2009.11.13. 06:08
104 hozzászólás


Párszor átéltem már ilyet az életben, például, amikor Sótonyi professzornak odavezethettem az általa rég elbontottnak hitt, ám a helyett restaurált öreg Bogarát a Magyar Tudományos Akadémia elé. Meg voltak más esetek is, mindig meghatódok az ilyenen, legyen akármilyen ciki is. Amiről írni szeretnék, kitalálták, az egy régi tulaj és elveszettnek hitt autója előkerülésének esete. És most éppen én csöppentem egy ilyen történetbe.

A Winkler egy telepen lakik egy igen profi gyúró, testépítő sráccal, aki mellesleg újságot és tévéműsort is csinál a témában. Dumálni szoktak, meg néha edzenek is együtt. Innen tudjuk, hogy Gyúró Zsoltinak van egy barátnője, Évi, akinek szerencsére élnek még a nagyszülei. A nagyapát M. Józsefnek hívják, egyébként éppen most volt 83 éves.

Én 1998 februárjában, az életemben eddig összesen kapott három év végi prémium közül a legelsőből (és a három közül a legzsírosabból, teszem hozzá) gyorsan vettem egy veterán kisautót. Nem voltam hozzászokva sosem hirtelen jött plusz pénzekhez, nem is volt helye ilyennek sehol. Megkaptam a hatvanezret, el kellett költenem. Azonnal. Vettem egy Hirdetés újságot, és kedvenc rovataimat végigböngésztem – használt autó, használt motor, használt hifi, csere-bere. A hat darab tízes égette a zsebemet, fájt, szabadulnom kellett tőle.

„NSU-Fiat kisautó komposztálógépért cserélhető. Tel.: xx-xxx-xxx” – akadt meg a szemem egy folton. Mi ez? Munkából hazaindulva Leányfalu felé tettem egy kört, ott állt a kicsike, félig belesüllyedve a földbe egy ház mellett (most trafikos bódé van a helyén), beszakadt vászontetővel, állt benne a víz, meg a hólé. Megalkudtunk hatvanezerért, annyim volt. Komposztálógépem nem.

Akkoriban épp tele volt a tököm az egyre nagyobb autókkal, a SUV-okkal, a lóerő-mániával, na ja, az autós újságírás néha megfekszi az ember gyomrát, idővel egyre jobban. Vegyék úgy, hogy a kisautót a mind agresszívabb és brutálisabb gépi világ elleni tiltakozásként vettem. 17,5 lóerő, papíron 95 km/h végsebesség. Pont nekem való.

Egy boldog, bilikék pléhsziget lesz nekem ez a kisautó a dühödt, agyatlan, hideg, fekete és ezüst páncélrinocéroszok világában. A kaszni egyedi, nem hinném, hogy sok lenne Magyarországon, tehát különleges lesz, a mechanika Fiat 500-asé, tehát van hozzá alkatrész, tudom, hogyan kell szerelni, nem tartok problémáktól – raktam össze fejben a puzzle-t.

Sajnos a kocsit vagy hat éve látta utoljára a forgalmiban szereplő tulajdonos, annak az embernek pedig, akitől én vettem, köze sem volt senkihez, semmilyen hivatalos papíron. Fiatal voltam és bohó, egyáltalán nem aggasztott. De ahogy az autóka készült, egyre nagyobb probléma lett a legalizálása. Vettem egy nagy levegőt, és felkerestem a Gépjárómű engedélyben (sic!) szereplő egyetlen tulajdonost. M. Józsefet.

Ugye, már értik? M. József. Mint a poszt elején a nagypapa.

A feleségemmel, Katival mentünk, könyörögtünk, hogy kössünk új szerződést az én nevemre, de nem ment, pedig ez volt az egyetlen vékony szál, amin esélyem lett volna elindulni. Végül megoldódott minden, de ennek az lett a végeredménye, hogy az én NSU-Fiat Panorama autóm papíron NSU Prinz 1000-ré vált. Előbbi ötszáz köbcentis, kéthengeres, fekvő farmotoros és kombi, utóbbi szintén léghűtéses, farmotoros, de sornégyes ezres, és limuzin. Mindegy, most van rajta végre papír, a magyar bürokrácia pedig borzalmasan zűrös, kár lenne vitatni.

Közel hat évig tartott, mire nagyjából lábra állt a kocsi, de még mostanában is zajlik a rendbetétel, pedig iszonyatosan alapos próbáltam lenni. Most már szinte autó, néha egyben elmegy 200 kilométert. Hogy mi is ez az NSU-Fiat? Hát, az a kék izé, amit én Autobianchinak hívok a posztjaimban, röviden inkább Bianchinak. Most akkor NSU, Fiat, vagy Bianchi? Bianchina, Prinz, vagy Panorama? Rendet teszek.

Az NSU gyár 1901-től gyártott motorkerékpárokat, később autókba is belekezdett, ám ezt a részleget eladta a Fiatnak 1932-ben. A háború után azonban, a motorok sikerét meglovagolva, újra autógyártásba kezdtek, azok a saját autók voltak a Prinzek. Majd kicsivel később, a termékpaletta bővítése érdekében felvették újra a kapcsolatot a Fiattal. E koprodukció keretében készültek később a „német” Fiatok Neckar-Fiat, Fiat-Jagst, NSU-Fiat Weinsberg, illetve szimplán NSU-Fiat néven.

 

Az Autobianchi Bianchina kombiverziójából, a Panoramicából pár ezret készítettek itt, persze NSU-Fiat Panorama néven. Hogy mennyit, sose sikerült kinyomoznom. Az én autóm pedig éppen egy ilyen német összeszerelésű Bianchi.

Amit elbontottam, az is egy NSU-Fiat Panorama volt, igaz, buta kivitel, kis műszeres, fix tetős, fix oldalablakos. Én pedig jobban szeretem az olasz kisautókat,mint a német kisautókat, ráadásul mindkét féle embléma rajta van. Hát ezért is Bianchi nálam.

Térjünk vissza Gyúró Zsoltihoz, aki a barátnőjével többször ebédelt már Pufinál, a nagyapánál, azaz M. Józsefnél, a Bianchim első magyarországi tulajdonosánál. Ő NSU-nak, illetve Fiatnak ismeri a kocsit, az Autobianchi névnek a hírét sem hallotta. Ez a későbbiekben még fontos lesz.

Józsi bácsi minden családi ebédnél felhozta a kis Fiatot, mint témát, mesélt róla annyit, amennyire emlékezett, bár sok minden nem történt vele, használták. Utána volt Zastava, Skoda, de egyiket sem szerette annyira, mint a Fiatot. Vagy NSU-t. Pontosabban Bianchit. Neki még nyilván jól működött. Zsolti pedig el sem tudta képzelni, milyen autó lehetett, fénykép ugyanis nem maradt fenn róla. Keresett otthon a neten, NSU-Fiatra persze mindenféle háború előtti Topolinók és háború utáni 600-asok és 1100-asok jöttek fel, de semmi igazán kicsike, és kombi.

De Zsolti azért csak-csak olvassa a Totalcart, abban pedig fel-felbukkan a Bianchim. Talán egyszer írtam is már NSU-Fiatnak, abban a tudósításban, amikor másfél évvel ezelőtt kiállítási példányt játszott az Oldtimer Expón. De különben mindig lebianchizom. Ezen a Földön ugyanis talán százezer embernek legalább van arról fogalma, mi az az Autobianchi Bianchina Panoramica, viszont jó, ha ezernek arról, hogy mi az az NSU-Fiat Panorama. Pedig a kettő ugyanaz.

Zsolti ezért nem találta meg soha Jóska bácsi autóját. Nem stimmelt a neve.

Sokszor gondoltam már rá, hogy elviszem a Bianchit megmutatni az öregnek, de az eredeti forgalmiban csak egy helyrajzi szám szerepelt címként, és már 2002-ben is elég nehéz volt kinyomozni, hol lakik. Most már a forgalmi sincs meg, elvették, valahova felírtam ugyan a címet, de azt sem találom. Nem utolsósorban pedig a Bianchi sosem volt még olyan állapotban, hogy bírja a tartós hegymenetet – eleinte a motorja volt pocsék, aztán amióta Tóth Gabi szuperül megcsinálta, a féltengelyek dobják be egymás után a törölközőt, csak idén nyáron jöttem rá, miért. A mostani őszt végre úgy érte meg Bianchika, hogy szinte autóként is be lehetett vetni. Akár hegynek felfele is.

Ehhez persze a féltengelyek és a csapágycsere után még az önindítót is meg kellett javítani, ami szintén kimaradt a motorfelújításnál, viszont egyre több problémát okozott. Mindig megcsúszott a Bendix. Aki nem ismeri a szót: ez a szabadonfutó az önindító fogaskerekében, és arra hivatott, hogy ha a motor beindul, az óriási áttétel miatt ne forgassa szét az önindítót.

Mivel az én autómban a felújítás óta nagyobb, 600-as hengerek vannak, ezek miatt pedig be kellett építeni nagyobb kuplungot, emiatt a kispolák lendkerekét tette fel Gabi, ezért más a fogaskerék-koszorú is. Ennél fogva az önindító fogaskereke is kispolszkié. A kispolák önindítója kompletten nem fér el a Bianchiban, meg más szögben is áll, ezért maga az önindító maradt Fiat 500-asé, Gabi kettőből legózott össze egyet.

Elég furán néztek rám az Egressy úti Polski-boltban, amikor prezentáltam a kispók-fityó hibrid Bendix-alcsoportot, amiben a behúzóvilla és a Bendixen lévő gallér olasz, a fogaskerék a szabadonfutóval lengyel volt. Becsületükre legyen mondva, fillérekért meghozták a régebbi kispolák-szériába való Bendixet. Összeraktam otthon, de a szerkezetet nem tudtam visszafűzni az önindító fejöntvényébe, mert valaki a múltban egy vasat hegesztett a behúzókarra – talán éppen, hogy kompatibilis legyen a kombival. És azt nem tudtam bebuktatni. Szétflexelni még csak szét tudtam volna, de visszahegeszteni már nem.

 

Mentünk úgyis Kareszékhoz Viszre az egyik hétvégén, például akkor hegesztettük meg a zöld Merci vezetőülés-vázát, amiről írtam is. A délutáni kávécigi és az esti vacsora között jobb híján az önindítót is megszakértette. Flexelünk, Bendixet cserélünk, összerakunk, kart visszahegesztünk – egyszerű volt a terv. Igen ám, de kiderült, hogy még a régi fajta kispolák-Bendix sem fér bele az 500-as fejöntvényébe, mert vagy négy milliméterrel nagyobb az átmérője. De akkor mi az, ami eddig benne volt?

Talán sose tudom már meg. Mindenesetre megoldás kellett, sürgősen, a gyerekek egyre zajosabbá váltak a belső szobában. Túl jól játszanak, mennünk kell, mielőtt még mindenki bömbölni kezd, mellesleg lángokban áll a ház. Karesz is érezte a növekvő feszültséget, ezért rágyújtott. Két izzó slukk alatt betömte a tüdejébe a házi atomvillanást, majd amikor újra láttunk a füsttől, merész döntést hozott. Szétberheljük a régi Bendixet, és felújítjuk az új cuccaival.

A Fiat-féle Bendixben négy apró görgő feszül neki a kívül forgó palástnak, amikor az önindító hajtani kezd. A négy apró görgőt négy még apróbb rugó, valamint a végükre passzintott iciri-piciri kopóstift nyomja egy ferde pályán kifelé a palásthoz, hogy fogást vegyenek. Amikor hajtanak, egyszerűen megszorulnak a palást és a belső tengely közé. Ha azonban beindul a motor, felpörög, és elkezdi hajtani az önindító fogaskerekét, ezek a görgők a ferde pályán visszafelé mozogva kiugranak a szorulásból, és elengedik a palástot. Hát így fut szabadon a szabadonfutó.

A Bendix megcsúszásának több oka is lehet. Az egyik gyakori ok, hogy összeszereléskor agyonzsírozzák a fogaskereket, amiről aztán a kenőanyag beszivárog a szerkezetbe, és csúszni kezdenek a görgők, esetleg összekühed a zsír, és beragadnak a nyomórugók. Tanulság: ne használjunk túl sok zsírt, amikor önindítót rakunk rendbe. Az enyémnél a másik ok játszott: a kor és a többéves állás miatt gyengébbek, rövidebbek lettek a görgőket nyomó kicsi rugók, ezért rendre nem szorultak meg a görgők sem, hiszen a palástig sem jutottak el.

Az új Bendixből Karesz kiműtötte a rugókat, a kopóstifteket, és mivel a görgők a sok csúszástól elkoptak, azokat is kicserélte. Aztán visszahegesztette (nem, nem a cigijével, nem Popeye ő, ilyenhez még ő is céót használ) a húzókart, én meg otthon jól beépítettem, azóta úgy indul a Bianchi, mint a kisisten.

Közben vissza Budapestre, Gyúró Zsolti sztorijához. A fejében egyszer csak összeállt a Totalcaron a Bianchiról látott kép, meg talán valami NSU név is felvillant valahol. Bilikék, kicsi, régi, ráadásul szinte az elejétől fogva magyar autó volt, gyanús, gyanús. Megmutatta Józsi bácsinak a fotót. Hát igen, ilyen volt a kisautó, mondta az öreg, és onnantól már csak telefonok kérdése volt az egész.

Így esett, hogy múlt hét szerdán Óbudán landoltam az éppen a 84. életévébe lépő M. József háza előtt. Megható pillanat volt, mert a születésnapos öreg egyáltalán nem készült arra, hogy még valaha látja a kocsit. Kijött a felesége is, volt ám rácsodálkozás.

Mint megtudtam – bár az időpontok nem pontosak – a kocsit másfél évesen kapták egy német rokontól. Kimentek az NSZK-ba, be egy szalonba, lehetett választani a használtautók közül. A Bianchi – bocsánat, NSU-Fiat Panorama – volt az egyik legfiatalabb és kombi raktere miatt a legpraktikusabbnak is tűnt. Elhozták, és utána tizenöt évig használták. Csomót utaztak vele külföldre kettesben, lehajtották a hátsó ülést, úgy már lehetett bele rendesen pakolni. Jóska bácsi mondta is, hogy egyszer százat is ment vele – hajmeresztő élmény lehetett, én még csak a nyolcvanat próbáltam, igaz, most még bejáratós a motor, előtte meg kábé öt lóerős volt.

Amikor eladták, alig volt benne százezer kilométer, még kifejezetten szép állapotúnak tartották. Hogy aztán az elkövetkező hat évben miért nem íratta át senki, miért rohadt porrá az utcán, és hogyan került bele ezer apró műszercsavarral beletákolt, formára szabott alumíniumlemez, padló gyanánt, már sosem tudom meg.

Ez nem is fontos, akár kímélték volna a forgalmis és forgalmin kívüli tulajai, akár nem, azóta úgyis restaurálni kellett volna, nagy baj nem történt.

Én meg elvittem először Józsi bácsit, alias Pufit, valamint a feleségét is nosztalgiázni egy-egy körre az óbudai dombokon.

Bár a kuplungom (váltóm?) óriásit csikordul elindulásnál, ami kétségkívül ijesztő (tudja valaki, miért lehet?), máskülönben a Bianchi (NSU-Fiat) önmagához képest szépen viselkedett, én az új gazdi úgy mondanám: selymesen duruzsolt, lágyan suhant. Mai autókon szocializálódott illetők nyilván szörnyűséges kakofóniának, ijesztő rángatózásnak tartották volna a próbát, de úgy tűnt – az eredeti tulajdonoséknak nagyon tetszett.

Jó kezekben van a kicsike, ne aggódjanak.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.