Váltóolajat a motorba!

Nem, nem valami új túlélőtechnikát akarok most bemutatni a kopott, öreg autómotorral küzdő, szimpatikus, ám kispénzű olvasóknak. Hanem azt, hogy mekkora barom vagyok én valójában.

Aki olvasta pár héttel ezelőtt, talán emlékszik, hogy kedvenc kombi Mercim (lévén az egyetlen kombi Merci a családban) meglehetősen nagyszabású szerelésen esett át karácsony előtt. Sokat mulattunk, még többet káromkodtunk, elment egy rakás pénzem, a családomat az akció miatt kis híján eltemette a hóvihar, és az autó jobb lett. Valamivel.

A kuplungdobálás – amitől lassan megőrültem - szinte teljesen elmúlt, az autó csendesebb lett (új motortartó bakok), a fékek már egyáltalán nem szorulnak – hiszen szinte minden új -, a kuplung a javítószett beépítése óta viszont most néha lelevegősödik. És jobb hátulról megmaradt a vibrálás, ami 70-es tempótól felfelé a sírba visz. Már le sem merem hajtani a kartámaszt, mert a rezgés, amit közvetít, elzsibbasztja a jobb karomat. De viselem sorsomat, nem hullhat minden az ember ölébe, csak úgy, egyszerre. Küzdj ember, és bízva szívjál.

Én, a nemes lelkű, a kis lépéseknek is tudok örülni, lelki kifinomultságom oly feneketlenül mély, hogy szabad szemmel kivehetetlen az alja, leszámítva azokat a perceket, amikor szerelés közben ordítva káromkodok. Az előző posztban szereplő szerelés december 19-20-án történt. A feleségem autója (amivel a gyerekeimmel együtt utánam jött Kareszékhoz) ott maradt Viszen olajcserére, kormányműcserére (kicsit csöpögött, és a felújítás 70 ezer lett volna, a cseredarab 11 ezer a vateráról), központizár-javításra, a szorulós váltókulissza rendbetételére.

Hétfőn munka, Kati vitte el Erát, nekem maradt a Panda (mert én be tudom indítani) dolgozóba járni. Kati hétfőnként a budakalászi önkormányzaton van állásban, most először Erával ment oda. Nekem viszont – miközben Tomnak, a webszerkesztőnknek meséltem ebéd közben, milyen kalandjaink voltak szerelés közben - bevillant, hogy a rettenetes kómában elfelejtettük Karesznál meghúzni a váltót és a kuplungharangot összetartó, nyolc darab, hatalmas csavart.

Nagyon nem kell aggódni, szétesni nem fog, mert épp a kritikus alsó csavarokat megfeszíti a két végén függeszkedő motor-váltó együttes, de a fölsők a rezgéstől simán kilazulhatnak, és ha így tesznek, csak a brutális kuplungszerkezet állítja meg őket. Akkor pedig minden szétmegy, térdre, imához. Napközben felcsörögtem a Katit, ne száguldozz, finoman csúsztasd a kuplungot, ne válts hirtelen, bármikor széteshet, csak óvatosan. Eltelt a délután, este már ő hív, kétségbeesetten. Szívinfarktust kapok. De nem, egész más a baj.

„Zsolt, nem indul a kombi, már háromszor próbáltam, de nem megy” – hallom a hangján, hogy riadt. A hőmérő mínusz tizenötöt mutat, öreg dízelnél ilyenkor már elkel némi rábeszélés, az öt izzítógyertya zabálja az akkut, az önindító akkora, mint egy mozdony hajtómotorja, nem csoda, ha nem lehet sokat cicózni az indítással. Elég ilyenkor kicsit rosszul megválasztani a gázpedál-állást, a kelleténél öt másodperccel kevesebbet izzítani (a Merci a lámpa kialvása után is izzít, és hidegben ilyenkor kell is várni még), a szükségesnél eggyel többször nekirugaszkodni, és máris fuccs az indulásnak, az akku már nem szedi össze magát egy új menetre.

„Ne nyúlj semmihez! Jövök..., nem is... száguldok!” - így én. Arra gondoltam, hátha a gazdi selyempapucsának, finom, simogató kezének jobban örül majd Era, mint a féltékeny rivális fakezű kínzásának.

Régi dízelesek ismerik az érzést, amikor egy csikorgós téli estén (hajnalon) közelítenek az autójukhoz. Ropog a hó, kárognak a varjak, annak a szemét jégtömbnek már az ajtaja sem nagyon akar kinyílni. A legelvetemültebb veteránosnak is hártyává vékonyodik ilyenkor az öreg autók iránt érzett szenvedélye. Nem egy, és nem két oldtimerest ismerek, aki hasonló, sorozatos téli nemindulásokat követően adta fel a hobbiját. Vagy alakította át szoftos, nyári időtöltéssé.

Kati állt a bordósan-deresen szürkés vasdarab mellett, és szegény, úgy érezte, ő tette tönkre. Pedig volt neki állólámpás Mercije négy éven át, mellettem pedig már 1992 óta látja, mit művelnek ezek az öreg csatalovak mínusz sokban, nem kellett volna újdonságként megélnie. Persze Era gyomrában is csak vonaglott kettőt a Bendix, de már köhögni se bírt, az elektronok órákkal azelőtt elhagyták a fedélzetet.

Nyilván megadta magát az akku. Gőzöm sincs, mikori, egy Bosch Silver, amikor közel egy éve megvettem Erát, fejben még be is véstem egy jó pontot a tulajnak, hogy ilyen drágát vett bele. Ettől még lehet, hogy hat éve szolgál. Másnap kellett mindkettőnknek autó, a helyzet gyors cselekvés után kiáltott.

Verettünk hazafelé a Pandával az M0-on (elhanyagolt, de vénségében is hűséges, jó kis pótautónkkal), és tanakodtunk. Ha visszajövök egy töltővel még az este, abból másnap reggel még nem kerekedik indítás, legfeljebb délután. Szerszámok hiányában az akkut se tudtam kivenni, egy önkormányzat nem az a hely, ahová az emberek crovakészletekkel telitömött autókkal járnak – az öt évnél öregebb kocsi errefelé már ciki. Akku úgyis kell másik, az Auchan útba esik, nosza, vegyünk egyet, döntöttem.

Az árak láttán aztán gyorsan magamhoz tértem a hagymázas gondolatokból. A nóném vérciki is huszonötezer volt ebben a méretben, a kicsit ném, kicsit jobb már harminc. Akkuvétel? Egy frászt. Amíg lehet, kibekkelek.

Az Auchantól hazafelé új tervet kovácsoltam, miközben a hókásás úton próbáltam egyszerre nyomkodni a spricni gumicsöcsét, látni valamit abból, merre megyek a hatlumenes fényszórók fényénél, mellesleg megakadályozni, hogy a mellettünk elzúzó kamionok belefújjanak bennünket a Fót környéki tájba. A terv: úgyis otthon áll a zöld állólámpás, tétlenül, abban is jó nagy az akku, ráadásul csak egyéves, nemrég töltöttem, mert gondos tulaj vagyok, és kéthavonta felteszem a kanócra. Katit tehát beviszem reggel Budakalászra, valami ülése lesz, onnan csak később megy dolgozni a másik munkahelyére, a Belvárosba. Addigra megpróbálom beindítani Erát a zöld Merci akkujával, ha nem megy, marad Katinak a HÉV, viszont napközben feltöltöm a Bosch Silvert a Totalcarnál.

A jobbik verzió valósult meg, a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően Era két fordulatra beindult az állólámpás akkujával. És miközben cseréltem az akkut, arra is rájöttem, hogy a mindig jól induló Era miért nem röffent be előző este. Találtam ugyanis egy flakont az akku mögött. Ebből töltöttem utána a motorolajnak még a Karesznál, mert így, 7000 kilométer megtétele után a minimum fölött két milliméterre csusszant a szint, jobbnak láttam biztosra menni. Ide kívánkozik egy kis magyarázat.

Azon az előző két napon kicsit megbontottuk a váltót a Karesznál, gondoltam, érdemes lesz majd utána tölteni az olajnak. De azt is tudtam, hogy a motorba is kell majd pár deci, ezért a lellei autósboltban vettem váltó- és motorolajat is. Utóbbi a doboz mélyén hevert, a váltó olajat viszont elővettem, amikor összeraktuk magát a váltót, de nem nyitottam ki végül, mert nem hiányzott a szintből. Aztán, amikor végre mindent beszereltünk, és ájultan támolyogtunk a fáradtságtól, még eszembe jutott indulás előtt, hogy utántöltsek a motorba. Ott volt a flakon, alig láttam a fáradtságtól, el is felejtettem, hogy a váltóhoz vettem. Szűz doboz olaj, csak ki kellett tekerni a nyakát, bedöntöttem gyorsan egy fél litert.

A Merciben 15W-40-es motorolaj van. A váltóolaj 80W-90-es – tehát kábé egymilliószor sűrűbb. De a flakon rajta állt sokáig a radiátoron, az olaj nem is folyt túl nehezen, fel sem tűnt, hogy nem az, ami a motorba való. A 15W-40-es olajjal a régi fajta Mercedes indítórendszer már erősen küszködik mínusz tíz alatt. Beindul, de ott a fohászfaktor. Ha jól emlékszem, a 300 D-ben hat liter olaj van, ha teli, számoljunk: ott Viszen volt benne még öt és fél. A többit rátöltöttem. Váltóolajból. Hívjuk innentől hideg sárnak azt a katyvaszt, ami létrejött. Ezt a hideg sarat kellett volna Budakalászon, a mínusz tizenötben virgonc fickándozással átforgatnia az indítómotornak. Megértem a tiltakozását.

Tehát volt egy hetven fölött jobb hátul még mindig vibráló Mercim, szétesőfélben lévő váltóval, hideg sárral a motorjában. E technikai háttérrel mentünk neki a karácsonyi ünnepeknek. Nem volt jó érzés. Hívtam is gyorsan Kareszt.

„Figyi, te meghúztad a váltóharang nagy csavarjait, amikor ott voltunk most a hétvégén?” – a bagófüst gomolyogni kezdett a telefonomból.

„Tudja a rosseb. Miért, te igen?”

„Én nem. Na jó, amúgy is váltóolajat töltöttem véletlenül a motorba (röhögés, fuldoklás, még több bagófüst az Ericssonom hallgatójából, mintha a hülyepestigyökér is elhangzott volna), aztán meg lassan tényleg megőrülök a vibrálástól, kéne még mennem hozzád karácsony előtt. Neked jó 23-a?” – szegeztem neki a kérdést, amire egy barát nem mondhatott nemet.

Nem mondott nemet.

Így találtam magam Viszen, egy nappal karácsony előtt, alig két nappal az után, hogy leléptem onnan. Addigra Torjay Laci barátom beszerzett nekem olajat, szűrőt (igazából úgyis kellett volna olajat cserélnünk már előző alkalommal), hátsó bölcsőgumikat is (a vibrációval ezekre gyanakodott Karesz). Szuper.

Egy év alatt hét szerelős posztot írtam idáig Eráról, most ez a nyolcadik. Hadd tegyem hozzá, az autó mindvégig indítható volt, fékezett, kanyarodott, világított, dudált, fűtött, autópályán vitte a százharmincat, tehát az alapvető autófunkcióknak száz százalékosan megfelelt, sokkal inkább, mint nem egy, és nem két ötéves kocsi. A sok szerelés az apró nyűgök kiküszöbölése miatt kellett, soknak a mai napig nem értem a végére. Leginkább a pénzem, az időm és a türelmem van fogyóban, ábrándokkal még jól állok…

Egy idő után az ember hajlamos egyfajta kómába esni az ilyen sziszifuszi szarlapátolásnál, ezek itt nem egyértelmű hibák, pláne egy sokat matatott öreg járgányon elég zűrös a forrásuk megtalálása. Apám, aki villamosmérnök, és fiatal korában tucatszám épített át csöves rádiókat Luxemburg- és Szabad Európa Rádió-vevővé, mindig azt mondta, amikor én próbálkoztam hasonló elektronikai szerelésekkel – „fiam, a gerjedés a legcudarabb hiba. Ha füstöl, szakadás van, rövidzár, azt hamar megtalálod, de egy trükkös gerjedésre heteid rámennek, pláne valami saját tervezésű elektronikán”. Hát az autónál a remegés, morgás a gerjedés, a saját tervezésű elektronikának pedig a több évtizedes buherálás, átalakítgatás felel meg. Tehát óriási szívás. Na de tovább, le az aknába, elő a magyar káromkodásszótárrral, szereljünk.

Gyakorlott, mondhatni olajozott mozdulatokkal téptük le a váltót, összeszokottan dolgoztunk. Ha jól számolom, 2009-ben már negyedszer mentünk végig ugyanezen. Vagy ötödször? Karesz a motor-váltó összefogó csavarokat oldotta, én a váltótartó bölcsőt, a sebmérőspirált, kipufogóbilincset, kardánt lazítottam le. Pikk-pakk ölünkben volt a váltó. Neki a csavaroknak, a francba, hogy olyan hülyék voltunk, hogy nem húztuk meg őket, most csinálhatunk mindent elölről. Tudják mi a legjobb? Khm, izé. Hogy rendben voltak. Álltak, mint Mariban a cövek, megtépve. Karesz reflexből meghúzta őket még a múltkor, csak annyira fáradt volt, hogy kiment a fejéből.

Kimásztunk az aknából, lilára fagyva. Rákönyököltünk a sárvédőre, gomolygott a füst, röhögtünk. Istenem, ekkora barmokat. Ekkora orbitális barom állatokat, mint mi. Nincs még két ilyen hülye Magyarországon. És még hátra volt az olajcsere is. Hamar meglett, azt azért nehéz elrontani.

Nos, ha már úgyis Viszen jártam, újból nekiálltunk megkeresni a vibráció okát. Kerekek, gumik kizárva, hiszen rápróbáltam a Kati autójáról a hibátlan garnitúrát, azzal is csinálta.

Nosza, nekifeküdtünk a hátsó bölcsőgumiknak. Bár ezek jónak tűntek, nyáron azért már nézegettük őket, mert a bölcső valahogy nem ült rendesen a helyén. A gumibakok azonban jónak tűntek. A Mercedesnél az első és a hátsó futóművek ugyanis nem közvetlenül a karosszériához csatlakoznak, hanem egy-egy segédvázhoz, amelyek pogácsákon át kapcsolódnak a kasznihoz. Ez ugyan költséges megoldás, de a futóműzajok java része kiszűrhető így – aki ült már ilyen Mercedesben, tudja, hogy gördülési zajt nemigen hallani benne, még durva aszfalton, murván sem.

Az első bölcsőn lakik a futómű és a motor, a hátsó a lengőkarok mellett a differenciálműnek is otthont ad. Ha a bölcső és a kaszni közötti gumik tönkremennek, az autó nagy sebességnél úszik, a vibrációk átszűrődnek a karosszériára, koppanások hallatszanak. Szétszedtük.

Nem könnyű művelet, ha rég cserélték a bakokat, sokszor csak pörzsölővel, rommá égetve jönnek ki, de Erából ki tudtuk piszkálni mindkét oldalt egyszerű csavarhúzóval. Összeefelé is gyűlöletes, a bölcsőgumi nem szeret beférni a helyére. A trükk: be kell zsírozni, és nagyon pontosan helyzetbe kell forgatni, van egy pont, ahol olajemelővel alátámasztve egyszerűen becsusszan.

A kívülről jónak tűnő gumik belseje már valóban enyészetnek indult, a rögzítőcsavar befogatása elmozdult bennük. Nézzük a felújítókészletet, abban ott a két nagy pogácsa, meg… hopp, két lapos, másik tallér is. Hát ezek?

Keressük az autón, hova valók, de ott semmit nem találunk. Gyanús ez. Odaméregetem a bölcső fölé a gumikat, nagyon passzolnak. De hol a régi, amit most kellett volna levésnünk?

Kicsit turkálunk a kiszedett darabok között, megtaláljuk. A Merci hátsó bölcsőjét alulról oldalanként egy-egy bazi nagy, süllyesztékbe csusszanó gumidarab fogja, ebben van a fémdübel a csavarnak, lényegében ezen a két gumitömbön (meg a diffinél levő, egész másfajta harmadikon) lóg az egész. De van azért fölötte is két lapos pogácsa, mert ha a bakot valami extrém erő kitéríti, a bölcső a kocsi alját verné. Hát ezt a fölső, lapos, biztosító gumikorongot valamelyik éles elméjű előző szerelő bepasszírozta a nagy bak fölé, a bölcsőn levő süllyesztékbe.

Kis piszkálás után Karesz szét is választja a két alkatrészt az egyik kivett bölcsőguminál – az eredetileg kerek pogácsa egész jól felvette a nagy bak szögletes formáját az évek során.

Ezen az autón tényleg szinte minden rossz, amit itthon szereltek. Mik is voltak eddig az amatőr barbarizmusról árulkodó javítások?

- becsiszolatlan, emiatt csöpögő porlasztócsúcsok
- a kelleténél kisebb tűzkarikák a porlasztócsúcsok alatt, füstöléshez, túlfogyasztáshoz, csörömpölős járáshoz vezetve
- nem a jelölt pozícióra összerakott két kardánfél
- zsírral vastagon megkent kerékcsavarok, mely zsír a betéteken landolva szinte megszüntette a rögzítőfék hatását
- porvédő nélkül összeszerelt hátsó fékmunkahengerek, amik ezután berohadtak
- feleslegesen újraesztergált, ráadásul csálén lemart lendkerék, amin még a felszerelési pozíció jelölését is megszüntették
- hidraulikaolajjal feltöltött szintszabályzó rendszer, ami miatt Karesz másfél napig szerelte a szintszabályzó állítóberendezését, a lengéscsillapítókat, mire működni kezdett

Amatőrök, basszák meg mind. Hogy ez a rakás nemtörődömség, hozzá nem értés mennyi pénzembe, időmbe és idegrendszerembe került, ráadásul egy alapvetően jó autót tettek kis híján tönkre. Miért nyúl bele, aki nem tud gondolkozni? Én is szörnyű amatőr vagyok, Karesz sem az a svájci érsebész, de azért a költséghatékonyság szemmel tartása mellett (de szép is ez a frázis) mi próbálunk bizonyos szintet tartani.

Na, mindegy, kipufogtam magam, jó sorrendben összerakjuk a hátsó bölcsőt, végül is, legalább nem ment semmi tönkre örökre, ez is valami.

Irány a viszi sugárút, próbakör az M7 felé. Suhanunk, de ez nem igaz. Vibrál, még mindig. Mi a rossssssseb…

A Viszi Autósámán halkan megjegyzi, a kerék táján lesz itt valami. Jobb oldalon. A hátulját végignéztük, jöjjön hát az eleje. Emeljük, kerék forgat, zaj. Már amikor megvettem Erát, akkor is szólt a jobb első kerékcsapágy, kapott zsírt, beállítottuk. Mint Spéter Erzsébetnek a makeup, annyit ért, hiszen csak fényesebb lett, kevésbé elhasznált nem. Csereérett tehát.

Még jó, hogy korán végeztünk, a lellei autósbolt nyitva, rohanunk be, vételezünk csapágyat, közben látom, már a harmadik szintet is felhúzták az üzletre, a tetőn I. oszt. körbeforgó étteremből élvezhető a lellei Mc Donald’s és a CBA-parkoló panorámája. Hiába, akinek ennyire vastagon költős, visszajáró vendégei vannak, előbb-utóbb felemelkedik…

Egy halk, morgó zajjal kevesebb lett (eddig fel se tűnt, csak most, hogy hiányzik), de a remegés maradt. Úgy látszik, én már a sírban is remegni fogok. Hetventől fölfelé legalábbis.

Esküszöm, azóta hozzá se nyúltam az autóhoz. Egy érdekes jelenséget azonban megfigyeltem. Ha nagy a hideg, szinte teljesen elmúlik a remegés, csak nulla fok környékétől jelentkezik, viszont akkor brutálisan. Egyre gyanúsabb, hogy mégiscsak valami szilentblokk, lengéscsillapító bekötési pont lesz az oka, ami hidegben befagy, melegben lógni kezd. Mindegy, városban fel sem tűnik, majd tavasszal ránézek. Mindenesetre a kuplung már csak néha, és akkor is csak alig dobál – ki kellett volna cserélni a szerkezetet is, amit kissé megkapott a tárcsa, de még szinte új, alig van benne pár ezer kilométer, ennyi pénzem nincs szórakozni. Most kicsit megint jó lesz így is. A Bianchi, a zöld Merci, az Agusta úgyis mind törődés után nyöszörög a garázsban, megyek, foglalkozom ővelük inkább.