Nyolcvanas évek vége, még berlini fal leomlása előtt. Lakótelepi panel-romantika, a házak közötti kitaposott, poros részen, ahol annyit fociztunk csak a por kavarog. Szombat kora este van, Marek barátomék ebédlőjében ülünk az első emeleti lakásban vagy négyen-öten. Fagyasztószekrény-méretű Tesla Color tévé, infrás távirányítóval ma már károsnak mondott sugárzás súlyos dózisaival bombázza arcunkat. Videózás van! Feszült csend, surrog a kazetta a képmagnóban...
A képen néha fura remegés fut végig, a bevezető zene taktusai meg-megbicsaklannak olykor, mikor a rongyos szélű szalag a BASF-kazettán ismét romlik egy mikronnyit. Hiába, papírvékony, 240 perces. Két és fél film van rajta az első az, amit most nézünk, a második a Commando hangalámondással (Jaj, vigyázzlőnek. Uh, a fenébe!), amelyik (emlékeznek még?) úgy kezdődött, hogy Arnold visz a vállán egy IKEA-ebédlőnyi anyagot. Polisztirolból.
Aztán a harmadik, (ami nem is baj, hogy csak félig volt meg) egy pornófilm, szintén hangalámondással, melyből a mai napig tisztán emlékszem a "A francba, szaros lett a farkam!" - mondatra, másra nem.
Panelromatnika, mondom.
Marek van itthon, övé mindkét távirányító (hol volt még akkor ShowView-kódolvasás!), de mivel a filmet huszonhétszer látta már, így tudja, mi a dolga. Mi is bízunk benne, keze biztos, látása éles, na és mi is láttuk már huszonhétszer: mindkét távirányítón egyszerre nyomja fel csutkára a hangot, hiszen kezdődik maga a nirvána, fiatal álmaink kánaánja. És ezt hallani kell!
Az első film a szalagon, melyet Hollywood azóta sem tudott túlszárnyalni semmilyen Fast&Furious-izével. A zseniális Ágyúgolyó-futam! Benne nem egy, hanem mindjárt két dologgal, melyekre a nyolcvanas években azonnal rárántott mindenki: Farrah Fawcett és a Lamborghini Countach. Ez olyan kötelező szoba-kellék volt, mint manapság az LCD-monitor, akinek nem volt, az nem is létezett tán.
Sokan csak a második részét látták, az is van ilyen jó, ráadásul a nyitójelenet megismétlődik, csak ott egy fehér, vízfestékkel színezett Countach-t próbálnak elkapni szerencsétlen tepsijeikkel a rendőrök, melyet később útépítő melósok egy slaggal pirosra locsolnak (na, kinek van meg?). Lényegtelen, ez a fekete, az opcionális high-speed winggel - melyre szükség volt, mivel úgy a Miura, mint a Countach orra nagy sebességnél erős leszorítóerő-hiánnyal küzdött - na ez a fekete volt a tuti.
Tucatszor követeltük üvöltve, hogy tekerd vissza! tekerd vissza!, tán százszor megnéztük, ahogy 3:15-nél kilő a rendőrautó mögül. Recsegett a Tesla papírhangszórója, vinnyogott a videó, ó, gyönyör. Tudtuk, hogy bármi esélytelen vele szemben, egy akkori amerikai rendőrautó pedig egy rossz vicc hozzá képest, még begyorsítva is: a Countach volt az isten, az univerzum közepe. Bármit, igen, bármit megadtunk volna csak azért, hogy láthassuk/halljuk egyszer élőben. És a film is oltári szórakoztató volt, az eszméletlen Sammy Davis Jr., Dean Martin, és persze J.J. Burt Reynolds, Jackie Chan negyven kilóval könnyebben és Roger Moore... (Az apácák, öregem, a kettesben, na azok...)
Persze nem ez volt az első Cannonball-film. Az ős-eredetit 1976-ban készítették el, David Carradine főszereplésével, aki mindig is imádta az autókat és a meredek helyzeteket, kaszkadőrt alig használt. Bevállalós és stílusos figura volt, nem is hagyhatta itt másképp a világot, mint egy szekrényben lógva, kötéllel nyaka és lövésre kész cerkája körül. Ez az eredeti, még csak szimplán Cannonball névre hallgató film sem rossz, de mi egyértelműen a Run-szériát szerettük jobban.
Pedig az über-komoly funk-alap és a V8-hangnak köszönhetően már ez sem volt piskóta.
A film ötlete nem magától jött, tényleg rendeztek akkoriban többször is ehhez hasonló, Amerikát átszelő illegális versenyt. Persze köze sem volt mai nyilvános változataihoz, ahol az útvonal ismert és megszabott, a verseny időpontja ugyanúgy és olyan szinten drága, hogy a köznépnek elérhetetlen, vagy csak egy pontkereső, feladatteljesítő barangolás. Nem, a Cannonball lényege éppen illegalitásában és a szabályok megszegésében rejlett. Mi pedig imádtuk, ez tény.
De még inkább magát az autót. Ami nem is autó volt akkor, amikor 1974-ben megjelent, hanem egy országúti atomvillanás. A megdöbbenést, melyet kiváltott, ma már elképzelni is nehéz. Valami olyasmi, mintha a Mercedes bejelentené, hogy januártól csak és kizárólag püspöklila Velorexeket fog gyártani drótból és alcantarából. Hasonlóan sokkoló hatással lehetett a Countach (azaz Hűvazzeh) abban a korban, amikor a végtelenségig menő volt egy kettes Capri, vagy egy E9-es BMW. Gandini, a kétezer Celsius-fokon égő zseni nem is tudni, honnan húzta elő. És azok a nagy lyukas Campagnolo Bravo felnik ezen az LP400-on... csodálatosak.
De bármennyire is vágytunk rá, sosem kaptuk meg. Álom maradt hosszú-hosszú évekig, míg aztán volt olyan szerencsém, hogy beülhettem egy 25th Anniversaryba és nem csalódtam, mint Jeremy Clarkson: pontosan olyan volt belül, olyan volt ülni a sofőr mellett, mint amilyennek elképzeltem. Szűk és zajos. Csak éppen ez a zaj a legkívánatosabb volt, amit valaha is hallottam. Az a vérbő, semmihez nem fogható olasz V12-hang, melynek hallatán azonnal könnybe lábad a szem és feláll karunkon a szőr.
Évekkel ezelőtt volt, épp a minap jutott eszembe, mikor egyik barátom az arcomtól fél méternyire beindította 512BB Ferrariját. Szinte elsírtam magam. Talán egyszer, ha engedi, publikus lesz a videó is erről, Csikós ott volt, mindent felvett. Ő is sírt. Nem csak a gáztól.
Álom ide vagy oda, valaki révedezik, míg más cselekszik. Úgy tűnik, akadnak még komoly Ágyúgolyó-futam-rajongók, mint például Tony Ierardi, aki hosszú nyomozás után tavaly megtalálta a filmben szereplő eredeti Lamborghinit és meg is vette azt. Sokan úgy hitték, hogy egyetlen eredeti sem szerepelt a sorozatban, pedig de. Mindkét film elején egy-egy igazi Countach száguld a hanghullám hátán.
Tony nem kezdő a szakmában, 2001-ben újította fel az elsőt, különösebb lelki megrázkódtatás nélkül feküdt neki ennek a szerencsétlenül járt példánynak is. Igen, szerencsétlen, mert a filmesek elbántak azért vele. Kívülről leginkább az áramlástani borzadályt megtestesítő kipufogó-installáció szembetűnő, de nem volt már eredeti a beltér sem. Érdekes, hogy a DeLorean hegyekben áll nála, ezekkel is foglalkozik, de bocsánat, ahol egy Countach van a képen, ott semmi más nem látszik.
Kemény munka lehetett, de pl. a hátsó - dupla lengéscsillapítós - futómű képén látszik, hogy remek mukát végeztek. Ragaszkodása a filmbéli autóhoz érthető, de azt a kipufogó-izét (ami ránézésre is jót tehet a motor öblítésének) elhagyhatta volna, a film elején nincs az autón és nem is illik rá, sőt, borzalmas.
Ettől függetlenül jól esik látni, hogy eggyel több Countach marad meg az utókornak akik így láthatják, hogy a Reventón szögletessége csak egy gyenge utánlövés ehhez képest. Van, amit sosem fogunk megunni. - Ha szégyenlős vagy, ne ülj bele. - mondta valamikor harminc éve Valentino Balboni.
Jut eszembe: nincs az országban valahol egy Countach vagy Pantera?
(Képek: www.cannonballcountach.com)
