Félelem bére revisited

Remélem, nem én vagyok az egyetlen ember, akit érdekel ez a film, hiszen Magyarországon szerintem minimum hússzor lejátszották különféle adókon az elmúlt negyven évben, szerintem a nagyon-nagyon régi időkben mozifilm is volt. Az én generációm számára például igazi kult-cucc.

A szóban forgó film „A félelem bére”, egy 1953-as, Arany Medve, Arany Pálma és BAFTA-díjas mű, rendezte Henri-Georges Clouzot. Két dolog miatt is szerettem volna már írni róla. Egyrészt nemrég fejeztem be az Édith Piaf életéről szóló könyv olvasását, amely ugyan nem egy kiemelkedő irodalmi alkotás, pláne, ha mondjuk ugyanebben a műfajban Miles Davis lebilincselő biográfiájához hasonlítom, de Piaf színes élete és személyisége megmenti a sztorit. Végül is, az ember jó szájízzel csukja be az utolsó mondat után a könyvet.

Mint az ilyen hírességekről szóló életsztorikban sokszor, a Piaf-könyvben sem mindig a főszereplő a legérdekesebb, hanem az a kép, amit az ismerőseiről kapunk. Akik általában persze szintén hírességek. Például e könyvből tudtam meg, hogy az az ember, akit én a francia amorózó megtestesítőjének tartottam, voltaképpen olasz származású. Az Ivo Livi néven született Yves Montand-ról van szó, akit Piaf 1944-ben fedezett fel egy marseille-i szórakozóhelyen, ahol említett úriember n-edik előadóként lépett fel valami véresen ciki ál-cowboy zeneszámmal. Hamar Piaf szeretője lett, aki még hamarabb neki is látott, hogy híres zenészt faragjon belőle. Nem sokkal később Montand-nak nemcsak a zenés, de a filmes karrierje is beindult, 1946-ban debütált a Marcel Carné-rendezte „Az éjszaka kapui”-ban, utána közel negyven alkotásban szerepelt még. Amiről beszélni szeretnék, „A félelem bére” a második volt a sorban.

A másik ok, amiért előkerült a téma, hogy Bordez Christian barátom - egyébként logisztikus és egyben (vagy talán emiatt) teherautó-mániás – egy francia magazinban valami érdekeset talált. Egy elemzést a film forgatási helyszínein talált maradványokról, illetve a film forgatásával kapcsolatos háttérsztoriról.

Nem tudom, hogy tudják-e, miről szól a film, röviden elmondom. Egy isten háta mögötti, nyomorult dél-amerikai városkában – nálunk az ilyet még falunak sem mondanák -, Las Pietrasban, amelynek gödrös utcáin koszos félmeztelen kisgyerekek játszanak a keselyűk között, s az egyetlen hely, ahol történik bármi, pontosabban, ahol szintén nem történik semmi, de úgy néz ki, hogy ott akár történhetne is, a kocsma. Elmenni nem lehet, közlekedési eszközök nincsenek, átmenő forgalom nincs, aki ebbe a gödörbe beleesett, nem tud kimászni onnan. Néhány kétes múltú, vegyes nemzetiségű kalandor alkotja a kocsma állandó közönségét, mind el szeretne húzni, de egyiknek sincs pénze arra, hogy a nagy ritkán a közeli mezőn leszálló repülőre (működő DC-3-as, már csak emiatt is érdemes megnézni) jegyet váltson.

Közben tűz üt ki az amerikai SOC vállalat egy távolabbi olajkitermelő-helyén. Hagyományos módszerekkel nem lehet megfékezni, csak nitroglicerinnel. A nitroglicerint viszont oda kell szállítani, ha törik, ha szakad. Biztonságos szállítóeszközök híján a cég nem meri felvállalni a kockázatot a saját embereivel, mert már éppen elég baja van abból, hogy támadják amiatt, hogy rendszeresen sárba tiporja az emberi jogokat. A közeli településről, Las Pietrasból két teherautóba négy sofőrt toboroznak, amelyeken marmonkannákban szállítanák a kocsinként egy-egy tonna robbanóanyagot. 

A díj fejenként 2000 dollár, óriási pénz volt 1953-ban, mai forintban szerintem sok-sok millióra rúgna. Bármelyik résztvevőnek elég ahhoz, hogy elhagyja a porfészket és normális életet alapítson. Montand-t, aki Mariót, a központi karaktert játssza, természetesen beválasztják. Az innen kezdődő háromnegyed órában a néző – még a mai, szuper-akciófilmeken edződött fajta is – a szék szélén ül és verejtékezik izgalmában, pedig nem sok történik.

Mennek ők négyen, eleinte sima úton, aztán sziklás, elhagyatott hegyi szerpentineken, még nagy a pofájuk, aztán történik egy, s más, egyre jobban félnek, majd baromi idegesek lesznek, egyik autó felrobban, a másik célba ér. A film végén ünneplik a főhőst (a teherautó másik vezetője addigra meghal, mert egy ponton kiszáll, kívülről irányítva segít társának áthajtani egy méteres mélységű, óriási olajtócsán és a teherkocsi véletlenül ráhajt). Montand felveszi a többiek pénzét is, tehát hirtelen meggazdagodik, eufóriájában visszautasítja a felajánlott sofőrös autót, inkább a teherkocsival indul haza. Kicsivel odébb árokba esik. 

Korabeli kritikusok szerint a film cselekménye elég lapos volt, és a színészi alakítások általános színvonala ugyan magas, de különösen emlékezetesen játék azért nem akadt benne. A hatását legtöbben abban látták, hogy a rendező folyamatosan magasan tudta tartani a feszültséget azzal, hogy apró jelekkel folyamatosan utalt a nitroglicerin jelenlétére. Második okként a nem túl gyors, de azért közel sem lanyha, csak a rettegős részeknél lelassított tempót jelölik meg. Minden fanyalgás és elemzés ellenére a „Le Salaire de la peur”-t – ez az eredeti címe - a filmtörténet egyik nagy klasszikusaként tartják számon, általános vélekedés szerint az ötvenes évek francia filmiparának legeredetibb és legmegrázóbb melodrámája. Kultfilm, ma ezt így mondják. 

Én azért többet is látok benne, bár ehhez egyrészt el kellett telnie több mint ötven évnek, másrészt nem árt hozzá egy csepp autóbuzéria. Mert a filmben ábrázolt, klasszikus, nyers férfiasság tegnap még gázos volt, de ma megint imponáló. Kicsit talán belefáradtunk a mai, rettenetesen kidolgozott, precíz, elpusztíthatatlan szuperhősökbe, Bruce Willis jó volt kilencvenötben, de ma már retro, ha pedig retro, akkor legyen igazán régi és zamatos.

Ahogy Montand rágyújt, ahogy a sofőrök egyes pontokon a halál képébe röhögnek, aztán meg rettenetesen összetojják magukat, majd megint röhögnek, az akkoriban a férfiasság netovábbját jelentő, izzadt, lyukas atlétatrikók, a ruppótlanság, a kosz. A valódi kosz, a valódi verejték, a szörnyű, horpadt, csótány gépek. Sok a pózolás filmben, de az apró gyarlóságok, félelmek miatt mégis hiteles benne mindenki.

És azért mellbevágóan testközeli film is. Van egy rész, amikor Yves Montand és társa, M. Jo (Charles Vanel) kénytelen belemászni abba a már említett, derék felett érő olajtócsába, M. Jo el is merül benne. Az, kérem, igazi olaj, nem málnaszörp, kakaó, onnan tudni, hogy a forgatás után mindkét szereplőt hosszan kezelték vérzéses kötőhártya-gyulladással. És nagyon szégyenlős sem volt a rendező, a sok hím ellenpontját jelentő, végtelenül primitívnek beállított, las pietras-i pincérnő simán cicit villant a film elején. A csaj egyénként Véra Clouzot, éppen a rendező felesége. Egy korabeli Igazán Jó Csaj.

Talán baj is lett volna, ha bárki kiemelkedően játszik, az színpadiassá teszi a filmet. A kevesebb néha több elve itt jól érvényesül, éppen a színészi visszafogottság adja a valódiságát a filmnek. A kameramunka pedig egészen kivételes – ha tehetik, kérem, nézzék meg azt a részt, amikor várják a hegyoldalban, hogy Bimba felrobbantsa az útban lévő sziklát. Gyors váltások, extra közeli snittek, szivarcsutkát idegesen rágó száj, ajtókárpiton doboló kéz, gyufaskatulyát pöckölő ujjak – a „Volt egyszer egy vadnyugat” kelléktárának darabjai tizenöt évvel korábbanról. Clouzot tudott valamit.

És akkor jöjjön az autóbuzi széljegyzete: ez a film a gép ünneplése is. Ha nincs is benne száguldás, aki szereti a vasakat, zabálja az autós jeleneteket - s ezek a film felét teszik ki - annak igazi élményorgia lesz. Robog a szörnyűséges, ósdi teherautó, lábak táncolnak a padlóba süllyedő fémpedálokon, míves, 60-ig skálázott sebmérőn (gondolom mérföld/óra, hiszen amerikai teherkocsi mind) táncol a zsebóra-mutató, girbegurba váltókarok, pléhhangú ajtócsapódások, gomolygó füst, igazi, ósdi, óriás-hathengeres hangok robajlanak a rezonáló géptérben, még azt is hallani, hogy szelepes a motor, ráférne egy beállítás. És azok a hanyagul kibillentett szélvédők – az ember szinte vágyik az ötvenes évek Dél-Amerikájának nyomorára.

Persze akadnak hibák. Montand-ék nagy dög teherautója például egy 6x6-os gép, mégse tud lemászni a kissé sáros, szikla szélére épített állványról, mert az első kerekek nem kaparnak, bár a film kockánkénti megnézése közben azért kiderül, miért. És lehetett volna úgy a valóságban is, ez is tény. Meg amikor a végén lezuhan a szerpentinről, látszik, hogy nincs benne motor. És amikor a záró képeket mutatják, a motorblokk külön hever az autótól. Ami persze még akár lehetséges is lenne, de hova lett a váltó? Ugyanis a lángokon keresztül a motorblokk a kuplungoldali feléről látszik, és sehol nincs letört kuplungharang, kitépett tőcsavar. Így pedig csak aprólékos, szervizi szétszedéssel lehet letakarítani a váltót egy blokkról. De ennél sokkal komolyabb hibákat is elkövettek ismertebb autós kultfilmekben, például az „Olasz meló”-ban is, én műszakilag teljesen jól vagyok, ennyin kár kötözködni.

Gyerekkoromban vagy kétszer is játszotta a filmet a televízió, a szüleim valamiért engedték is megnézni, pedig, ha jól tudom, akkor még korhatárosnak minősült. És egyik-másik részt sose felejtettem el, holott mindig is pocsék volt a memóriám. Aztán valamikor a kilencvenes évek közepén vettem fel videóra, addig egyáltalán nem láttam, a címére is csak azért emlékeztem, mert valamelyik kollégám akkor megemlítette, és felírtam. Azóta vagy háromszor láttam megint. Mind a mai napig végigizgulom, sőt, talán egyre jobban szeretem, mert egyre megfoghatatlanabb az a kor, ami szerepel benne, és jól ábrázolták. Egyike azoknak a kivételes régi filmeknek, amelyek nem porosodnak.

Most, a poszt írása előtt újra végigpörgettem a videómegosztó portálon, tényleg csak öt percet akartam rászánni, aztán szinte az utolsó kockáig megnéztem, elment vele majdnem másfél órám. A főnökeimtől utólag is elnézést, de hiszen dolgoztam, bár talán nem nézett ki úgy. És mivel eredeti nyelven, szinkron nélkül láttam, újabb megfigyelést tettem: a film többnyelvű. Beszélnek benne spanyolul, franciául, angolul, németül, olaszul, ahogy esik, úgy puffan. Sőt, mindenki több nyelven is megszólal, ahogy például egy nemzetközi iskolában is beszélgetni szoktak a diákok. Zseniális.

Tehát Dél-Amerika, ötvenes évek. Csakhogy nem. Mert a filmet Franciaországban forgatták. Egy percet nem töltöttek a színészek a határon túl. Clouzot eredetileg Spanyolországot szánta helyszínnek, mert az mégiscsak jobban hasonlít Dél-Amerikára, de Yves Montand és felesége, a szintén híres Simone Signoret nem volt hajlandó a fasiszta Franco uralta országba utazni. Végül az egészet Provence-ban, a Cote d’Azurtől kicsit nyugatabbra fekvő területeken forgatták.

1951 augusztusában kezdték a forgatást, Clouzot úgy gondolta, hogy kilenc hét alatt végeznek is. Ám akkor éppen kivételes esők áztatták Dél-Franciaországot, nemhogy hiteles filmet nem lehetett volna készíteni, de leginkább semmilyet. Autók akadtak el, daruk dőltek ki, a rendező eltörte a bokáját, felesége hosszan lázas beteg lett. November végéig a film felét sikerült letudni, de akkor már ötvenmillió (régi) frankkal túllépték a büdzsét. Végül 1952 nyarán fejezték be a forgatást. Persze nem is tervezték olcsóra: a bambuszerdőt Anduze-ban találták meg, oda kellett utaztatni az egész forgatást, a dél-amerikai hitelesség kedvéért a többi helyszínre is papírmasé pálmákat és kaktuszokat telepítettek, amelyek a film forgatása után egy évvel még ott voltak.

Itt következik a Charge Utile nevű francia magazin 2009 szeptemberi számában megjelent cikke. Részben ez is a filmet, illetve keletkezésének körülményeit vizsgálja, de ami érdekesebb – találtak egy olvasót, aki tud a maradványokról. Ez "A félelem bére"-fanatikus ugyanis az apjával még a hatvanas években bejárta a terepet. Akkor még sokkal több volt itt díszletekből, roncsokból, könnyebb is volt lemászni, kevesebb volt a növény.

A Las Piedras falut, valamint az SOC-irodát egy 1942-ben, a Vichy-uralom alatt épített cigányinternáló táborban reprodukálták, tehát a falu nem épített díszlet. Itt anno 677 embert tartottak fogva extrém körülmények között. Magát a települést 1954-ben eldózerolták.

Az anduze-i forgatás után az egész stáb áttelepült egy Poulx faluhoz tartozó katonai területre. Itt játszódnak a híres autós jelenetek a hegyoldalban, itt zuhant le Montand teherautója, s szemközt ott a terület is, ahol a másik kocsi felrobbant.

A filmhez használt teherautókat használtan vásárolták, ezek a háborúból maradtak vissza, az amerikai hadseregtől. Horpadtak voltak ugyan, de azért nem széjjelhajtott példányokról volt szó, például abban a jelenetben, amelyikben a kilométerórát mutatják, látszik, hogy keveset futott kocsi. Ha átfordult volna az órája, az állapota is sokkal rosszabb lett volna.

Az autók közül a kisebbik egy Dodge Canada T110 L 14, a nagyobbik egy ex-amerikai 6x6-os vontató, Brockway, Corbitt vagy White típusú, ennek eldöntéséhez ma már specialista kellene, mert nagyon hasonlítanak. A filmben öt- és tíztonnásként emlegetik őket, a vágásban azonban többszer beszélnek egy Corbittról.

Akad felvétel – amikor például a szikla oldalába épített platformon kínlódnak – amelyen látszik, hogy a Corbitt első hajtása nem funkcionális, mert hiányzik a kardán a váltómű és a híd közül.

Nem szabványos méretű rajta a plató sem, túl nagy, emiatt nem is rakták meg teljesen.

A kisebbik Dodge egyébként „eltűnik” a robbanásban, valószínűleg eladták forgatás után. Csak ezen volt rendszám, a nem túl fantáziadús 5-1234. Csak saját spekuláció, de a tervek szerint mindkét autó megsemmisült volna, aztán gondolom, ahogy túllépték a költségvetést, a Dodge felrobbantása elmaradt, csak a porfelhőt vették fel. Kellett az ára.

A Corbittet viszont tényleg legurították a hegyoldalban, a nyomok ott maradtak, és a mai napig láthatók. A zuhanás előtt persze leengedték belőle a folyadékokat, sőt, a motort is kivették. Viszont a roncsot otthagyták. Mivel a környék időközben az autótolvajok által ellopott és szétszerelt kocsik karosszériáinak gyűjtőhelyévé vált, ezért 1994-ben végeztek errefelé egy takarítást, de azért nem vitték el az összes vasat.

A cikkben megszólított szakértő végigmutogatta az apró részleteket a helyszínen. A terasz nyomai például jól láthatók, itt rögzítőfüleket tettek az út alsó felébe, betonalapot is készítettek, hogy a teherbíró-képesség megfelelő legyen.

1985-ben emberünk észrevett valamit, ami talán a Corbitt fülkéje is lehetett volna, így kis gondolkodás után egy kollégájával 2007-ben nekiindultak a hegyoldalnak. És valóban, a kabin ott volt, ahol sejtette, a tetejére borulva. Az ajtón lévő SOC jelzésről később egyérteműen beazonosítható lett.

Aztán 2008 húsvétján, amikor akkora felhőszakadások voltak, hogy a közeli Gardon-folyó vízszintje 15 óra alatt 3 métert emelkedett, öt óra küzdés után sikerült az ajtót leszerelni. Nem kellett sokat dolgozni rajta, hogy a SOC jelzés olvashatóvá váljon.

Sajnos a rossz idő és a sok roncsdarab miatt nem volt idő és lehetőség megkeresni az alvázat, a motort, a kerekeket és a Corbitt többi részét, pedig ide nem lehet csak úgy, minden nap visszajönni, ez sziklamászás a javából. Meg persze a növényzet is alaposan elrejti, mi van alatta. Egyébként a sziréna rajta volt eséskor a Corbitten, azt szuvenírgyűjtők valószínűleg korábban elvitték.

A maradékot a terület megtisztítása után lehetne megkeresni. Nagy lenne az esély a megtalálásukra, hiszen az alvázat és a futóműveket nehéz szerelni, és legfeljebb helikopter segítségével lehetne ezeket az óriási tárgyakat kiemelni, s nem valószínű, hogy ekkora meló bárkinek érdekében állt volna az elmúlt ötvenhat évben.

Úgy hírlik, két kamera is lezuhant a teherautóval, ezeket a kocsin rögzítették, és forogtak is esés közben, de csak az egyiknek van meg a felvétele, azt vágták be a filmbe. Ezeket nyilván leszerelték a forgatás után, hiszen a roncsok közelében még készült felvétel a földön fekvő Montand-ról, tehát lemásztak a teherautóhoz. Ha van kamera, ha nincs, érdekes lenne azért megtudni, mit rejt még odalenn a bozót.

A hetvenéves Yves Montand 1991-ben forgatta utolsó filmjét, a „L'île aux pachydermes” címűt. Ebben egy idős embert alakított, aki szívinfarktusban hal meg. Vége lett a forgatásnak, már az újraveendő jeleneteket is szinte mind újravették. Ekkor Montand meghalt. Szívinfarktusban, naná.

(A magazinért köszönet Bordez Christiannak, a fordításért köszönet Papp Tibornak)