Erdélyi Dzsoni: Egy napom a Totalcarnál

Ma délelőtt betoppant egy fiatal srác a szerkesztőségbe. Senki nem tudta, honnan jött, nem tudtuk, ki ő. Aztán kiderült, hogy Winkli hívta meg, mert ő egyszerűen kíváncsi volt egy napunkra, mi pedig - minden feltételezés ellenére - nem vagyunk olyan elfogadhatatlan gyökerek, hogy ez bármi gondot is okozna számunkra. Erdélyi Dzsoni (a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetem diákja) tehát itt volt ma velünk, cserébe elmesélte, milyen idegenként itt a gépházban. - omm -

Hogy hol volt nekem az eszem, amikor emailt írtam Winklernek... Tudtam én, hogy nem lesz egyszerű, de ennyire? Ki vagyok, mi vagyok? A Totalcarnál az én nevem Dzsoni Erdélyből. Böcsületes nevemen Lévai János. Semmi közöm nincs az autós újságíráshoz, sőt, semmilyen újságíráshoz. Én csupán nyári gyakorlatozok Budapesten informatikából, és mivel a messzi Kolozsvárról érkeztem, kíváncsiságból bekönyörögtem magam a Totalcar szerkesztőségébe.

Az erdélyi Totalcar Fan Klub-ot képviselem, egyelőre csak egyszemélyes, de idővel talán az otthoniak is ráharapnak. Legalábbis én személy szerint nem ismerek senkit, aki otthon olvasná, de biztosan vannak páran. Hogy mire számítottam mikor beléptem? Szétszórtságra, lazaságra. És mivel szembesültem? Azzal. A rúdtáncosokat és a vizipipákat halálbiztos, hogy kivitték a teremből, ahogyan a portán lejelentkeztem, de a piát és posztereket elfelejtették kukába dobni. (Kettes számú szabály: Piát sosem dobok ki! -omm-)

Winkler és Omm fogad, udvariasan megmondják, hogy nekem itt végem van, mert posztot kell írjak. Dehát nekem dél körül el kell mennem, meg kell írnom egy kutatási jegyzőkönyvet. Az igazat megvallva nem érdekel... Ki tudja hányan lennének képesek ölni, esetleg tájföldre utazni és prostitucióhoz folyamodni azért, hogy a Totalcar igavonói lehessenek, legalább egy napig, izé, pár óráig, mert aztán nekem mennem kell...

Szemezek is az asztalon levő húsztrillió inch-es Mac-el, majd NEM ülök le oda. Nem is engedtek volna, Csikós helyét kapom meg. Csikós ugyan nem volt bent, de messziről látszott, hogy ez az ő helye. Ki másnak az íróasztalán szerepelne egy Veled vagyunk, Kopasz! felirat? Meg egy régi sebességmérő. Meg egy miniatűr, ősrégi Alfa Romeo. Meg a világ lekisebb Ponton mercije? Ha tovább sorolom, fényt derítek Csikós titkos magánéletére. Egyáltalán miért nincs itt Csikós? Gép van, felhasználó/jelszó nincs, amíg erre várunk, kényszercigiszünet. Én természetesen kemény passzív dohányos vagyok. Valahogy olyan ez, mint egy informatikus munkakörnyezete. Ha úgy fáj, kimegyünk kicsit felfrissülni, mert abból semmi jó nem sül ki, hogy a képernyőhöz ragasztjuk a szemünket. Reménykedtem, hogy megszáll az ihlet, mert olyan emberek között vagyok, akikkel minden nap találkozok. Igaz, ők a képernyő másik oldalán vannak. Hiába szívtam el két cigeretta füstjét, vegyítve egy kis friss, budapesti szmoggal/levegővel, jelszó csak nincs a géphez. Nem gond, amíg van laptop, dolgozni lehet. A többiek közben autókról beszélnek, irgalmatlan mennyiségben. Még arra is képesek, hogy vitába kezdjenek egy energiaital dobozán levő Forma 1-es autó beazonosításával. Végülis csigatészta főzesről nem beszélhetnek, nem?

Hiába foglalom le magam, máris terepre hívnak: ebédelni. Már dörzsölöm is a tenyerem, hogy milyen elmebeteg tesztautóval fogunk előre néző kilincsekkel odacsúszni az étterem elé. Egy Skoda Fabiával. Nem gond, a pofám lapos, laza szerkesztőségi látogatásnak ígérkezik. Nekem egy Fabia is tetszik. Miközben az irgalmatlanul nehéz fényképzőgép a nyakamban teljesen kimozdítja a második csigolyámat, megjegyzem, hogy becsukott szemmel Volkswagen-nek mondanam ezt az autót, főkepp az új-Volkswagen szag miatt. Mennyire fontos is az, hogy az ember érezze az autó karakteres szagát. Egy használt autó is lehet jó illatú, sőt, mégjobb. De mikor beülunk egy szalonból érkezett új vágenbe, orrbavág az újautós fíling. Mindjárt dél, és még csak most megyünk ebédelni, Uramisten, nekem mennem kell.

Nem baj, ennyi még belefér, legalább a kaja finom, csak sok bogarat kell kihalászni a szalmakrumpliból (sültburgonya) és hamburgerből. Úton vissza kommentálják a Fabiát, Winklernek jobban tetszik az előző. Ez az 1.6-os Common Rail nagyon jó, de kicsit kerregős. A hátső futómű csúnyán szól az erős huppanókon (óujee, sikerült becsempészni egy rövid autós tesztet is a posztba). Ahogy visszaérünk, érezhető, hogy mindenkinek agyára ment a kalória ebben a hőségben: Sípos tankokkal állít be. Még mielőtt bárki a szívéhez kapna, és azt gondolná, hogy a Totalcar átment harcászati módba, üljön csak szépen vissza a forgós székbe, a fotelbe, a bilire. Kicsik, távirányítósak, de lőni azt tudnak. Olcsó játék hülyegyerekeknek? Á, dehogy. Mindenki elszórakozhat vele, tényleg jópofák. A szomszédos szerkesztőségből a Földesnek annyira tetszett, hogy szólt, maximum 5 percig hajlandó elviselni a kurjantásainkat és esztelenségünket. Mi mélyen tiszteljük a kolléga gyenge koncentrálóképességét, ezért csak 15 percig játszottunk a tankokkal. Miután lábon is lőttük egymást, elpattant a cérna, és kivitte a T72-est a folyosóra. Legalább újra nekiállhatok a munkának, mert már lassan 2 óra, és nekem már 12-kor mennem kellett volna...

Közben megérkezik Karotta azért, hogy egy perc múlva el is húzzon. Csikós már nem is jön be, ő nyaral. Papp Tibi meg nemtom, ő csak úgy nincs. Mégis mit vár az ember az péntek délután? Mindenesetre jó móka. Kicsit feszélyezve érzem magam ennyi ismert ember között, de megnyugtat az, hogy mindenki olyan felszabadult. Persze néha elhagyja az ember száját egy-egy kollégához vagy kommentelőhoz intézett szidalom, de mindenki végzi a munkáját. Látszik, hogy többé-kevésbé ez a társaság összenőtt, és mindenki élvezi azt, amit csinál. Bárcsak mindenki azzal kereshetné a kenyerét, amit szeret, ami érdekli és leköti, amibe még szabadidejében is beledugja az orrat, anélkül, hogy a főnök odanyomná a lyukasztógépet a halántékcsontjához. Nincs öltönynadrág, félcipő, inkább csak személyes tárgyak, pucér női képek a falon, meg valami lógó ejtőernyő amelyet minden bizonnyal valamilyen elfajult szexuális játekhoz használnak (na jó, csak Angéla szokott rajta néha-néha hintázni a fiúk örömére). A mellékhelységet igénylők a következő nemekre oszthatóak: volvósok és rönósok. Gondolom ebből mindenki tudja, hogy hova nyit be. Zirig Árpi megpróbálja eloszlatni a rózsaszín felhőt. Azt mondja, hogy hétköznap a fiúk szorgalmasan gombot pötyögtetnek és árad belőlük a munkának nevezett tevékenység. Szerintem ők hét közben is csak így szórakozgatnak, és a munkanap végén meseszerűen összeáll a cikk a kezük alatt. Ez van, legyünk reálisak. Jó, hogy nem csak én faggatom őket, ez nem egy riport, hanem ők is kérdezősködnek a keleti határ túloldaláról. Mégsem tudok modani sok szépet a Dacia Poroló hazájáról. Kolozsvár gyönyörű. Ennyi.

Hogy engem átvertek? Nem. Pedig én nem erre jelentkeztem. Én csak körül szerettem volna nézni, kezet fogni pár ismert arccal és kérdezősködni. Ők csak tudták, amit én nem, vagyis mit tehetne egy magamfajta, más bolygóról érkező programozó a Totalcar-nál. És nagyon jól tették. Nincs is annál nagyobb élmény, mint az, hogy beépülsz a gépezetbe, ahelyett, hogy csak messziről kattintgass a Nikonnal és hümmögj. Remélem nem rémisztettem meg őket a nevetséges frizurámmal, ez csak egy idióta fogadás eredménye, ígérem, legközelebbre eltüntetem. Mármint ha lesz legközelebb, én nagyon remélem. Erdélyi Dzsoni búcsúzik tőletek, mert neki most már tényleg mennie kell.