Alaszka messze elmaradt, de sok volt már kicsit az óceánból, fáradtak a rénszarvasok, és hiába adta rá Mikulás a segédturbinára ilyenkor a kakaót, ez a szakasz mindig megviselte az állatokat. Japánban pihenni kell majd, ezt megszokta az elmúlt ötszáz évben.
Meg itt úgyis van egy őslakos alteregója, Hotej-osó, aki a feje hátulján is hord egy szemet, emiatt aztán sokkal több virgács is fogy nála. Ő amúgy is szokott ajándékozni ilyenkor, nem fogják nagyon észrevenni, ha ő, a Mikulás csak úgy kutyafuttában szór szét néhány tíz tonna szaloncukrot. Azok a műanyag karácsonyfák úgyse bírnak el sokat. Ezekkel a japánokkal csak a baj van, mindenre van pénzük, meg aztán keverik az l-et az r-rel a beszédben, itt a fél ország szaroncukornak mondja a szaloncukrot.
Amikor fogatával becsörtetett a Narita reptérre, az állatok elé tette az abrakot, és hogy valamivel elüsse az időt, amíg esznek, vett egy mangát. Belelapozott. A Mikulás, azaz ő, ugye, a világ összes nyelvén beszél, olvas, ír és tárgyalni is tud, bár nettó adakozóként utóbbira ritkán van szüksége, mert kapni mindenki szeret. Mivel az év nagy részét Rovaniemiben tölti, ahol a finn pornócsatornákon és talk-show-kon kívül mást nemigen lát, hiszen körben mindenfelé csak a semmi van, ezért a világ mindig kicsit gyorsabban száguld el mellette, mint ahogy követni tudná. És ilyenkor, december hatodikán, ezen az egy szem napon próbálja bepótolni az egészet. Miközben körbe kell ajándékoznia a Föld lakosságát. Nem könnyű.
A reptéren vett manga viszont elnyelte. Csak ötszázhatvan oldalas volt, viszonylag gyorsan haladt vele, tizennégy perc alatt kiolvasta, ami egy átlagos szarariman (bérből élő irodista) idejének a másfélszerese, igaz, azok az iskolás lányok, akikhez hasonlók rajzai nagy számban szerepelnek az oldalakon, tipikusan két és fél-három perc alatt felfalják a félezer oldalt.
Mikulás megrendült. Rákapott a mangára. Volt valami cím az újság végén, valami nagojai. A Narita reptér bárjában lenyomott egy üveg Nikka viszkit, zsebre vágott egy csomag Chelsea-cukorkát, mert tudta, hogy ez hosszú lesz, bevágta magát egy gázos Nissan Cedric taxiba, és a megadott helyre vitette magát, hátha ott töményebben megkapja.
Mikulás-munkaidővel számolva több hétnyi igazolatlan hiányzást szedett össze (a valóságban volt az fél óra is), mert az, amit ott látott, felőrölte a szánokon edződött immunrendszerét. Autók voltak, tucatjával, olyanok, mint amik az utcán futnak, de mégis, nagyon mások.
Manga itt, manga ott, manga mindenütt, forgott vele a világ, kapkodott levegő után, de nem engedhette meg magának, hogy összeroskadjon, mert itt mindent látnia kellett.
A Manga-Silviát.
A Manga-Altót.
A mangabiciklit.
A mangalányt – vajon igazi kék a haja, vagy festett?
A mangababákat.
A mangaguminőt, aki nem OLYAN guminő, csak felfújható, amúgy meg ezzel is ágyba megy az ember, de nem AZÉRT, hanem csak aludni. Itt a Recaróban ült, ha az Recaro volt egyáltalán.
Aztán meg még az a Manga-Celica, nahát...
Meg a Manga-Z4, feketében…
A Manga-Alfa Bertonénél már ledobta a szervoszivattyú az ékszíjat a fejében, ilyet azért nem kellene, villant be, de még bírta.
Vagy mégsem? Úristen, rosszul leszek, forog velem a…
Már Kína partjainál járt, amikor felébredt. Kihányt a bak mellett, máris jobban érezte magát. Hogy hogyan jutott vissza a Naritára, hogy lépett ki az országból, arra nem emlékezett. De nem vesz többé mangát, ebbe beleőrül.
