A Panda elment, ezzel teljes lett a káosz...
Annyi érdekes autó van a világon - az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy leragadjunk egynél." - ismeretlen kínai filozófus gondolata a XIII. sz. közepéről.
Nem, nem a Mercikről lesz szó, nem is a motorjaimról. A Panda most a sztár, ezennel utoljára talán. Öreg kicsi Fiatom egy ideje már tényleg csak érzelemből lézengett a családban. Régebben kitaláltam, hogy két, korosodó Mercedes mellé kell egy szervizkocsi is, ezért maradt nálunk, amikor megvettem Erát. Nem is volt baj. S éppen e filozófia mentén tavaly novemberben le is vizsgáztattam, hogy működjön, ha kell.
Végül ez jó húzásnak bizonyult, mert szinte rögtön utána SOS be kellett vetnünk a kicsikét, amikor a Merci motorjába véletlenül váltóolajat tettem Karesznál, és emiatt két nappal később, a mínusz ezer fokban alig bírta átforgatni az önindító, beröffenteni meg végképp nem tudta. A Kati autója akkor épp a Karesznál volt valami szerelésen, ezért járt ő az én kocsimmal, tehát Pandával mentettem őt is, a Mercit is a budakalászi önkormányzat parkolójából, ahol együttesen elakadtak. Halálos szükség volt Pandácskára hirtelen.
Lelkesen segített, egyem a kis szívét. És ne feledjük, egy sok százezer kilométert futott, filléres tucatautónak szánt, 28. évébe lépő pici kocsiról van szó, amit mindenki lesajnál, hogy milyen pocsék, meg hogy két év után elpusztult mind. Hát ez nem. Pedig egy autóval kevés rosszabbat lehet tenni, mint hogy kint parkoltatjuk, és havonta, másfél havonta mozgunk vele. Hosszabb állás után mindig borzalmasan nehéz volt beindítani, de ha már ment, mindig, mindene működött, duda, ablaktörlő, fék, lámpa, ajtózár – ahogy kell.
De azért nagyon fáradt volt már. Elkezdett repedni az oldalán a kitt. Amikor a tanítónőtől vettem Szentesen, már akkor is láttam, hogy van rajta matéria vastagon, de nem volt drága, szemet hunytam a dolog felett, mert akartam a dupla vászontetőt. A motor sosem volt a topon, mindig kajálta az olajat, aztán amikor egy nyáron át elég sokat zúztam vele pályán, elment kicsit az olajnyomás is. Alapjáraton elkezdett pislákolni a lámpa, ajvé, ajvé. Belement egy doboz Finis (amennyit maximum szabad lenne beletenni egy ekkora motorba). Aztán meg még egy. Valamit javult, nem sokat.
Nem hittem, hogy érdemes felújítani ezt a motort, csak ezért követtem el ilyen szörnyűséget. De kérem, ha szeretik az autójukat, önök soha nem tegyenek hasonló módon. Viszont annyi ilyen, 127-esből, Marbellából, Cinquecentóból, Ibizából, Pandából, Unóból származó 899-903 köbcentis blokk van bontókban, hogy nem éri meg a vesződséget. Megy, amíg megy, ha kikönyököl, akkor legalább megtudtam, mennyit bír az elpusztíthatatlan, nyomórudas, öreg Fiat-blokk.
Sose tudtam meg. Használtam úgy, abban az állapotban, füstölve, olajnyomástalanul, finisezve. Volt velünk Villányban 2008-ban, új autókat követve a kanyargós utakon szilveszterkor, tavaly télen is eléggé be lett fogva, közben is szállított ezt-azt, pláne, amikor Erát, a kombi Mercit elkezdtem gatyába rázni, és sokat volt szétdöntve a Karesznál.
Aztán tavasszal felújították az utcánkat, el kellett parkolnom a szomszéd háztömbhöz. Egy hetet állt ott. Amíg dekkolt, számkivetetten, jól megnyomták a hátulját. Addig hibátlan volt. Természetesen betétlap-, névjegy- és húszezres bankóköteg-hegyek vártak a szélvédő alatt, rúzsnyomos bocsánatkérő levelek kíséretében. Ebből a levél igaz. Egy csomó falevél, az…
Káromkodtam, mert Ciri kommentelőnk minden utálkozása ellenére – ugye Ciri? - szívemből szerettem Pandácskát, aki mindig hűen elvitt mindenhova, és az általános zörgős, támolygó futóműves pocséksága ellenére irgalmatlan élmény volt vezetni. Egy vidám, jópofa, morgós, fürge autó a tervezetlenül őszinte minimál-olasz korszakból. Nem a minőséget kell benne keresni, hanem a lazaságot, mert abból volt neki bőven.
De a Merciken mostanában sajnos mind kevesebb piszkálnivaló akad, ha igen, akkor is általában egy nap alatt szerelhetők, tehát sosem maradunk két autó nélkül (micsoda burzsujság - persze az egész csomag, Pandástól, 190-esestől, 300TD-stől, több évnyi szerelésestől nincs meg egy fél új Swift ára - minden relatív).
Pandácska hát porosodott a ház előtt, néha becsületből letakarítottam, megjárattam, amikor például Bálint fiam iskolájának, a zuglói Herman Ottónak volt egy gigantikus előadássorozata a Stefánia Palotában (ő is fellépett), ővele mentünk. A gyerekek imádták, mint mindig. De igazából, ha a tükörbe néztem, ki kellett mondanom, hogy feleslegessé vált, csak az érzelmi kötél tartotta a Czobor utcában.
Ebbe a „törököt fogtam, de nem ereszt” helyzetbe érkezett egyik olvasónktól egy e-mail. Látta az apró, veterán Subaruval az oroszokon át Budapestig elautózott magyar emberről, Imréről szóló cikket, érezte talán a lelkesedést a sorok között, ezért mellbevágó propozícióval élt. Felajánlaná nekünk ajándékba Daihatsu Hi-Jet furgonját, közel veteránkorú (de nem veteránvizsgaképes) az autó, négyüléses, neki csak áll egy garázsban, amit mindjárt lebontanak, s nem szeretné, ha látná elpusztulni az utcán. Nem is túl rossz állapotú a gép.
Az olvasók talán nem tudják, hogy Zirig Árpád kollégámmal különböző intenzitású hullámokban, de újra meg újra elővesszük ezeket a kis japán görcs-buszokat, sőt, a Winkler is bele szokott ilyenkor folyni a dologba, mert a Subaru Liberóhoz neki is volt köze egy cikk erejéig, és iszonyúan bírta. Ez a Hi-Jet történelmileg nekem a Liberónál is érdekesebb, annál még régebbi, még nagyonabbul japánabbul kreténebb. Ráadásul pont akkori – ha jól emlékszem, 1982-es - amikor épp kint éltem, tehát ezeket gyerekkoromban az utcán láttam közlekedni nap, mint nap. Őrjöngő bírhatnék lett úrrá rajtam, mindenféle józan indokokat elővettem a Katinak, hogy például úgyis akartam már csőrös Transitot, meg Transporter T3-ast (akkor vettem a Pandát), a furgon téma tehát itt lóg a levegőben egyfolytában. Azt persze elhallgattam, hogy azokba befér egy motorkerékpár – ami az egyik fő feladat lett volna – egy ilyen zsebbuszba meg csak a Norbi kis műanyag motorja.
Ez vágy volt, szebben mondva, tiszta, önzetlen szerelem. Meg nettó hiénaság, ami egy újságírónak végképp ciki. Fel kellett volna ajánlani az olvasóknak, tudom, egy rücskös, sárgapettyes, bűzlő szemét vagyok. De nem bírtam ki, megéreztem a vér szagát, rámozdultam.
Mentek a levelek Árpád (a Daihatsu-tulaj) és köztem ide-oda. Az autó Tokajban van, kivonták a forgalomból négy éve, hűtője Wartburgé, féltengelye Skodáé, a belsejét áthúzták az eredetihez hasonló műbőrrel, a tükrök Zsukról származnak, de a tartójuk ebonit, a tetőantenna egy BX-ről jött, a motor csipegeti az olajat és füstöl, ki lett lakatolva 2002-ben, akkor fényezték. Eredetileg bulijárműnek szánta, aztán lett belőle pár évig munkásautó, de nem lakták le nagyon, nem is kezdett rozsdásodni az utólagos kerékjárati betétek miatt, viszont a képeknél azért most kicsit rosszabb. 5 jó gumi rajta, három Good Year, két koreai, szuper finom a rugózás, hatliteres a fogyasztás, különben ügyesen működött utoljára, amikor használta. És az enyém, ha trélert érkezem.
Elkezdtük göngyölíteni a papírokat. Törzskönyv? Az nincs. Forgalmi van. Nem baj, kértem Daihatsus Árpádot, hogy tudakolja meg a helyi okmányirodában, hogy mi lett vele, volt-e egyáltalán ilyen a kocsihoz, csak nem vette át, vagy akkor még nem készült hozzá. Ő 2001-2002 táján íratta át, akkortájt lett kötelező az eredetiségvizsgálat, talán ez még épp előtte történt. Már szerveztem is a trélert meg a helyet az autónak. Ahogy kinéztem az utcára, Pandácska piros foltjának a helyén felrémlett egy alig nagyobb, drappos-sárga doboz. Bizony, mennie kell a Fityónak, ütött az óra, ilyen egy új szerelem, vak, mindent elsöpör. Meg persze kellett a Panda ára is, hogy legyen miből lebonyolítani a tranzakciót.
A Pandát 100-ért vettem jó két és fél éve, költöttem rá talán egy húszast (új kipufogó valami 11 ezerért, egy fűtéscsap, karbifelújító szett lett még, másra nem emlékszem), használtam egy csomót. Most már füstöl a motorja, világít az olajnyomás-lámpa alapjáraton, hátul meghorpasztották, az egyik kerék kidurrant egy éve, az laposan bent hever a motor mellett ál-pótkeréknek, a vizsgán szóltak, hogy alul elkezdett rohadni, a következőn már nem megy át, amúgy is reped már rajta mindenfelé a kitt. Elhasználtam kicsit, ő volt az utolsó a gépparkban, akire költöttem. Van még rajta másfél év műszaki, legyen őőőő…, legyen akkor őőőő…, hát akkor legyen, mondjuk, hatvanezer. Nem akartam nyerészkedni, csak egy kis pénz kellett, meg nem lett volna jó lelkileg, ha útban van. És a szomszédok is elég furcsán néznek már néha, amikor benépesítjük az utcát autókkal. Vigyék, vigyék, gyorsan. És persze kizárólag átírással.
Hát, elég villámsebesen beindultak a dolgok. Még be se csuktam a használtautós ablakot a gépen (konkrétan így történt), amikor megcsörrent a telefon – „ha megy az autó, akkor jövök érte Szolnokról 40 ezerért, most…” Este kilenckor, szombaton mindez.
Ember, hol élsz, Tesco-szatyorban, mínusz tíz másodperce adtam fel a hirdetést, és máris egy húszas alkut akarsz, látatlanban? Ohó, ebből nem eszel. Ötven alatt senkié nem lesz. Aztán csörögni kezdtek a telefonok. Meg még csörögtek. Aztán még csörögtek. Itt mindenki megőrült? Arra azért nem készültem, hogy egész Magyarország öreg Fiat Pandát akar majd venni …
Persze meredek ajánlatok hangzottak el. Ilyen harmincezrek. Meg további negyvenek. Meg ötven is, de csak ha odaviszem a halált böfögő ordas ördög háta mögé, ahová már út sem vezet. Meg olyan cserék, amiket inkább meg se hallgattam, nem akartam rosszakat álmodni. Egyébként amúgy sem kellett nekem másik autó helyette, tudtam már, mi lesz a következő. A Daihatsu, ő ott lakott addigra a szívemben, igazából már nem is tudtam pontosan, hogy nem áll-e már az utcán, annyira beleéltem magamat. Aztán telefonált Csipi.
Megnézné, komoly a vételi szándék, mikor lehet jönni, vasárnap jó-e. Jó hát, átjött az ismerőssel. Avantime-mal érkeztek, magyarázom, ilyen van az egyik kollégámnak is, Karottának, tudja ő, olvas Totalcart, rövidre zártuk gyorsan a dolgot. Pandácska az első kontakthibáját produkálta, amióta nálam van, a bal fényszóró nem működött. Még jó, hogy emiatt kinyitottam az elejét, mert észrevettem, hogy ömlik a benzin is. Tíriri-ríriri-ríííí - szolalt meg a MÁV-szignál, én meg égtem, mint a nagy, birodalmi épület. A francba, a benzincső, a múltkor még jó volt, amikor szereltem a karbit… Nota bene: az a múltkor másfél éve volt, azóta egy betűvel odébb ugrottak a rendszámok. Így megy az idő.
Újat vágtam, felszereltem, szabadkoztam, égett a pofám, mint már mondtam. De nem hirdettem drágán, leírtam, hogy pocsék a motor, az autó is inkább olyan fél szemmel nézősen mutat valahogy, két vevőt erőszakkal beszéltem le a megtekintésről, mert az asszonykának akarták. Kerek perec megmondtam nekik – nem nőnek való ez, mert emlékeztem, hogy az én, műszakilag messze nem antitalentum, mérnök, gépszerető feleségem is mennyire megküzdött vele, amikor használta néha.
Kicsit benzintől illatozva, de kiváló hangulatban elmentünk egy próbaútra. Csipi jó kézzel nyúlt az autóhoz, együttműködtek, kialakult a párbeszéd, bár kicsit még bátortalanul húzatta. Rettenet zörgéssel felébresztettük a zuglói környéket, megbeszéltük a haldokló jobb első lengéscsillapítót, felmagasztaltam a minden fokozatában tökéletesen szinkronizáló váltót (ilyen tényleg nincs ennyi idős olasz autóban, csak ha generálozták), a ruhánk a benzin után már az égett olaj szagát is átvette. Gépészkedtünk, vagy mifene, nem?
Télire kell neki a Fiat, van egy 850-es Volvója, nem akarja elpusztítani, az fullextrás, kár lenne érte, ezzel itt kihúzza tavaszig, aztán majd körbelakatolja - így.
Micsoda?!?! Megmenti? Máris barátok lettünk, nem gondoltam volna, hogy akár szándék szintjén felmerül bármelyik eladótól egy ilyen elborult ötlet. Abban reménykedtem, hogy legalább a nagyon eredeti, ős-Panda belső átkerül valami újabb verzióba, de hogy valaki kompletten foglalkozni akarna ezzel az autóval… Hihetetlen.
Két nappal később megkötöttük az üzletet, öt darab tízes, kétszer öt ujj, egy Fiat Panda-forgalmi, némi papír és tinta közreműködésével. Addigra már a pokolra kívántam a vevőket, megőrjítettek a telefonjaikkal. Még azon az utolsó délutánon is vagy négyen hívtak, amíg a szerződést írtuk. Végül kinyomtam a telefont. Tessék, most hívjatok, ha tudtok.
Amikor Csipi elhagyta a fedélzetet, azonmód le is vettem a hirdetést, de előtte egy pillanatra szűkítettem egy gyors keresést Pandákra. Vizsgás százezer alatt nem volt épp. Vászontetős, de romos volt százötvenért. Első szériás, vario-üléses, legaranyosabb verzió egy sem, azaz csak egy roncs, papírok nélkül egy negyvenesért. Aha. Felment az ára. Felment az ára?! Micsoda?! A Pandának? Ezt azért még rágtam egy darabig.
Hívtam Árpádot, a daihatsust. Akadályok elhárultak, meglettek-e a papírok. Khm, khm, hallatszott a krákogás a vonal végéről, baj van. Elfelejtette már, de a Hi-Jetet nagyon kivonták a forgalomból. Oké, ezt eddig is tudtam, mi az a nagyon? NAGYON-NAGYON kivonták, írásos nyilatkozattal, hogy elbontják. Ha nem értem, akkor pontosabban mondja: ilyen vázszámmal többé nem futhat Magyarországon autó. Kész, vége, hatszázegynéhány kilónyi, aranyos, kedves, praktikus, kis fogyasztású, jól használható acél a szuper törpefurgon, meg némi műbőr, üveg, műanyag és vas, ami nem autó már, csak annak látszik. És már Pandám sincs.
Zokogtam. Futottam egy gyors kört a neten, találtam egy kicsivel fiatalabb Hi-Jetet porrá rohadva, szétlakatolva, szétlakva, lehányva, megtiporva, az igazi, magyar tanyaállapotban. Ebbe már vak tyúkok se költöznének be, jézus, hogy lehet idáig elhasználni valamit... Hatvanezer, rég lejárt a vizsgája. Felejtő. Egy álom szétfoszlott, kész, nem lesz zsebbuszom.
Hogy meneküljek a feneketlen bánatból, a kapott rettenetes mennyiségű pénzzel a zsebemben új terveket szőttem. Például előjött a B variáns, az ütni-vágni való, befecskendezős, kabantartásmentes, esetleg a téli hónapokban is a városba bemehető, modern korrózióvédelmű, filléres verdáé. Konkrétan régi kedvencem, az I-es Punto. Sokat teszteltem régen, nagyon szerettem, olcsó is, szép is, vezetni is jó, még van benne egy csöpp gépszerűség a sok műanyag mögött. A Fiat nagy szarban volt, amikor kihozta, bizonyítani akart, ezért ezek sokkal kevésbé elromlósak, mint gondolnák. Alap, 55S kivitelben, szervo, minden nélkül, mert minél kevesebbet tud, annál kevesebb minden döglik be rajta.
Pörögtek a két-háromszázezres Puntók az egerem alatt, de őrjöngő vágy nem támadt fel láttukra. Hol a Panda (persze nyitott tetővel), hol a Daihatsu (bukdácsolva a budapesti kátyúk hullámain) tűnt fel lelki szemeim előtt. Nem, mégsem szeretnék Puntót, legyen az mind a másé, például Tamásé. Aki végül Micrát vett, de remélem, azt ő írja meg egyszer.
Közben Csipi küldözgetni kezdte az sms-eket.
- „Átírás kész: 59 000 volt, tokkal-vonóval. Legalábbis vicces ”
Látod-látod Csipi, ha nem alkudtad volna le azt a tízezret, legalább nem fájna, hogy a névreírás többe került, mint az autó… Aztán:
- „Heti Panda-mérleg: gyújtáskapcsoló belső csere (az újfajta 126p-é jó bele), plusz belső szellőzők javítása egy használt motorbelső segítségével (igen, leszedtem a Duct Tape-et…).”
Meg még:
- „A motor most Castrol Long Mileage 15W 40-et kap, és amellett, hogy egyre kevesebbet eszik belőle, már van alapjáraton is olajnyomás.”
És még, ez egy bő hete jött:
- „Panda-mérleg: megszakító, gyújtótrafó, 4 gyertya. Motor testkábele megtakarítva, plusz testkábel kialakítva (mert eddig elfogyasztott két gyújtáskapcsoló elektronikát is). Az olajfogyasztás 2000 kilométer mérlegében olyan 3 liter, de a felújítás még mindig vár egy picit.”
Nahát, nekem kétszer ennyit evett. De hogy Csipi mennyit képes tökölni ezzel a kocsival – jó gazda, ilyen kellett volna Pandácskának rég.
Vissza az én projektemhez - ha nem lesz Punto, akkor jöjjön egy Cinquecento Soleil, tudják, a hosszú vászontetős… Az talán… Nade Cinquecento Soleil nincs ám eladó ebben az országban. Egy volt, de az is csak azért, mert a tulaj valamit félreértett, és Soleilnek hitte a pléhtetős "tizenkettő egy tucat" autóját. A Soleilre pedig csak az a fél tucat újságíró és Fiat Magyarország-munkatárs emlékszik, aki annak idején megkapta a tesztautót. Á, nem nézek én semmit, van egy jó kombi Mercim, minek nekem ugrálni, a Ponton úgyis nemsokára meteor-becsapódásnyi lyukat üt a kasszánkban. Minden fillérre szükség lesz. Gondoltam én, de azért éreztem, hogy a kézifékre mocorogni kezd az agyam.
Aztán elég sokat esett az eső, nekem meg motort kellett tesztelnem, ezért minden nap legalább az egyik utat esőruhában tettem meg, vagy a szerkesztőségbe, vagy onnan el. És igazából nem is volt olyan szörnyű. Viszont óriási dugó volt mindig, ami autóval a menetidőmet tipikusan 12-ről 35 percre növeli egy irányban. Motorral mintha semmi nem történt volna, hazaértem hamar, boldogan, feldobódva, menetrend szerint. Lehet, hogy ez a megoldás? A motor, amit amúgy is szeretek?
Hirtelen előtört belőlem, hogy mennyire utálom, amikor vége a szezonnak, és be kell ülnöm a guruló dobozba, szottyadnom kell a gyűlöletes dugóban, és megy el az életem, úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok. Hogy mennyire felhúzom magam, amikor a beállt sor mellett az audismercisbéemvés barom végigelőz mindenkit a buszsávban, meg hogy a suzukis mama kikanyarodik elém féktávon belül, majd elfelejti, hol a gázpedál, és tehetetlenül nézem, hogy az üres helyre előtte ömlenet a mellettem levő két sávból, ahova viszont engem sehogy nem akarnak beengedni. Budapesten autózni, pláne, ha dugó van, és ingerültek az emberek - élet-halál harc. Vagy duplájára nő a menetidőd, választhatsz.
Utálom, utálom, utálom a városi autózást, az a tárgy, amit a legjobban szerettem, megölte önmagát, elpusztította a saját értelmét. Már nem a közlekedést megkönnyítő, gyors, kényelmes eszköz, hanem egy szűk börtön, amibe az ember saját szántából bezárja magát órákra naponta, csak azért, hogy zsinórban pocsék rádióműsorokat (hiszen már Ezeröcsi sincs) hallgasson, és szennyezze a környezetet. És akkor nem beszéltem még a parkolóhely-keresésről.
Bizony, parkolóhely. Egy szerkesztőségen belüli átszerveződés következtében ugyanis lemondtam a parkolókártyámat, márpedig reggel és délelőtt között a Flórián tér környékén üres lyukat találni lehetetlen. Nem ragozom – minden városi autós ismeri a vég nélküli kerengés rémes rituáléját, amikor egy-egy szabad helyért folyó küzdelemben kulturált, öltönyös emberek napi rendszerességgel, késsel vágják át egymás torkát. A parkolókártyátlanná válástól kezdve tehát csak motorral jártam, amin viszont egyre hidegebb lett. De már körvonalazódott a megoldás.
Szuper lesz, meglátják. Sokat fognak kuncogni rajtam, a hülyén. Majd a jövő héten megírom azt is.
