Utoljára a válság elején, 2008 őszén tartott aukciót a Veterán Autó és Motor, valamint a Oldtimer & Youngtimer magazinokat kiadó Oldtimer Press Kft. A következőre csak most, vasárnap, 2010. október 17-én került sor a Hungexpo Syma csarnokában. A korábbi időkhöz képest alábbhagyott hát a rendezési kedv, ami az internetes aukciók előretörésének éppúgy köszönhető, mint a recessziónak.
A vevők két évig tartó kiéheztetése nem tette meg a hatását - vagy talán épp ez volt a hatás? Ugyanis nagyjából kétharmad annyi vevő jelent meg a csarnokban, mint az Oldtimer aukciók fénykorában, holott ínycsiklandó tételek akadtak szép számmal. A vásárlási, tárcsaemelgetési kedv pedig még a vevőszámnál is hervadtabb volt. Kirívó, már-már érthetetlen példák szép számmal akadtak – lefelé. Felfelé viszont tényleg csak hébe-hóba csattant fel a taps egy-egy sorozatos emeléssel elnyert tétel után. (Akit érdekel, mik voltak a tételek, ide kattintson. A leütési árakra október még végéig várni kell, azok akkorra lesznek feldolgozva.)
Engem, mint inkább a vasak iránt érdeklődőt, az autók és motorok körül keletkezett vákuum lepett meg. Persze az OT-aukciók történetében tipikusnak volt mondható, hogy autók csak elvétve keltek el licitálás során, bár az aukció utáni megállapodás már nem volt annyira ritka dolog. De az is tény, hogy régebben inkább csak álmodozni tették ki tulajaik a piaci értékhez képest jócskán felsrófolt árú autójukat. Szerencsére az elmúlt néhány alkalom során reálisabbá váltak az árak, ám az autók tipikusan így se kellettek, motorból azért el-elment néhány.
Most is akadt reális felajánlás. Például egy holland papíros, közel makulátlan Skoda Rapid 136G kabrió, az a kis szériában készült kivitel, amelyet a britek annyira kedvelnek. 690 ezer forint, plusz regisztrációs költség, és máris élvezhető lett volna az a nyitott Skoda-fíling, amit előtte utoljára a Feliciában élvezhetett bárki. Maradt a tulajé.
Még meglepőbb volt a messziről jött bácsi Daciájának esete. Egy rozsdamentes, 140 ezret futott, vajpuha hangú, füstmentes, eredeti belsejű – igaz, némi linóleum védte benne a szőnyeget a sártól -, érvényes vizsgás, zöldkártyás, első szériás, 1976-os kocsiról volt szó. Igazából semmi baja nem akadt, maximum apróságok, őszinte, kicsi kopások, javítgatások. De az autó alapvetően szép, egészséges volt. Mikor láttak ilyet utoljára? Mennyiért? Ugye?
Százezerről indult a licit – síri csend, ennyire inaktív embertömeget utoljára hajnali matematika előadásokon láttam gépészkari éveimben az Aud. Maxban. Nem sokkal később jött a szünet, mindenki kávézott, kicsit megszellőztette a tekintetét, megjáratta a futóművét a kint zajló, meglehetősen gazdag veteránbörzén.
Közben a tulajdonos bácsi felvetette – menjen lefelé az aukció, 50 ezer forintig, mert nem hiszi el, hogy annyit sem adnak meg az autóért, ő mindenesetre már nem viszi haza, neki útban van.
Kitalálták, mi történt. Nulla licit érkezett rá. Egy akármilyen, vizsgás autóért kevés lenne az 50 ezer. Rozsdamentes, első szériás Dákó pedig alig akad az országban. Mi történt itt?! Hiszen én magam is ismertem olyanokat, akik százötven-kétszázezer forintot megadtak volna nem túl régen egy ilyen kocsiért. Hol vannak? Kis híján Dacia-tulajdonos lettem, pedig soha nem akartam korábban ilyen autót.
Végül inkább Pistának ütöttem le két, eredeti Talbot-tükröt (nem az autó Talbot-, hanem az ősi-ősi lámpa- és tükörgyár) a Polskijára, meg magamnak egy L. J. K. Setright könyvet. Senki nem tudta, ki az az LJK. Elárulom: a modern autós újságírás megteremtője, az az ember, akinek a nevét még Jeremy Clarkson is áhítattal ejti ki, akitől az egész, igen kiváló angol autósújságíró-bagázs tanulta a szakmát. Egy autós író-isten. És nekem van most tőle egy eredetim, bibi-bí. Persze ez nyilván csak engem érdekel, de akkor is.
A Dacia viszont senkit nem hagyott nyugodni. Őrült telefonálgatás kezdődött, a terem különféle pontjairól hallatszott mindenféle sustorgás – „öregem, ötvenezer, érted, hát megérné boltba járni”, „figyelj már, ötvenért nem vitték el, seftelni nem akarsz vele?” meg „nem a Béla keresett ilyet, hát itt van, negyed áron” – és hasonlók.
Végül harmadszor is licitre bocsátották az autót, s egyetlen tárcsaemeléssel egy nagyon szomorú ex-, és egy nagyon vidám új tulaj keletkezett. Egy olyan srác, aki szintén 150 ezer körül keresett ilyen autót már régen, de nem talált. Most a harmadáért az övé lett. Meg a rakás pótalkatrész is, ami a csomagtartóban volt. Madarat lehetett volna fogatni vele, azaz nem, mert a Dákót nézte egyfolytában.
Hasonló döbbenetek: eredeti, átalakítatlan, 1966-os, teljesen komplett, papíros, működő, szürke forgalmis Pannónia T5 100 ezerért – nem kellett.
A tankján szép krómozást viselő, első sárhányóján hegesztett, szintén komplett, rendszámos, forgalmis, indítható Jawa 559 1968-ból 30 ezerért. Elfelejtettem mondani: Budapesten belül ingyenes, vidékre benzinpénzt fedező házhoz szállítással. Nulla licit.
Toldi kerékpár komplett Dongó segédmotorral negyvenezerért. Épp csak egy jelentkező akadt rá.
Horror ritka Csepel Turán, egy igényes komoly magyarmotor-gyűjtemény leendő ékköve. 750 ezerig jutott, de ezzel nem érte el a minimálárat. Emberek, hiszen ezek 1,3-1,5 millió körül mennek normálisan… De igazából nem lehet már ilyet szerezni sehonnan…
Hogy a 600 ezerért mért Trabant, a félmilliós Junak és a 3,5 milliós, még nem regisztrált, 1921-es T-Ford nem kelt el, már érthetőbb, azokhoz kellett volna minimum két-két, komoly likviditású licitáló. Azok viszont épp a Bahamákon nyaraltak.
További döbbenetek az újságos-könyves-automobiliás területekről: a világot 1928-tól nyolc év alatt egy Harley-Davidsonnal körbejáró Sulkowsky Zoltán – Bartha Gyula hagyatékából előkerültek rendkívül zsíros tételek magától az örököstől. Két plakett táblára szerelve, egy rakás másik plakett tárolóban – előbbi a 32 500 forintos minimumot épp csak elérte, utóbbi, ami igazán izgalmas lett volna, nem kapott tárcsát a 375 ezerre. Pedig ha van értékes magyar autós-motoros relikvia, akkor ez az.
És tudják mit, még magának a legendás Sulkowsky Zoltánnak az útlevele sem talált vevőre 62 500-ért – az a konkrét dokumentum, amit az egész út során használt. Átlagembernek sok pénz, persze, de egy komoly gyűjtőnek nem összeg. Ezért?
És az a BKV-cuccokkal teli készlet, amit 2500-ért mértek? Minden volt benne: jegyzettömb, négy mappa, két rézkarc-nyomat, egy naptár, egy vonaltérkép, egy BKV-s sakk-készlet, valamint három darab kártyanaptár. Fülledt csend, senki.
De azért akad pár üdítő tétel. Az aukciók örök favoritja, az 1958-as Liener György-féle Autótípusok 7500-ról 25 ezerre mászott fel, ami nem kirívó, de elég jó ár. Az 1926-os és 1927-es Automobil-Motorsport egy-egy teljes évfolyamán 90 ezer forintnál koppant a kalapács, a Csepel Motorkerékpárgyár fotóalbuma, tele korábban nem látott képekkel 25 ezerről 65 ezerre tornászta fel magát a szeren.
Maga a szerző, Ocskay Zoltán aukcionálta a Csepeli motorkerékpárok című könyvet – „valaki legalább a kikiáltási árat adja meg érte…” – konferálta fel a tételt. Végül 100 forintról 10 ezerre jutott a licit, ami szép eredmény, tekintve, hogy a könyv nem volt egy antik darab, s alig pár évvel ezelőtt, újkorában 5800 forintba került a kiadónál.
Ez a mostani eredmény úgy vélem, nagyrészt a nálunk még dübörgő recesszió, valamint a divat eredménye. Az internetes és az élő aukció ugyanis teljesen más műfaj, szinte nem is érdemes összehasonlítani őket, bár tény, hogy előbbi sok tételt és vevőt elvisz az utóbbitól.
Az élő aukción az ember kézbe tudja venni az aukcionált tárgyat, bele tud lapozni, alá tud feküdni, meg tudja mozgatni, majd ha tetszik neki, összesen talán száz ember ellenében kell rá licitálnia. Akik közül jó, ha ténylegesen öten érdeklődnek az adott tárgy iránt. Az élő aukció baja viszont, hogy adott időpontban oda kell menni – vagy minimum ügyeletet kell tartani a telefon mellett – a választék pedig akkora, amekkora a tételszám.
Az internetnek két óriási előnye van, az egyik, hogy az ember akkor vesz, amikor épp rájön a görcs. Például prémiumot kap, új munkahelyet ünnepel, magasban szárnyal a bioritmusa, vagy épp ellenkezőleg, elhagyja a csaja, és pia helyett belemenekül az instant konzumidiotizmusba. A másik, hogy a neten a választék óriási, ezért ha nekem, mondjuk, dűzni kell a Honda FTS1100-amba hirtelen, nagy valószínűséggel két napon belül be tudom szerezni. Viszont ott a veszély – és nagyon is ott van, akár itthoni, akár külföldi aukcióról van szó – hogy nem lesz olyan az áru, amilyennek írják, hogy hamisítvány, hogy hiányos, de a hiány nem látszott a képen. Nem kevés pénzt dob ki netes aukciókon az ember amiatt, hogy nem tudja kézbe venni az aukcionált árut.
Most épp az internet jön felfelé nálunk, de ez megáll majd. Korábban külföldön is volt visszaesés a hagyományos aukciós házak forgalmában a netes aukciók miatt, de mostanra ott letisztult a kép: aki bizalmatlan, vagy más motiválja, mondjuk, nagyon jó cuccot akar kifogni, csakis valódi aukción vásárol. Az internetes aukció is kvázi megtalálta a helyét – a bolti vásárlás egy izgalmasabb formája lett. Erre meg erre van most szükségem, meg is veszem hát, most - ez a szerepe.
És az eladó? Hol az eladó érdeke? Értékes, ritka árut, gyűjteményt az ember nem szívesen küld el vaktában a postán, talán szereti is látni az illetőt, akinek eladja a cuccot, ő hagyományos aukcióra viszi a portékáját. Az internet meg – hatékony áruda lett minden másnak, mindenki másnak.
