Kicsit megcsúsztam, bevallom, nem egyszerű itt az élet úgy, hogy laptopot, kamerát, fényképezőgépet, telefont és ezek töltőit, valamint meleg ruhát, váltás gatyát és az élethez szükséges csilliónyi biszbaszt hordok a hátamon. Ráadásul net sem volt, mert...hmm...kicsit franciáztatott a rendszer. Csak én voltam a rosszabbik végén.
De ne szaladjunk előre.
Először is a reggelinél kellett gyorsan szembesülnünk a ténnyel, hogy a Peugeot, mint márkanév már tényleg 200 éves, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a borsőrlő, ami egy óvatlan pillanatban felborulva felfedte a márka múltját.
Sok időnk nem volt, 20 perccel a vonat indulása előtt már beszállás volt. Pontban hét órakor a reggeliző szalont ellepte egy kisebbfajta japán város. Szerencsére amilyen gyorsan jöttek, úgy mentek, rendezett, tömött sorban raktak a tányérukra eperlekvárt virslivel, lágytojást croissant-nal és forró tejet joghurttal. Fene tudja, mi lehet mostanra velük...
Szóval gyorsan elhúztunk, rohantunk az állomáson végig. A TGV-szerelvény mintegy 48 kilométer hosszú, a kocsik számai pedig apró, alig 36 pontos groteszk betűtípussal vannak szedve, majd 12 centiméterrel a kerekek fölé matricázva. Képzelhetik.
Háromszor futottam meg oda-vissza a mozdony-mozdony távot, míg megtaláltam helyünket. Aztán nem történt semmi, és 50 perc múlva 210 kilométerrel messzebb voltunk. Tényleg, döbbenetesen csendben, zökkenőmentesen, mégis villámgyorsan közlekedik ez az izé.
Közben volt időnk végigfutni a reggeli lapokat, megnézni az eredményeket, így legalább kicsit képbe kerültünk a rajtrácsot illetően. Aztán Gare du Mans, végállomás.
Éjszaka persze esett, így a durranásig pakolt villamosban masszív, ázott tengerimalac-szag volt, az összes újságíró ekkor érkezett a helyszínre, képzelhetik. Kapaszkodni nem kellett, lényegében egymás bűzén támaszkodtunk. Úgy ömlöttunk ki a flaszterra a háromnegyed órás villamosozást követően, mint az aludtej a csuporból. Egyetlen egy vidám jelenet történt mindössze, amikor egy Audi-pólós fickó felugrott a Peugeot-rajongókkal teli szerelvényre. Mintha lila-fehérben ugranának le egy sörre az Üllői-úton. Nagy lett a csend.
A röpke másfél órás sárban állás a regisztrációnál már csak könnyed lebegésnek tűnt. Megkaptuk a mindenféle pass-t, az újságírói igazolványt, ami lila mellény nélkül annyira nem nagy biznisz (csak olyannal lehet közvetlen a pálya szélén fotózni, de tutira szerzek egyet valahogy), éppen arra elég, hogy a paddockban mászkálhassunk. Na jó, ez azért annyira nem rossz.
Persze első utunk a Peugeot VIP sátrába vitt. Netet! Netet! - felkiáltással törtem be az ajtót, de csak széttárt kezek közé rohantam. Nincs, túlterhelt a rendszer, interferálunk még Kambodzsával is, majd lesz. Anyád.
Átrohantam a hivatalos sajtótoronyba, hátha sikerül szerezni egy hozzáférési kódot. A remény hal meg utoljára, hiszen tudtam, hogy már egy hónapja, mikor akkreditáltam magam, na már akkor is minden stand, munkaállomás reménytelenül foglalt volt. Tippelhetnek, hogy a mintegy kétszáz helyből kik nyúlták le a legtöbbet...
Eszembe jutott Csikós, szegény Kopasz, akit az ág is húz. Leültem az első, üres helyre, de nem volt jó, közel volt a retyó, és a sok összezárt, izzadt férfitest szaga, a kőre fröccsent pössenettel keveredve legszebb katonaéveimet juttatta eszembe.
Átültem hát egy másik helyre, mint később kiderült, maga Tiff Needell helye lett volna ez. Oda is jött, akkor még nem értettem, kék zakójában mit keres annyira, mindenesetre bejelentkeztem a hálózatba az asztalon talált kóddal. Azt hittem, szabad a gazda, ha már egyszer odaírták a logint és a jelszót. Ő nem szólt, hiszen nem tudta, hogy oda szól a jegye, nekem pedig net kellett, mese nincs. Bocsika vagyok.
Na, az derék Tiffünk hozzáférése volt, ő sem tudott róla, és akkor még én sem. Mire rájöttem, hogy az ő patronját lőttem el, addigra már sajna nem voltam ott, hogy elmondjam neki. Talán sikerült bejelentkeznie...
Ne gondolják ám, hogy most extrém genya voltam. Ha ennyi újságírót összeeresztenek, nagyon furcsa dolgok történnek néha. Eltűnnek a lila mellények, hogy idegen, press-kártyát nem viselő emberek dekkoljanak a pálya szélén, kartonostól nyúlják le az ásványvizet, hogy aztán roskadozva induljanak egy-egy távolabbi kanyar felé.
Sőt, valaki az odakészített kempingágyat is vitte a hátán. Gondolom a Mulsanne-nál alszik. Mindegy, a sajtószobából inkább leléptem, mielőtt még gond lett volna az elcsórt hely miatt, de netem még mindig nem volt.
Forgattam, fotóztam, lassan megtelt az összes memóriakártyám, a kamera, a fényképezőgép és a laptop lemerültek (utóbbi azért, mert folyamatosan tárolom rajta a nyersanyagot). Ekkor jött a kettes számú gond. A konnektor. Merthogy az sem volt.
Közben bóklásztam a paddockban, lestem, hová lehetne besurranni, a nap felhők mögé bújt, volt félhomályos sarok bőven, ahol át lehetetett slisszolni a garászok felé. Nocsak, nocsak, itt a Mansell-család, a fagylaltgyártó szponzorcéggel (Beechdean) a hátuk mögött. Nigel, '92 Forma-1-es világbajnoka és fiai Leo és Greg a Ginetta Zytekkel. Hej, de bután néz ki bajusz nélkül. Lehet, hogy öregítené, de egyszerűen hozzá tartozik, mint Pamela Andersonhoz a csöcs.
Apropó, csöcs. Vanina Ickx fotókon ugyan fincsi csajnak tűnik, a valóságban azonban a falusi lepényképű babaversenyen is csak a középmezőnyben végezne. Ellenben a full csajos csapat, a Ford GT-vel rajthoz álló Matech Competiton kettes számú autójának pilótái... Fotóztam ezerrel, hosztesszeket, celebeket, mindenkit, aki él és mozog.
Hűha, kezdek csapongani, de képzelhetik, mekkora kín most nekem itt, a földön ülve posztot írni, miközben odakint megy le a nap és behallatszik a az LMP1-es Astonok csodaszép, V12-es selymes hangja (a legszebb az egész mezőnyben) és a rengeteg V8 recsegés. Nagy áldozatot hozok éppen, kérem, ezért cserébe nézzék el hibáimat. Egyszemélyes tudósító, fotóriporter és operatőr vagyok itten kérem...
Még szerencse, különben soha nem jutottm volna be a Young Driver Aston-Martin csapathoz, akik a GT1-es csoport kvalifikációját megnyerték, és ahol nagy kedvencem, Tomas Enge az élmenő szerepében áll rajthoz. A srác teljesen jó arc, imádja a sört és anno a Forma 3000-es bajnoki cím is csak egy kósza dzsoint miatt úszott el neki, amit a Hungaroringen elnyomott.
Kamuztam egy ordast az egyik szerelőnek, hogy régi barátja vagyok és már két hete megbeszéltük, hogy itt koccanunk (mindezt csehül naná), elhitte, kihívta Engét, neki pedig megmondtam, mit lódítottam az imént, csak hogy dumálni tudjunk egyet. Jót nevetett rajta, ráadásul örült, hogy cseh nyelven beszélgetünk, csak ő és fizioterapeutája, Jirka beszéli a nyelvet. Be is hívott, éppen a gyors versenyzőcserét gyakorolták, mondta, nyugodtan fotózzak, kérdezzek, amit csak akarok, ott találok szendvicset és vizet, érezzem magam otthon.
Nevetni fognak, de imádja a magyarokat, azonnal magyar mondatokat kellett neki mondanom (inkább nem írom ide őket) és elmesélni, honnan tudok csehül és egyáltalán, melyik újságtól jöttem. Pár gyors kérdés és már szólították is, erről az összefoglalóban még megemlékezünk. Most nyomja a versenyt, aztán este megállok még náluk, hátha akad valahol egy jó sör. (Itt ugye, a bor hazájában esélytelen vagyok, tegnap sikerült nyolc euróért pancsolt lőrét vennem, bort pedig nem ihatok, mert szomjas vagyok, amennyi a szomjat oltja, annyitól bekacsintok csúnyán).
Oké, ez megvolt, egy ide, de sem internet, sem konnektor nincs még. Eltelt három óra, közben igyekeztem fél szemmel a közelmúlt híres kocsijainak versenyét figyelnem, a Silk Cut Jaguarok és a jellegzetes, kék Nissanok durván nyomták, szinte tapintható volt a remegés, mikor falkában eltéptek előttünk. Dízelmotor? Lol.
Adtam még egy esélyt a Peugeot médiaközpontjának, s láss csodát, volt net! Wifi, hibátlan, működik, éljen. Gyorsan le is ültem a teraszra, betoltam egy kis meleg ételt, reggel óta jóformán semmit sem ettem, a laptop közben végleg lemerült. Nem gond, van konnektor odabent, aha, lókolbász van, nem konnektor. Interjúznak a drága emberek, nem lehet használni a helységet.
Nem baj, nem fosunk be, lesz az emeleten, a VIP Lounge-ban. Igen. Van is, legalább tizenöt. Midegyikből egy-egy elosztó lóg ki, az elosztókból pedig laptop tápok vezetékei, azok végén pedig – nem hiszik el – egy busznyi japán. Elfoglalták az összest, és láthatóan dolgoztak, verték a billentyűzetet, mint szódás a lovát. Innen nem lesz póver, az már szent.
Máshol pedig nincs. Kész, vége, beszarok, de tényleg. Itt a világ leghíresebb, hosszú távú versenye, ezer újságírónak jár kétszáz poszt, nincs mellény, nincs net, wifi és hely, és egy konnektor sem, ahol feltölthetném a cuccot. A kaja jó, az igaz. Nem baj, c'est la vie, valamit ki kell agyalni...
Hopp, tévés kollégák, innen nyomják az élő adást. Nem húzom tovább, adtak egy hosszabbítót a közvetítő-szobából, ennek köszönhetően írhatom most ezeket a sorokat. itt ülök a padlón, ha kinyújtom a karomban a fényképezőgépet, ezt látom a sarok mögött:
Közben ugyan elfelejtettem megemlíteni, hogy elrajtolt a verseny, de minden rögzítve van, akit érdekel, láthatta a tévében. A nyüzsgés óriási, döbbenetesen sok ember van mindenütt. Pár körrel a rajt után Mansellék autója a falnak csapódott (biztos vagyok benne, hogy önök, otthon, jobban tudják, mi történt, mint én itt. Update: Simon kolléga most beszélt a szerelőjükkel, állítólag az öreg lett rosszul még menet közben, azért vezette palánknak az autót, mellkasi fájdalmakra panaszkodott) és mentővel hozták be a pilótát, ki volt az? Írják meg sms-ben, mert itt a sok dinka csak tömi a fejét, bárkit kérdezek, csak széttárja a karjait, hát mit tudja ő, de jó a verseny, nem?
Az. Remek a hangulat. A következő órákban átmegyek a Porsche-kanyarba (most a Ford sikán mellett ülök, ez a célegyenes előtti utolsó kanyarkombináció), aztán vissza egy zuhany erejéig, majd hosszú séta következik a Mulsanne-hoz, oda nem jár busz, nincs semmi közlekedés. Legalább négy kilométer messze van, sötét lesz, mire odaérek, de nem baj.
Állítólag arrafelé szépen izzanak a féktárcsák.
Üdvözlettel
Pista a padlóról
VIP Lounge
Ford-kanyar
LeMans
Utóirat: A videó direkt nem maximális minőségű, nem feszegetem a törékeny wifi határait. Az igazit HD-ben forgatom. Fogadják szeretettel.Lassan tényleg meg kéne néznem az eredménytáblát, kíváncsi vagyok, hol állnak az Astonok és a BMW-k... Ennyire közel és ilyen távol még sosem voltam egyszerre. Ha visszajöttem, éjszaka még tolok egy posztot, ígérem. most megyek, megkeresem Megane RS kommentelőnket, állítólag van sörük, rendes, mert mindjárt szomjan halok, a narancslétől pedig már besárgult a szemem.
Utóirat kettő: Rakom gelériába a képeket, közben itt téblábol Christian Klien, a Peugeot gyári teszpilótája. Kérdezzük tőle, mi történt Lamyék autójával. Három óra után ponyvázzák? Nem jó jel. Nem tudja, ő is a monitoron látta és teljesen meglepődött. Közben hívták a boxból, már a defekt előtt erős vibrációt éreztek hátul. Szegény Bourdais, felesége nyakába borulva sír, Lamy is csak a fejét csóválja. Dízel ida vagy oda, azért sajnáljuk őket, magasan a leggyorsabbak voltak.
