Nem férek be az egyetemi parkolóba

A Csikós meg a Winkler együttes erővel szopatnak. Szerintük a járműparkom frissítése, hát nem akarnak megbántani, de kissé döcögősre sikeredett. Az elmúlt félévben teljesen meggyőződtek róla, hogy ilyen tesze-tosza kis bög vagyok (Nem igaz! Lelkesen támogattuk a próbálkozásokat, és kitűnően szórakoztunk a szerző cikkein. - a szerk.). Persze a Csikós már akkor lúzernek tartott, amikor teljesen ismeretlenül, egy cikkét félbeszakítva belezuhantam a mellette heverő, nem tudom kihez tartozó székbe. Először jártam a szerkesztőségben, még az Árpád úton voltak, költözés előtt. „Kell egy 126-os, nyisd a használtautót! Egyébként Gábor vagyok, majd írok motorokról, azt, hogy te ki vagy, azt tudom – nézd, azt a kéket néztem ki négyszázezerért.” Nem vett komolyan. Azt hitte, valami álmodozó jött, aki villog egy kicsit a mercis vonallal, hogy beljebb kerüljön. Pedig akkor már évek óta SEC-re fájt a fogam, csak a sok motorgumi, rugóstag, pályabérlet és totálkárból újraépítés rendre vákuumba zárta a malacperselyem belét. Most pedig itt van a kertben, meg lehet nézni: Mercedes-Benz W126 500 SEC. Metálszürke, automata, bőrös, klímás, itt-ott kisebb, máshol nagyobb rohadásokkal, elektronikai anomáliákkal, beázó tetővel. Csikós szerint végre az én karéj kenyeremet is kiglettelték szarral: én pedig minden cseppjét, minden molekuláját egyenként emésztem, hogy hosszan élvezhessem.

Kollégáim egyébként tévhitben élnek, de még mekkorában. Ennél sokkal gyorsabban szoktam bármilyen baromságba beleugrani – a Honda eladása és a W124-es kupé meg nem vétele szerencsétlenségek egybefűződő áramlata volt, ami elsodorta az amúgy józan eszű, de a kelleténél mindig egy kicsivel hiszékenyebb, és jobb indulatú egyetemistát. Persze. Ezek ketten nem láttak, amikor a CBR-t megvettem. Az év legnagyobb esőzését mondták arra a napra, kilenc fokot; én meg törött csuklóval, víztől málló gipszben, pulcsiban verettem a versenymotort egy olyan úton, amit nem hogy a navigáció, de még a helyi önkormányzat sem ismert. De tetszett, működött, nem tököltem, megvettem. Így visszagondolva ez a történet sem túl vonzó, de az elmúlt fél évhez képest még mindig a járművételi csúcsformámban voltam 2008-ban, amikor ez történt. Bízok benne, hogy egy korszak lezárult. Bár ebben nem bízni kell, mert az, hogy megvettem életem első autóját, tényszerűen lezár egy korszakot: remélni azt kell, hogy egy jobb jön utána. Winkler fuldokolva röhögött: írja meg az Ender, hogy autót vett – a régi szopásoknak vége, új szopások jönnek címmel. Na, pont ez elől kéne félelmetes fondorlatokkal elmanőverezni: azonban a többség szerint egy huszonhat éves Mercedesszel ez inkább lesz kőkemény kihívás, mintsem reális vállalás, ahol a hit és a remény elég lehet a győzelemhez.

Hozzáteszem, a mostani, hónapokon keresztül tartó autó nélküli dekkolásnak elszenvedő alanya voltam, nem pedig okozója. A CBR-rel kokettáló, majd végül a menekülő utat választó pszichopata, és a többi, a végén már megszámlálhatatlanul soknak tűnő konzumidióta pont arra volt jó, hogy kínomban saját magamat vettem hülyére minden egyes héten. Mert öt-hat naponként legalább egy ember beígérte magát, mint biztos, a szándékától imával, kaszával és atomrombolóval sem eltántorítható, készpénzes vevő. Ilyenkor mindig belobbant a bennem takarékon égő merci-láng: pár nap alatt felemésztett, majd beleköpött a hamuba, mint holmi égéstermék. Olyan voltam, mint egy kiadós disznótoros és alkoholabúzus talaján kialakult heveny hasnyálmirigy gyulladás, amikor saját magát emészti a szerv.

Közben már itt volt ez a szürke W126 SEC. Láttuk Bendével, hogy nem makulátlan, de meg voltunk veszve érte, én legalábbis biztosan – Tibby azóta másképp emlékszik: ő már akkor megmondta, hogy egy rakat trágya. Pedig nem így volt. Ültünk novemberben a 126 bőrülésein, fűtöttük őket, mert menő mercisek voltunk, miközben az eladó türelmesen várta, hogy legyen valami; és Bende azt mondta, muszáj megvennem. És akkor még egyáltalán nem mondta, hogy szar. Érdekes, most megint körüldong engem, mint a méhecske, hogy hol a SEC kulcsa. El tudják képzelni Bendét, mint a bibéhez dörgölődző döngicsélő kis méhecskét? Pedig ha SEC-ről van szó, egészen más arcát veszi elő a jó cégvezető.

 

De az a lehetőség elment – egy hét alatt áron alul sem tudtam eladni a Hondát. Alig bírtam aludni, erre a mai napig emlékszem. A Csonti Car nevű vesztőhelyen ajánlkozott egy cserelehetőség: volt egy kék 126 SEC. Második szériás, kék, plüssel, tempomattal, az 500-as motorral. Kár volt megnézni. Az eredeti szürke színét már valószínűleg itthon festették át kékre, de nem volt rajta ép elem. A motorháztető díszrács alatti része kettétörve, hegesztési nyomokkal: hólyagosan, embermellkasnyi területen rügyezve. A hengerek fele nem járt, csúnyán váltott, rángatott, kickdown nem működött, az övelőreadó automatika meghalt, ahogy sok minden más is. A belső kárpitozás amatőr munka, a hátsó üléssor nem eredeti, de az egész úgy szét volt szakadva, hogy a szivacsok maguktól hullottak ki a réseken. Talán még a fejem is megfájdult a látványtól – ezt az autót utoljára Ben Hur használta a híres római szekérversenyen, talán a vért is elfelejtették letakarítani az aljáról. Tényleg azon csodálkoztunk, hogy lovak, páncélok, és egyéb kellékek nem kerültek elő abból sok köbméteres üregből, ami a háttámlából tátongott kifelé az utastérbe. Azóta is árulják, január óta százezrekkel drágábban – most épp kerek egymillióért. Tán múzeumot akarnak nyitni – de biztos nem közlekedésit.

Gyorsan kivertem a fejemből. Hazafelé habzó szájjal daráltam Bendének a telefonban, ő meg csak röhögött. Mert ő megmondta, hogy az a Merci nem lehet jó autó. Még szerencse, hogy nem tudtam belőle kierőszakolni, hogy eljöjjön – különben még most is ezt hallgatnám tőle. Volt még egy  SEC Debrecenben: viccnek is gyenge százötvenezer kilométerrel, gázzal, vonóhoroggal, török fakormánnyal, rózsafa váltógombbal. Az eladó már egy éve hirdette: a derékig érő fűben fotózta le két traktor és egy kombájn társaságában. Nem mertem. Még csak telefonálni sem. Viszont most nézem, ezt azóta elvitték.

Nagyjából ekkor jött be a 124-es vonal. Az őszinte Bende győzködött, hogy a 126 nem lenne jó: mert drágák hozzá az alkatrészek, kizabálja a belem is, ellopják, megkarcolják, háromszázezer egy lökhárító, utálni fogom, ő is megtört ebben. A Csikós hajtott, hogy legyen 126, hiszen az álom, minden más csak pótlék. Ráadásul ő befürdött már a 124-gyel, felejtsem már el ezt, de tényleg. Számára a 126 volt az utolsó használható Mercedes, amire még autóként tekint. Dilemmában voltam, de a pénztárcám az olcsóbb, W124-es részmegoldás felé terelt.

Akkor jött a képbe a 3000 köbcentis, 24 szelepes kupé, a gyönyörű béllel, az össze-vissza járó, de szép hangú motorral. Amiről végül kiderült, hogy alvázszám átvágott, és amitől azóta is fáj a fejem, ha rágondolok. De menni kellett tovább.

 

Feltűnt egy gyönyörű, fekete 123-as. Barna bőr belső, automata váltó, kupé. Négy darab heroinos kanüllel az alkaromban sem mondanám, hogy bármit is megmozgat bennem a fekvőlámpás Mercedes, de ez az autó megfogott. Mutogattam Csikinek, nézd már, milyen aranyos, végül is ez is bőr, ez is automata, ennek van kiállása, nem horror fenntartani. Nyolcszázezerért. Ráadásul aránylag kicsi motorral, ami Csikós szerint legendásan keveset fogyaszt. „Ez lenne a legésszerűbb, de ezt nem szabad megvenned. Nem leszel tőle boldog, látom rajtad, hidd el.” - így a kopasz. Éreztem, igaza lehet.

Azért minden egyes nap megnéztem a szürke SEC képeit. Nem tudtam tőle szabadulni, ha mélyen magamba néztem, másról nem tudtam elképzelni, hogy az autóm lehetne. Pedig a fejemben felállított, az elején még igen szűk keresési intervallum fénysebességgel tágult. Mint az univerzum. Jöttek négyhengeres, kis motorral szerelt W124 CE-k, bőr belsővel, de manuális váltóval. Viszont az automatából nem akartam engedni. Igazából a hat hengerből sem, de kuplungot semmiképpen nem akartam látni a lábaim között. Volt egy szépnek tűnő szürke 320 CE, antracit bőrbéllel, sajnos az is manuális. Azt legutolsó vésztartaléknak meghagytam, bár az akkori 1,3 milliós hirdetési árat nem tudtam volna kifizetni. Aztán lett 990ezer. Most nézem, még mindig megvan, hét kilóért. Nem viszik.

Felcsörögtem a későbbi autóm hirdetését. Volt egy versenymotorom, amikor ott voltam, de nem tudta beszámolni. Volt velem még két ember, egy magas, nagydarab, kisgyerekkel, meg egy alacsony, gonosz tekintettel (Bende). Emlékszik? Igen, persze. Elment a motor? El. Gyorsan vázoltam neki a tényeket, hogy érdekel az autója, aminek igen rossz híre van: a klubból többen is megnézték már, állítólag csúnyán rohad az alja, azon kívül van egy rakat hibája, amiket már mi is láttunk novemberben. Látom, a kutyának sem kell egy huszoniksz éves Mercedes, tizensok literes fogyasztással, mi? Luxusadó hatvanötezer? Teljesítményadó másik huszonöt?

Persze tudtam, hogy ezek a döfések visszakanyarodva az én seggemből csinálnak szitát. Álmaim autóját fikáztam szénné öt perc alatt annak az embernek, akinek a megvételkor szintén álmai autója volt a SEC, csak aztán később rájött, hogy neki BMW kell. Furcsán kellemetlen helyzet volt, és én voltam benne a főköcsög. Hosszú hátozások, izézések végén kicsit belekrákogtam a kagylóba, az 1,3 milliós hirdetési árra benyögtem, hogy kilencszázezer – de persze nem egyeztünk meg. Annyiért senkinek, ember, hát nem kenyérre kell, neki 1,8-ban van. Van egy zalaegerszegi gyerek, ő egymilliózott látatlanban, legrosszabb esetben neki odaadja. Vagy nekem, de egy misi alá nem megy.

Másnap este Csilla nénivel elutaztam egy hétre Nápolyba – délelőtt pedig nem vettem meg a Mercedest. A repülőn röhögtem az eposzba illő zalaegerszegi gyereken. Látatlanban, egymillió. Hát persze, bruhaha. Az ilyen látatlanban alkudozók eljönnek megnézni, és közlik, hogy ha el tudják adni pár nap alatt sportkéményes, kicsit törött Calibrájukat hatszázért, meg a bátyjuk össztelós bringáját hetvenért, a Playstationt huszonötért, meg a rég nem látott rokonokból kisajtolják a tartozást, na akkor adnak érte nyolcszázezret. Ez a gyerek addig sem jutott el, hogy megnézze.

Aztán a Totalcar szerkesztősége elutazott vidékre, megtervezni az idei évet. Akkor már progresszíven sorvadtak bennem az agytekervények, mi más magyarázná, hogy majdnem megvettem egy W124 300 CE-t tizenkét szelepes motorral. A FŐ-VÁ-RO-SI Autópiacról. Araboktól. A kocsi is arabé volt. SL motorháztető, AMG csomagtartó szárnyak, háromágas felni, levágott rugók. Támolygós, nyikorgó futómű, kicsit köhécselő motor, hibás automata váltó, ami csak akkor dugta be a következő fokozatot, ha megszűnt a nyomaték a hajtásláncon. Próbálkoztam néhány szakinál, mi lehet a baja, de mindenki csak találgatott: lehet, hogy filléres tétel, lehet, hogy komplett felújítás. Bőrrel fedett, de lelakott bél, nem működő elektromos extrák, lukas kipufogó.

Extázisban voltam. Na, a hülyegyereknek végre kihúzta a lottó az ötödik nyerőszámát, az arab W124 kupét, irány a kassza. Ötpercenként hívtam Bendét, aki végül egy jacuzzi legmélyéről bugyborékolt vissza halálhörögve, hogy arab mercikkel éjnek idején ugyan ne fárasszam már. Másnap reggel kivetítették a hirdetést a meetingen, szép, nagy, háromszor-hármas vászonra: könnyeztek a röhögéstől, egyből kijózanodtak, pedig hajnali hatkor állítólag még matt részeg volt mindenki. Valahogy én is kicsit helyrerázódtam.

És akkor Csikós legutoljára elmondta, mit csináljak. Felejtsem el az összes agyontúrt, fóliázott üveges, széteső kupét. Nekem 126 kell, akkor miért tévelyedek el rendre? Ender Gábor, arab Merci, buzi-e vagy? A 126, az autó, a többi csak peanut.

Gondolhatják: fellélegeztem. Feltéptem a telefonomon a billentyűzárat, megmondtam a szürke SEC tulajdonosának, hogy induljon. Eljött, megnéztük az autót, felemeltük, autóztunk, beszélgettünk. Jó volt. A végén kivettem kilencszázezer forintot a zsebemből: „ennyim van”, és kiszálltam. Pár perc múlva kezet fogtunk, de előtte még számon kért az előző mercis cikk szürke keretes részéért. Azóta utálja Bendét.

Egy W124 tényleg kidobott pénz lett volna, a 126 SEC-el elértem valamit. Valamit, amire évek óta vágytam. És ha hónapok múlva ostobaságként gondolok az egészre, akkor is, azzal a pár hónappal és pár ezer kilométerrel révbe értem, letűztem a zászlómat a Holdon. A tető beázik, a jobb oldali ablakemelő nem működik, és még egy szakadás is van az ülésen, de Mercedes tulajdonos lettem. És ezt már nem veheti el tőlem senki.