Laciék gyorsabban mennek, mint ahogy mi követni tudjuk őket. Persze nekik nem kell közben autós újságot készíteniük - ami gyenge mentség, mert nekünk meg nem kell teljesen idegen országokban, magunk megküzdenünk az előrejutás olykor szinte lehetetlen feladatával. Csak valamit mondani kell. A túra előző részeit itt, itt meg itt lehet elolvasni. Folytassuk velük a túrát.
17–18. nap: Fergana – Fan-hegység
Fergana – Hundzsánd lett volna ma az útiterv. Reggel még beszélgettünk egyet az AP újságíróival, akiknek 1 napi munka után sikerült kijárniuk, hogy Üzbegisztánban a kórházakban forgathassanak a menekültekről. A bürokrácia itt semmit sem változott. Hiába, Üzbegisztán ma is totalitárius állam.
A tádzsik határra délre értünk és két óra elteltével már üdvözöltek is angolul „welcome in Tádzsikisztán”. Hozzá kell tenni, hogy egy árva lélek nem volt rajtunk kívül a határon. Minden oldalon négyszer ugyanaz jött, mert errefelé sem idegen téma a zsebre dolgozás. Például a „karantén” elkerülése tíz dollárba került, az útadót már eleve emelt áron fizettük, és a vámos szólt, hogy amennyit gondolunk, azért még tegyünk hozzá. Aztán amit mi gondoltunk, az nem bizonyult elegendőnek, és konkrétan még tizenöt dollárt kértek. Edit ezt határozottan megtagadta és kifordult az ajtón.
Itt Tádzsikisztánban az ellenőrző pontok újra sűrűbben jönnek. Tíz kilométerenként rendőr áll, aki, ha másért nem, hát kíváncsiságból megállít. Útközben találkozunk kígyóárusokkal, aztán gyümölcsárusokkal. A benzint, gázolajat dunsztos üvegekből mérik az utcán.
Hudzsanba érve körüljártuk a várost, de úgy döntöttünk, nem maradunk. Szándékunk szerint még nyolcvan kilométert akartunk megtenni, de aztán valahogy belecsúsztunk a 3378 méter magas Sahrisztán-hágóba. Már esteledett, amikor elértük a hágó felét, de sehol nem találtunk táborozásra alkalmas helyet, mivel sehol egy kitérő, csak a sziklába vájt út. Ez egyébként szörnyű minőségű, mert nincs aszfalt, csak elmosott kőzúzalék, meg gödör, gödör hátán. Tudom, hogy azt gondolják egyesek: naivak vagyunk, ha erre nem számítottunk. Ez hibás feltételezés, mi igenis készültünk az ilyen szakaszokra, a leírással inkább csak azt szeretnénk vázolni, hogy ez Dusanbéba vezető, M34-as főút, aki erre jönne, készüljön fel alaposan. Mi szóltunk. A régi Kamazok, ZIL-ek, MAN-ek sofőrjei igazi mesterek, ha ezen a hágón defekt, egyéb műszaki hiba nélkül átkelnek. És átkelnek! Kalap le előttük.
Fél tizenegy felé már nem láttam semmit, ezért a hágóról leérve az első alkalmas helyen kinyitottuk a sátrat. Ma, 18-án már csak negyven kilométert kellett volna megtennünk a Fan-völgyben az iszkanderkuli nemzeti rezervátumig. Itt egy csodálatos tó várt ránk 2200 méteren, havas hegycsúcsok között. Ez legalább olyan szép, ha nem szebb, mint ahogyan a képeken előzetesen láttuk.
Gyönyörű itt minden, csak ne lenne ennyi légy meg szúnyog… Az emberek pedig itt is kedvesek és barátságosak. Az autós vonal is megvan: a Volga azokon a felniken elég konkrét, nem?
Tádzsikisztán egyébként a Mercik és Opelek országa. Régebbi C, E, de W140-es S osztály is van bőven. Opelből főleg a Vectrákat szeretik, de akad egy-két Astra is. Terepjáróból főleg SsangYong (nem tudom jól írtam-e) meg egy-két Pajero és Land Cruiser elszórva.
19. nap: Fan-völgy – Dusanbe
Az út csodálatos volt. Találkoztunk tehenekkel igen sötét alagútban (nem volt egyszerű megállni). Behajtottunk 3-5 kilométeres hosszúságú alagutakba, amelyekben egy szem lámpa nem volt, helyettük akadtak gödrök, vízfolyások, nagyon komoly füst. A másik oldalon dolgoztak a fiúk – mind kínai. Embertelen körülmények között végzik a munkájukat. Érintésvédelem? Gázelszívás? Menekülési út? Szerintem ilyen szavakat nem is hallottak még. Minden gép kínai, minden kiírás kínai. Ilyen munkákra kizárólag kínaiakat alkalmaz a tádzsik kormány…
Intermezzo Lacitól:
Gyorsan leírok egy mindennapi helyzetet, ami naponta többször előfordul velünk.
Megállít a rendőr, vagy valami ellenőrzőpontos barom:
1. Bla-bla-bla és tiszteleg.
2. Én is üdvözlöm. Vagy azt mondom neki: „mi a faszt akarsz már megint tőlem barátom?”, vagy „szálem alejkum”, de ha ruszki a feje, akkor „zdrásztvujtye”!
3. Ád kúdááááá (honnan jössz)?
4. Hát, kedves tányérsapkás barátom, én Budapestről, Vengriából jövök hozzátok!
5. Ááhhhhhhh budjápeszt! Vengriáááááá?
6. Mire én: aha, Budapest, Vengriá!
7. Erre ő: Vengriá?
8. Mire én: igen igen, Vengriá - tudod, Budapest!
9. Majd ő: az ő apja, de az is lehet, hogy a nagyapja, vagy a keresztapja (aki muszlim volt) jártak Budapesten.
10. Erre én: áháááá, szóval a te családod is felszabadított minket? Hiszen tudom - 1945-ben az egész Szovjetunió Budapesten volt (és ez mind magyarul zajlik ám).
11. Majd ő vagy azt kérdezi, hogy a) mennyibe kerül a Toyota Jeep, vagy b) van-e gyerekem?
12. Mire én azt válaszolom, hogy a) a Toyota Jeep nem tudom, mennyibe kerül - vagy b) két gyerekem van.
13. De még az is megesik, ha már nagyon tele a hócipőm, hogy nekem nyolc, néha kilenc gyerekem van. Majd felsorolom a neveket - általában négy lány és négy vagy öt fiú. .
14. Nagy csodálkozás és búcsúzás.
Mindez kábé olyan 5-10 percet rabol el az időnkből, és igazán sem előre nem visz, sem nem tanulunk újat. Ezért azt kérném tőled kedves Péterem, hogy írj nekem 3-4 sorban egy olyan levelet, ami a következőt tartalmazza:
Üdvözlöm Biztos úr!
Mekler László vagyok Budapestről, Magyarországról. A papírjaim mind rendben vannak, hiszen nem jutottam volna el idáig, ha ez nem így lenne, hiszen az ikszedik határon és körülbelül 145-ik kontrollponton már átjöttünk. Úgyhogy, ha nem haragszik, szeretnénk folytatni utunkat, mert nagyon sietünk.
Megértését köszönöm,
M. L.
És azt írd bele kérlek, hogy én sajnos az ő nyelvén nem beszélek, de ha van kérdése, akkor magyarul, angolul, németül, franciául vagy olaszul kiválóan tudunk kommunikálni.
Mert ekkor szokták magukat úgy igazán elszégyellni. És ilyenkor továbbengednek.
Az itthon maradt barát, szurkoló, dr. Kozma Huba telefonon is beszélt Mekiékkel, egy levélben el is küldte, miről:
„Június 25-én, délelőtt, kb. fél 10 körül jelentkeztek be Mekiék a mostanában hírhedtté vált, jelenleg festőinek nem nevezhető kirgizisztáni Oshból. Beszámoltak az elmúlt napok élményeiről, és a napi terveikről, majd a nap végén újra felhívtak Dzsálálábádból, amikor már a Kirgizisztánban tapasztaltakról meséltek. Az alábbi telefoninterjút a két beszélgetésünk alapján gyúrtam össze.
- Osh? Mi van gyerekek, hova rohantok? Már három és fél nap az előnyötök az útitervhez képest! Mondtuk, hogy 26-ig ne lépjetek be az országba, mert kijárási tilalom van arrafelé!
- Miféle kijárási tilalom?! Erről csak tőletek hallottunk. Ezzel itt nem nagyon foglalkoznak. Tény, hogy nincsenek sokan az utcákon, de eddig még senki nem állított meg minket. Írtátok, hogy jönnek a KBSZ csapatai rendet rakni, meg hogy már itt is vannak, de eddig csak helyi erőket láttunk.
- Na jó, de katasztrófaturisták akartok lenni? Nem jobb a biztonság, Mikó?
- Jaj, Tádzsikisztán gyönyörű volt, de nagyon nyomasztó. Hiába voltak a négyezres hágók, az emberek életkörülményei nagyon lehangoltak minket. El kellett onnan jönnünk. Tavaly voltam Indiában, megdöbbentett az ottani szegénység, de amit itt láttunk, az még iszonyatosabb volt. Az egész országban egyetlen jól karbantartott épületet láttunk, a dusanbei elnöki palotát. Voltunk egy boltban a határtól nem távol egy kis faluban, ahol még kenyeret meg tojást sem lehetett kapni. Azt mondták, nem is tudják, mikor lesz, régóta nem volt már. Mondjuk, mást se nagyon árultak. Gondolom, a kínálat a keresletnek felel meg. Az utolsó hét napban vadkempingezgettünk, Meki hiányolja már az ágyat (én egy forró tussal is beérném), ilyenre pedig esélyünk sem volt Tádzsikisztánban. No meg azért kíváncsiak is voltunk, no. Három napja telefonunk is alig volt, nem jutottunk hivatalos információkhoz a helyzetről, nem tudtuk, véget ért-e már a forrongás. A helyiek azt mondták, lehet közlekedni, hát nekilódultunk. Még tegnap este kiléptünk Tádzsikisztánból, de bejönni már csak ma tudtunk, ezért a senki földjén aludtunk a sátorban. Még csak alig pár órája vagyunk Kirgizisztánban, de ez maga a Kánaán az előző helyhez képest.
- Osh is? Azt most dúlták fel, nem?
- Hááát, a városon látszik, hogy itt nemrég gáz volt. Teljesen szétszedték. Utcasorokat égettek fel, ahol meg nem üszkös minden, ott láthatóan mindent elvittek, ami mozdítható volt. Kitört üvegek mindenhol, a boltok árui szétszórva – láthatók még a fosztogatás nyomai. Mondjuk, biztosan nem lesz sokáig így, mert most csak kétféle embert lehet látni az utcán: helyi katonát/rendőrt Kalasnyikovval, meg maszkos söprögető figurát. Venni semmit nem lehet, de egy helyen azt mondták, ha elhagyjuk a várost, jobb lesz a helyzet.
- Merre mentek tovább? Dzsálálábád ki is marad? Melyik kerülőúton mentek?
- Na azt azért nem! Ismerhetsz már, azért könnyen nem adom fel. Nem azért utaztunk ennyit, hogy a javát kihagyjuk. Kicsit túlparáztátok ti ezt onnan a távolból. Nincs itt semmi gáz, nem kerülünk, az eredeti útvonalon megyünk tovább. Azért estére valószínűleg nem maradunk majd a városban, hanem felmegyünk valami hegyvidéki faluba, ahol újra felmászunk majd a tetőre a sátorba. Egyrészt a reggeli látkép biztos szebb lesz, másrészt meg azt mondták a háborús tudósítók az utolsó üzbég esténken, Ferganában, hogy a falvak éjszakára biztonságosabbak. Szeretnénk még találkozni a gyerekeinkkel, hogy megtanítsuk nekik: azért, mert az őseik megbolondultak, nekik ilyet nem szabad csinálni…”
Aztán este megint csörgött a telefon…
„- Ki nem találod, hol vagyunk. Lehet három tipped.
- Mittudomén! Börtönben, kórházban, vagy a zárt osztályon?
- Ááá, nem talált. Dzsálálábádban, a város egyetlen nyitva levő szállodájában!
- De ember, nem arról volt szó, hogy nem maradtok a városban?! És hogyhogy az egyetlen?
- Figyelj, itt a belvárosban semmi nincs. Kb. 2 kilométerre vagyunk most a központtól, valami arc hozott ide minket, valami gasztinyícába, de korrektnek látszik. Mondjuk a környék elég csumpi. Ha kinézek a teraszról, ez az egyetlen ép ház a környéken, szó szerint leégett az összes környező épület. Van is füstszag rendesen, de már nem nagyon számít.
- Mert, ittatok?
- Dehogy! Végre nem belőlünk jön a szag. Fürödtünk! Ezért is maradtunk a városban. Még egy napot már nehezen bírtunk volna ki koszosan. Már egy hete sátorban aludtunk, és csak egyszer tudtunk lefürödni valami tádzsik gyógyfürdőben, kellett ez már nekünk. Igaz, akkor meg egyből a tádzsik prezidenttel pancsoltunk, aki 2-300 kilométerről, helikopterrel jött a fürdőbe. Mondjuk úgy egyszerűbb is arrafelé közlekedni, mint az utaknak nevezett ösvényeken… Ráadásul ma hajnalban mínusz 2 fok volt a kocsi tetején – azt hittem odafagyunk. Neeem, kellett már nekünk egy szálloda.
- A főnökökről jut eszembe, képzeld, mai hír, hogy Goriban meg az éj leple alatt, „titokban” ledöntötték a főtéri Sztálin szobrot.
- Melyiket, a nagyot? Na, erre van még belőlük rendesen. Szerintem nagyobbak is, mint ami ott volt. Csináltunk nemrég egy képet, amin szinte eltörpül a kocsi a szobor mellett. Jó pénzért odavisszük nekik. Mikó látott este egy netcafét valahol a központ meg a szálloda között, holnap átküldjük valahogy az elmúlt egy hét képeit is, ha eljutunk odáig. Jaj, te, ez a kijárási tilalom viszont, amit mondtatok, ez tényleg nem vicc! Először azt hittük, csak nem mernek menni a civilek, mert csak katonai járműveket, meg vöröskeresztes kocsikat láttunk, de estére kiderült, hogy tényleg tilos a közlekedés. Elvileg 10-kor bezárt a szállodánk étterme is, de mondtuk, hogy ne szúrjanak ki velünk, ha ilyen messziről eljöttünk idáig, adjanak már valamit! Akkor még egyedül voltunk, de mostanra olyan buli kerekedett, hogy most már teli van az egész kóceráj. Mondtam már reggel is, ez itt Kánaán a korábbi napokhoz képest.
- Na, akkor nem is zavarlak tovább. Kemény este, reggel, meg napok várnak még rátok.
- Húúú, ne is mondd! Holnapra ígértek nekünk kumiszt, hogy azt meg kell kóstolnunk…”
20. nap: Dusanbe–Dalneje
Na, ez volt az első teljesíthetetlen nap. Ami talán papíron, Google Earth és más netről származó infó alapján még ment volna, de képtelenek voltunk megcsinálni. Majd a holnapiban bővebben mesélek. Erről a napról csak annyit, hogy az M41-es főútvonal egy nem létező út, nem létező aszfaltburkolattal. Nagyjából a 60-as években építették, soha nem tartották karban, teljesen elpusztult, és ez köti össze az országot. Nézzétek a képet.
21. nap: Dalneje–Khorog Erről szólt volna a mai nap. Helyette lett: Vancs–Bunaj–Szumgad-Dalneje–ugyanez vissza. Konkrétan 150 kilométer, ami tizenkét óránkba került!
Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok lassú vezető, meg hogy nem is szoktam gyorsan feladni dolgokat. Szeretem a versenypályát, imádom a ralit. Egy pár offroados kalandtúrán is részt vettünk már, de a mai nap, enyhén szólva, minden képzeletet felülmúlt.
Vezettünk porban, homokban, kiszáradt folyómederben, sebes folyóban, erdőben, sziklákon, mezőn, havon és még gleccseren is (nem azért hogy fényezzem magam, egyszerűen ez volt az útnak nevezett izé). De ma rengeteget fejlődtem offroados vezetésben.
Mindent megpróbáltunk, hogy feljussuk a bázishoz, ahonnan az expedíciókat indítják a (de ha engem kérdeztek, szerintem csak indították) a 7500 méteres „Kommunizmus-Csúcsra”, de egy lavina elzárta előttünk azt az utat és a hidat, ami 2 km-re volt a bázistól. Már jóval előbb, körülbelül tizenöt kilométerre ettől a ponttól feladhattuk volna a menetet, mert igen komoly akadályokba ütköztünk.
Sajnos nem maradt más, mint megnézni a gleccsert. Kicsit vigasztalt a tudat, hogy mindent megpróbáltunk – de így van ez, amikor ember tervez, de minden másként alakul.
22. nap Khorog – Ljangar
Arra ébredtünk 5.45-kor, hogy emberek jöttek begyűjteni a lekaszált füvet. Nem gondoltuk előző éjjel, hogy ilyen gyorsan kell majd lebontanunk a sátrat, de nem volt pofánk tovább aludni ennyi dolgos munkás között.
Errefelé már csupa 4-5 ezer méteres csúcsokat látni. Egyébként nem tudom, hogy említettem-e, de már három napja az afgán határ mellett haladunk. Sok a katona, általában hármas csapatokban, libasorban járják a határ mentét. Gondolom, unhatják a banánt, de még mindig ezerszer jobb, mint ha lőni kéne!
Találkoztunk svájci turistákkal is, Lenával és Remóval. Öt hónapja vannak úton, Kínába tartanak. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Remo is Basel tartományból való, egymástól kétfalunyira nőttünk fel. Kicsi a világ.
Érdekesek errefelé az épületek. Afféle tádzsik Bauhaus-stílus ez - mindent az adott kőből építenek, majd sárral szigetelik. A tető fagerendákra hordott agyag.
Aztán elérkeztünk egy hőforráshoz, és tudakoltuk, merre van Yamchun vára. Egy kék kendős nő tökéletes brit kiejtéssel kérdezett vissza: „may I help you?”. Kiderült, hogy Dusanbében tanult az egyetemen, most tanár a faluban.
Az úr pedig az apja, aki azonnal teára invitált bennünket. Ezt a hőforrást egyébként Bibi Fatimának hívják – 43 fokos a víz, s a férfirészleg fürdőmedencéje nagyjából négy négyzetméteres.
A női részleg öltözője a kőkorszaki és posztmodern stílusok furcsa egyvelege. A háttérben ott a medence is. A dolog pikantériája, hogy épp folyik a felújítás, és a melósok az ablakon keresztül remekül tudnak kukkolni, amit meg is tesznek…
Aztán elérünk Yamchun ókori várához, ami nagyon-nagyon régi. Itt a közelben vertünk éjjelre tanyát, a magasság 3535 méter. Gyönyörű a kilátás, a szél néha fúj, mint állat, gondolom, iszonyatosan fogunk fázni.
23. nap: Ljangar fölött - Karakul
Elindultunk reggel és újabb biciklistákkal találkoztunk, most konkrétan skótokkal, akik augusztus óta túráznak. Cél, kérdeztük? Nincs, hangzott a válasz. Csak mennek. Aztán jöttek még ketten, szintén svájciak. Leticia és David, ők Genfből jöttek. Szeptember óta vannak úton. Mindenüket eladták Svájcban és addig mennek, ameddig kedvük van.
Aztán 4200 méter magasságban belebotlottunk egyfajta Checkpoint Charlie-ba. A látvány itt olyan, amivel nem lehet betelni.
Találtunk is ezt-azt, én például kis időre unikornissá váltam.
Aztán folytattuk az utunkat. Ez túlzás, túránkat folytattuk, hiszen útnak mondható valami itt nincs, csak egy térképen jelölt csík, amit M41-nek neveznek – ő a kedvencem.
Sajnos az idő nem kedvezett nekünk ma, ugyanis elhajtottunk a 6500 méteres Marx és 6700 méteres Engels csúcsok mellett, de szinte semmi nem látszott belőlük a felhők miatt.
A helyi szállodahálózat nem teljesen az a színvonal, amit Európában látni, mifelénk fészernek, illetve kalyibának hívják ezeket. Jobb a sátor, még 4100 méteren is, bár éjszaka gyakoriak itt a mínuszok. Nappal is csak 3-8 fok között mozog a higany.
Egy kiváló állapotú Niván felfedezzük a legújabb fejlesztésű Bridgestone gumikat. Így.
Aztán jön egy nagyon komoly 70 kilométeres kitérő az útvonalunkról – nem hittünk a szemünknek. Angol nyelvű tábla, amely egy ENSZ-es horgásztó felé mutatja az utat. Ez jó vicc.
Majd következett egy falu, ami egy kiemelten támogatott természetvédelmi projekt része.
Kicsivel, olyan 10 kilométerrel a falu mögött ez a csodálatos látvány várt minket.
Aztán újabb szarvakat kaptam, de ez már a csillagjegyem volt. Meg újabb angol feliratok – érdekes, hogy itt mennyire készülnek a turistákra.
4000 méteren egy másik hasonló falu látványa. Itt is nagy a szegénység, mégsem elégedetlen senki. Mindenki szereti a „prezidentet” és elvan. Bocsi, más kifejezést nem tudok kitalálni - vegetálnak.
Mellesleg errefelé már rendesen hideg van, hét fok körüli a hőmérséklet, és már jakokat is látunk.
Murgab, a tádzsik Pamír utolsó nagy „városa” igazából egy falu, ez a főutcája.
Érdekesek errefelé a piák, vodka persze van, de a képen az ott egy 12 százalékos sör.
Miközben megint gázolajat kerestünk, belebotlottunk egy teljesen valószerűtlen látványba – Kínai busz, egy Ikarus-modell. Nézzétek csak a feliratot az oldalán.
És végre, elértük a kínai határt, vagy 60 kilométeren keresztül meneteltünk mellette.
Az este a Karakul-tó partján ért. Itt alszunk ma.
24. nap: Murgab – Tádzsik határ
Ma éjjel ezen a csodálatos helyen aludtunk, közvetlenül a tóparton, 4100 méter magasan. És reggel 7-kor egyből szereléssel kezdtem a napot. Tegnap elment valami a hidraulika-rendszerben, és az ABS-szivattyú is elég furcsa hangokat ad, amíg nem melegszik be.
Kiderült mi a gond. Elhagytam a hátsó híd stabilizátorának a tőcsavarját. Tudom, most az okosok megint mondják majd, hogy a fenébe nem lehet ilyet észrevenni. Hát, hallottam már a kattogást, de amikor felálltam a szerelőállványra ellenőrizni, mi lehet, a félhomályban úgy láttam minden rendben, mert minden csavar a helyén volt. Szerintem az anya elveszett, és a csavar csak lassan csúszott ki a helyéről, hiszen állandóan terhelés alatt van. Na, mindegy, keservesen, de megoldottuk.
Majd egyszer csak megjelent Wolfgang és Irmgard Münchenből és egyből az ő kocsijukat is átnéztük. Azon nem tudtunk segíteni, mert a diffizár elektromos csatlakozója teljesen eloxidálódott, de útközben majd Almatiban kicserélteti. Hogy legyen társaságuk, úgy döntöttünk, együtt vágunk neki a kirgiz határnak.
A határ előtti utolsó tádzsik faluhoz értünk, itt szerettünk volna még elkölteni azt a pár szumonit, amink maradt. De se dízel, se víz, se tojás, se kenyér, se vodka – tudom, hogy úgysem hiszitek el – ebben a faluban konkrétan nem volt semmi, amit meg lehetett volna venni! Még bolt sem.
Aztán a határ felé újabb belga biciklistákkal találkoztunk.
A tadzsik határ innen 5 kilométerre volt, de a srácok közölték, hogy az állomást 28-ig lezárták, mert jön a tadzsik president! Komoly mi? De nem adjuk fel… Továbbmentünk, ott már várt egy kirgiz Pajero, a benne ülő ugyanezt a sztorit nyomta. Majd bementünk a húszlábas konténerbe és elbeszélgettünk a határőrökkel. Igyekeztünk minden erőnkkel meggyőzni őket, hogy nekünk pedig ma, itt, most, át kell mennünk a határon. Szóval előadtuk magunkat.
Elmeséltem, hogy láttuk mi már a prezidentet a Bibi Fatima forrásnál, ott szállt le helikopterrel és jött utánunk fürdeni! Biztos nem örülne, ha az ismerős turisták négy napig a tádzsik határon dekkolnának. Meg ugye itt van a pajerós régi ismerősünk, Irmgard és Wolfgang, akik német újságírók, no meg épp most indulok még a bázisra a belga biciklis barátainkért.
Ja, és ezt már mind magyarul adtam elő. Otthagytuk Editet és Irmit, majd frankón lementünk Wolfganggal a belgákért – mondtuk, hogy most azonnal bontsák le a sátrat, hányják be az összes cumót a kocsiba, és tekerjenek fel a határra, mert esélyt látunk arra, hogy átengednek bennünket. Közben megérkezett még két olasz biciklis, és ők is csatlakoztak hozzánk.
Szóval ezt a kis csapatot összegyűjtve visszatértünk a határra, s a határőrök addigra olyan nyomás alatt voltak, hogy sem a tegnap vásárolt vodkának, sem pedig a magyar pálesznek nem tudtak ellenállni.
Mit ne mondjak? Stempli ide stempli oda, begyújtottak, teát főztünk, vodkát ittunk fokhagymagerezdekkel (még most is bűzlök, mint állat), és átvittek a másik reprezentatív vámhelységbe, ami konkrétan egy 20 ezer literes üzemanyagtartályból lett kialakítva. Ilyet még nem láttatok, sajnos fotózni nem lehetett, de kár hogy nem vállaltam a rizikót. Óriási volt.
Majd itt is stempli meg a szokásos, idióta kérdések – számítógép, internet persze itt sem volt, csak a szokásos kockás füzet. Aztán csináltunk egy kis gyűjtést, mindenki adott valamit és bevittük a srácoknak szuvenírként. Ma este, 24-én mindenki átjött a tadzsik határon. Búcsú tőled Tádzsikisztán – jó volt itt lenni, de tény, hogy ennyire szegény országban még soha nem jártunk.
A határ után úgy döntöttem, új szakmám lesz – felcsapok embercsempésznek.
Na, és szerintetek melyik kedvenc műúton folytattuk utunkat a 20 kilométerre lévő kirgiz határig? Persze – az M41-en.
Kirgizisztánban 26-ig kijárási tilalom van, mi pedig holnap, 25-én lépjük át a határt. Reméljük, sehol nem lesz gond. Internet közelében nem voltunk már egy hete, telefonvonal is csak ma lett.
25. nap: Kirgiz határ – Osh – Özgü – Dzsálálábád
Reggel fél óra alatt átléptünk Kirgizisztánba!
Teljesen más a táj. Zaftos zöld, mindenhol.
A kirgizek nomád nép és ezt a tradíciót a mai napig ápolják.
Eredeti tervünket tartva elérkeztünk Oshba. A képeket nem kommentáljuk. Egy biztos, borzalmas a látvány, és a jellegzetes égett szag az egész városban érezhető. Az otthoni hírek szerint állítólag itt már külföldi rendfenntartók állomásoznak, de mi nyomukat se láttuk. Helyi erők járőröznek, de hogy ők kik, azt nem tudtuk igazán kideríteni. Néhány közülük rendőr, de a többségük felfegyverkezett civil.
Osh külvárosa.
Ellenőrző pont.
Belváros.
Mercedes W124.
Özgün – itt hál’istennek itt nem voltak zavargások.
Dzsálálábád – itt hasonló a helyzet, mint Oshban.
Na jó, ma itt alszunk Dzsálálábádban.
26. nap: Eredeti terv szerint Dzsálálábád – Toktogul
Ez az, ami nem ment. A folyó elmosta tegnapelőtt a hidat, úgy hogy Saymalu Tash előtt 30 kilométerrel sajnos visszafordultunk Dzsálálábád felé, és elhatároztuk, hogy felmegyünk egy másik úton. Emiatt Narin kimaradt, hiszen nem tudtuk volna megközelíteni, csak kábé két nap múlva, legalábbis ezt mondták az útjavítók. Ki nem találják, folytattuk túránkat kedvenc utunkon, az M41-en.
Szerencsére Kirgizisztánban ez már teljesen elfogadható minőségű. Gyorsan haladtunk a 3000-es hágókon, Karakül jött, majd a Toktoguli tónál háltunk.
27. nap Toktogul – Cholpon Ata
Ezt a napot is átírtuk. Gondoltuk, ha már megjártuk Osht, Dzsálálábádot, akkor Biskeket is megnézzük. Mai utunk sajnos egy balesettel kezdődött – egy kamion elütött egy kancát és a kiscsikóját. Mi épp akkor érkeztünk, amikor feldarabolták őket, és kimérték a húst. Gondoltam, ezt is bemutatjuk, mert beszélgettem a helybeliekkel, és kiderült: ilyen, illetve hasonló események hetente történnek. Ezeket a szerencsétlen állatokat is le kellett lőni…
De voltak ma szép élményeink is. Editnek ízlik a kumisz, nekem a méz. A gyümölcsök itt is nagyon finomak, rendszeresen vásárlunk belőlük az út mentén.
Vissza a túrára. 700 méterről kezdtünk, és háromszor mentünk át 3300 méteren. Gyönyörű a táj, rengeteg a jurta, az állat. Hihetetlen, hogy mennyire ragaszkodnak ehhez az életstílushoz. Tuti, hogy nem azért élnek így, mert nincs más lehetőségük. Pedig kemény életforma. Iszonyatos hideg lehet télen.
Mi volt még? Például Biskek – ezt ugye, nem hagyhattuk ki, de jó kis időpocsékolás volt, mert nem volt érdemes megnézni. Viszont kíváncsi voltam, hiszen itt ma választások voltak. Katonaság és rendőrség mindenhol, rettegnek, hogy kitör újra a botrány. Ellenőrzőpont után ellenőrzőpont, majd megint ellenőrzőpont – mindegy, ezt bevállaltuk, bár Edit nemigen akarta.
Aztán gyorsan húztunk tovább egy sokkal szebb helyre. Az Issyk Kul várt ránk. Ez a gyönyörű tó utunk egyik fénypontja. 1600 méter magasan fekszik a havas hegyek között – zseniális. És végre sikerült halat enni, nem csak a zsíros saslik, a húsos táska, a zsírleves, meg ilyesmi. Kár, hogy ebből a régióból nem maradnak olyan kulináris élményeink, mint például a grúz, az örmény vagy az azeri konyháról. Mert az mind nagyon, nagyon jó.
Autók: azt hiszem, Kirgizisztán a Mercedes-Benz W124-es országa. Lehetőleg kombi legyen, de van itt W140-es, W210-es is. Szeretik az Audi 100-ast és a Honda Streamet is. A nagyvárosokban természetesen nem csak ilyen autók láthatók. A kedvenc errefelé a Landcruiser, de nem ám a Toyota-fajta, hanem a V8-as Lexus kivitel.
28. nap: Issy Kul
Ma itt maradtunk, és tartottunk egy pihenőnapot. Mostunk, fürödtünk, ilyenek. Ehhez hasonló üdülők vannak végig a tó környékén.
29 nap: Karakol – Almaty
Most se sikerült pontosan a tervek szerint mennünk. Sajnos a karkarai határátlépőt lezárták a kazahok, tehát óriási kerülővel, Bishkéken keresztül kellett felmennünk Almatyba. A mai kör ezáltal egy 820 kilométeres túrává nőtte ki magát.
Almaty nagy város, a levegője borzasztóan szennyezett, füstös, büdös. Hihetetlen, szerintem itt mindenki szemetet éget… Na, majd holnap reggel körülnézünk.
