng.