Nem húzom a dolgot: az első Zsiguli idén negyven éve gördült le a futószalagról Togliattiban. A vasfüggyöny mögötti országok autósaira új nap virradt, ekkortól kezdve a béketábor átlépett a modern motorizáció korszakába, amikortól - elméletileg - mindenkinek juthatott autó. Az évforduló miatt a Veterán Zsiguli-klubbal karöltve úgy döntöttünk, méltón megünnepeljük a kerek évfordulót, és az internet közepében, a Sztálin-szobor helyén, közösen, egyesült erővel elhelyezünk egy óriási, megkerülhetetlen, ellophatatlan Zsiguli-tömböt.
A jövő hetet tehát a Vlagyimir Iljics után következő leghíresebb orosznak, a kereklámpás Zsigulinak szenteljük. Minden nap lesz egy Lada-vonatkozású cikk, köztük effélék: hat veterán Zsiga tesztje típustörténettel, a VAZ kacifántos története, házituningos óriási Zsiguli-bemutató videóval, a világ leghosszabb Zsigulija, amit a Winkler és a Vályi próbált ki, no meg ültünk Gruppe 2-es 1200-as Zsigában, aztán Balatonyi Árpi, a ralis isten vitt bennünket a káprázatos, félig alupaneles VFTS-sel.
Meg még egy rakás dolog történt velünk, heteken át készült ez a cikksorozat, minden pillanatát röfögve élveztük. Remélem, önök legalább ilyen jól szórakoznak majd a cikkeken, ebben a projektben az egész Totalcar-kollektíva szíve-lelke benne volt. Annyi anyag született, hogy egy hétbe el sem fér mind, ezért a fő vonulat levonulása után elszórtan még bedobunk egy-egy cikket, nehogy depresszióba essenek a megvonás miatt.
Mivel a Zsigulival minden, ma minimum húszéves magyar kapcsolatba került már élete során, úgy gondoltuk: bemelegítésnek minden Totalcar-dolgozó elmeséli, milyen a viszonya a megkerülhetetlen orosz géppel. Hát akkor, kezdjük.
Andróczi Balázs Totalcar hírszerkesztő:
Két Ladában töltöttem a gyerekkoromat, így nekem szinte csak pozitív élmények jutottak.
Az első igazából még Zsiguli volt, cirill betűs felirattal, UB-s rendszámmal, törtfehér színben, az első, már kiforrottnak nevezhető, 1972-es szériából. Csak halványan emlékszem rá, mert úgy négyéves koromban TK-ra törte egy hullafáradt bolgár, aki az ezerötszázasával aznap már levezette a Szófia-Budapest etapot. Megcsináltattuk a biztosítós pénzből, és eladtuk, hisz' néhány hét múlva megjött a két évvel korábban befizetett, vadiúj kombi.
Balra az öcsém, jobbra én, középen az unokatestvérünk. Hátul pedig A Piros Szörnyeteg
Megmondtam édesapámnak, hogy kéket válasszon, erre hazajött egy pirossal, így először egy kicsit duzzogtam, mielőtt beszálltam volna. Az a 2102-es - már Lada felirattal - kilenc évet szolgált, gyakorlatilag az az autó jelentette nekem azt, amit a külföldön gyerekeskedő Csikósnak az állólámpás Mercedes. Családi kirándulások alkalmával ebben téptük egymás haját az öcsémmel, vagy aludtunk a zalai nagyszülő-látogatások negyedik órájában. Persze elképesztően rohadt a karosszéria, és időnként beázott az elektromos rendszer, a végén néhányszor meg is állt alattunk, de ennek ellenére szerettük a Zsigát. Édesapám vissza is sírta, főleg miután a hosszú várakozási idő miatt egy Dacia kombira cserélte, amely kétéves kora után gyakorlatilag minden alkalommal lerohadt, amikor valahová időre kellett volna odaérnünk.
Ez már nem a mi Ladánk, hanem a nagynénéméké. Előtte én
Máig emlékszem mindkét autó rendszámára, és jó szívvel gondolok rájuk - ehhez képest azóta valahogy elkerült a ladázás: én magam soha nem jutottam hozzá, hogy ilyen autót vezessek.
Asztalos Angéla pénzügyi asszisztens:
Zita barátnőmmel
Tízéves koromban volt egyszer egy piros Zsigulink körülbelül két hétig. Sajnos nincsenek róla túl jó emlékeim. Egy nyaraláshoz kértük kölcsön, mert épp valami volt az akkori Mazdánkkal. Szerelték, vagy akkor adta el az apám, már nem tudom. De a Mazdához képest nagyon nagy váltás volt. Emlékszem, annyira cikinek tartottam, hogy amikor indulás előtt összefutottunk Zita barátnőmékkel, én ki sem akartam szállni, nehogy meglássa, milyen kocsival járunk. A nyaralásból semmire nem emlékszem. Hát ennyi. Viszont ma már nagyon menőnek tartom a piros Zsigulit.
Kereszturi Tamás webszerkesztő:
Első fotóm járművel
Édesapám hivatásos gépkocsivezető volt. Úgy gondolta, inkább az oktató tanítson meg vezetni, így a jogsi megszerzése előtt csak egyszer adta át a családi Wartburg kormányát egy földúton. Viszont amint lehetett, elkezdhettem a tanfolyamot a miskolci ATI-ban, ami az akkori szabályok szerint 16 éves koromban, 1990-ben volt. Egy 1300-as Zsigával kezdtem a tanulást. Mivel úgy időzítettünk, hogy közvetlenül a 17-dik szülinapom után vizsgázhassak, így a téli vezetés örömeivel ismerkedhettem meg. Reggelente én voltam az első diák, az én dolgom volt a reggeli szertartás. Igaz az oktató már kívülről letakarította a kocsit, de a motor bemelegítése, az ablakok, tükrök jégtelenítése már az én feladatom volt. Egyik reggel nem találtam a telephelyen a megszokott kocsit. Szervizbe vitték, helyette egy lestrapált 1200-es Zsiguli várt. Ekkor tudtam meg, hogy idáig milyen jó dolgom volt. Harmatgyenge volt, a 3-dikat állandóan kivágta. Ennek ellenére sikerült elsőre levizsgáznom.
Otthon várt a 353-as Wartburg, de így sem maradtam ladás élmények nélkül. Szombat esténként haverommal diszkót csináltunk a hét kilométerre lévő faluban. Bepakoltuk a deckeket, erősítőket, keverőpultokat a haveromék zöldséges kombi 1300-asába, a hangfalakat pedig az utánfutóba, s irány Boldva. Minden adott volt a tipikus diszkóbalesethez, de megúsztuk.
Unokatestvérem diplomaosztója. Ez a kép maradt csak meg a 2107-esről
'92-ben lecseréltük a Wartburgot egy 2107-es parasztmercire. Sajna ezt már nem sokat vezettem, mert közben felvettek Pestre főiskolára, így nem sok alkalmam volt hajtani. Ezt '98-ban egy meg nem adott elsőbbség miatt totálkárra törték. A biztosító fizetett, ebből lett egy ezerkecske. 2003-ban adták el szüleim, mert már nem érte volna meg felújítani.
Balázs Viktor Totalcar főmunkatárs:
Vegyes – jutott leginkább eszembe, amikor Csikós a Zsiguli iránt táplált érzelmeimről és emlékeimről kérdezett. Vegyes, hiszen gyerekkorom jó részét egy okkersárga ezerkettes kombi műbőr hátsó ülésén töltöttem, otthon viszont az Autó-Motorból kivágott Volkswagen Golfok és Mercedesek képét ragasztottam vágyakozva egy kék fedeles spirálfüzetbe. A Zsiga megbízhatóan hordott le bennünket a Balatonra, tetején az előző Volkswagen 1600 TL-től örökölt „nyugati” tetőcsomagtartóval. Egyszer apámat rávettem, hogy nyomja fel százharmincig, emlékszem, tébolyítóan gyorsnak és nagyon hangosnak tűnt.
Persze az első sárvédő sarkában három év múltán kötelezően megjelenő rozsdahólyagokat sem felejtem, a mindig félrecsúszó kisipari kardánboxot és a jellegzetes, ruszki illatú szürke műbőr tokban, a csomagtartó alján sodródó óriás szerszámkészletet sem.
Aztán szünet, majd én is vezetni kezdtem, Renault-kban, elsőkerékhajtással. Jött a ralinavigátorkodás ezerhatosban, és a csapattársak (kíváncsiaknak: Lapkiadó, később Pallas SE) mindig cikiztek a fronthajtás miatt. Végül rávettek egy ezerkettesre – az is okkersárga volt – szürke forgalmijában bejegyzéssel: 1979. nov. 30-ig MSZMP tulajdonjog! Mit mondjak, a fürge és fordulékony Renault 5 után utáltam. Lusta volt, hangos, kényelmetlen és szomjas, kőkemény kormányzásával butábban fordult, mint egy pakuraszállító uszály. Egy hónap után vége is lett a viszonyunknak.
Nagykanizsára mentünk, gépátvételre. Elöl Jóska, a versenyautóval, mögötte én az asztmásan hörgő ezerkettessel. Galambok faluban van egy trükkös, hosszú kanyar, aminek a közepe kicsit dob. Amikor megúszott a kocsi, meghúztam a kormányt, amennyire a Renault-ban szoktam, de az okkersárga orr csak tompán moccant egy kicsit. A Zil elejét lapjával találta el a bal első ajtó, ami rögtön kiszakadt a helyéből, a kocsi orra befordult a plató alá, a homlokomat letépte a begyűrődő tető.
Az aznapi versenyen nem indultunk, de két hét múlva a következőn – még kötéssel a fejemen – már igen.
Az ezerhatossal nyertünk jó néhány serleget, de voltunk tetőn, árokban és villanyoszlopon is. Boldog, vad korszak volt, csikorgó Barum gumikkal, olajpiszkos körmökkel, önzetlen cimborákkal.
Hogy ezek után milyen a viszonyom a Zsigulival? Mondtam, vegyes, nagyon vegyes.
Ezt a videót azért nézzék még meg rólam: hamisítatlan nyolcvanas évekbeli rali hangulat , hózentrógeres mackónadrággal, makkos cipővel, fehér zoknikkal, üvöltő nézőkkel, lángra lobbanó Zsigulival. Bónusz: 2:26-nál repülő sisak.
Bende Tibor Totalcar ügyvezető igazgató:
Nekünk két Zsigánk is volt.
Az első, egy ezerhármas, okkersárga, a rendszáma ZK-s volt. Hátul, a lámpa közepén hordta a prizmáját, és babás volt a lökhárítója. Emlékeim szerint sose volt vele baj, de nem szerettem, mert büdös volt. Jellegzetes Lada-szagú.
A második sokkal rosszabb volt: azt újonnan vettük, dolgozási céllal, akkor amikor mindenki Astrával meg egyéb nyugati termékkel járt. Ez valamikor a kilencvenes évek elején volt, talán 92-93 környékén. Ugyan nem az autó tehet róla, de pár hónapos korában totálkárra törték a Murányi utcában, megcsináltattuk, onnantól sose volt jó. Négy nyomon járt, nyikorgott, csikorgott, négyszínű volt, nem szerettük. Egy ismerős vette meg, aki azóta is használja.
Csikós Zsolt Totalcar magazinrovat-vezető:
A családunkban legközelebb az unokanővéremnek volt Zsigulija, egy 1500-ös, korallpiros, valamikor '77-ben, abban alig ültem, de máig emlékszem, hogy mellbevágott az autónak a szoci kocsikhoz képesti végtelen igényessége. Először csak 1982-ben kerültem igazi testközelbe Zsigával, hiszen a nővérem barátjáéknak (később férje lett) volt egy vajsárga 1200-esük, abban sokszor utaztam. A Skoda 110L-jük után olyan nagy, orosz baromnak tűnt az autó, de a szagát, a jellegzetes hangjait imádtam a hátsó ülésről.
Széplak-felső, valamikor 1986 nyarán, balra Imi, középen a családi Zsiga
Gimis koromban persze a családi Zsigulik dömpingje következett. Imi barátomék okkersárga, ZG-s 1300-asában ültem a legtöbbet, később vezettem is jó párszor. A tipikus, nehéz kormányos, lent erős, fent döglött Lada volt, 127-et ment, de azt hegyen-völgyön bírta. Hogy döngölt felfelé az istenhegyin, te jó ég. Brutál erős autónak tűnt, a karaktert nyomatta ezerrel. Borzasztó sokáig volt a családjukban, egyszer én tolattam egy karcot a hátsó sárvédőjébe, egyszer az apámtól elcsórt családi autónkkal követtem, amikor Imi beleszállt egy Daciába a jeges Béla király úton (majdnem összetörtem a saját kocsinkat is, de az még épp megállt), aztán együtt ültünk benne, amikor Imi előzni kezdett, de lefékezett a sor, és lerombolta a jobb elejét.
Hátul Imiék ZG-s okkersárgája, már Polux-maszkkal, hol máshol, Széplak-felsőn.
Előtte a saját festésű 850-esem
A szemem láttára pusztult lassan el, hol itt egy küszöbcsere, hol ott egy első sárvédő, aztán került rá fekete műanyag Polux-maszk, majd jött a motorgenerál is. Azzal a kocsival hülyültünk a legtöbbet, miközben előztek bennünket az M7-esen, és az anyósülésről fogtam a kormányt, Imi meg édesded mosollyal kikönyökölt a bal egyes ablakon. Utaztunk abban a kocsiban vagy tízen is, azon próbáltuk ki, mennyit megy egyesben – 62-t. Szegény, azért tíz év alatt jól elpusztult, amíg ismertem. Vele ment egy darab az első szabad, szülők nélküli, haraphatóan zamatos balatoni nyarakból.
Győző barátoméknak is volt egy ZG-s 1300-asa, mély ultramarinkék. Az apja szigorú mérnökember volt, finoman használták, mindig melegítették beindítás után, Győző se jaszkarizott vele soha. Minden évben kétszer kiszedték a gumidugókat a karosszériából, átmosták, kiszárították az üregeket, kapott mindig védelmet is, samponnal mosták rendszeresen. Az az autó mindig tiszta volt, úgymond, patika, csak akkor nem, amikor a vidéki rokon beült a búcsú után a jobb egyre, és egy hosszabb kanyart követően végighányta az oldalát. Nyár volt, nyitva az összes ablak, az áramlástan nyolcvannál pont megoldotta a dolgot. Na, akkor kellett a kocsinak egy alapos külső-belső takarítás. Meg a hátsó utasoknak is.
Saját 850 Sport Coupémmal 1990 nyarán, Balatonlellén
Hiába óvták, hiába melegítették elindulás előtt, az az 1300-as is pont annyit bírt, mint Imi barátomék ridegtartásban tartott okkersárgája. Szintén nem futotta meg a 130-at, szintén küszöböt kellett rajta cserélni tizenegy-két évesen, szintén jött a motorgenerál 130 ezer kilcsi táján. Ez a széria, úgy látszik, mind ugyanannyit bírt.
Jobbról balra: Andi, az akkori barátnő, Győző, az ultramarinkék csoda, már küszöbcsere után meg a saját 850 Sport Coupém, amibe nem fértünk volna el. És nem is bírta volna ki az utat...
Azzal a kék ZG-ssel voltunk egy nagy túrán is, mondjuk így. Martinske Hole, azaz Turócszentmárton fölé mentünk síelni, nyári gumival, ahogy kell. Volt ám nagy mulatság… Hó nem volt ugyanis, jég viszont borzalmasan sok. Legalább autóval síeltünk, ha máshogy nem tudtunk. Aztán mikor másodszor is mállásnak indult a kék gép, Győzőék azt hiszem, eladták.
Volt még egy fehér 1200s is Tibi barátoméknak, akivel ugyanabban a házban laktunk születésünk óta. Azzal is sokat autóztunk, hülyéskedtünk is, soha nem éreztem kevesebbnek az 1300-asnál, sőt, azt talán vitte még a 140-et is. Azzal is voltunk Szlovákiában, lengyelországban, Csehországban - én a magam festette, piros, sárga csíkos, rettentő sportos kínézetű (gondoltam én) 850-es Fiatommal alig tudtam tartani. De az a Zsiga is a tipikus, tíz évig jó autó volt, hiszen kilencévesen csipázott már a sarkoknál. Le is cserélték a szülők egy Renault 11 dízelre, az akkor csodaautónak tűnt.
1985, Pálos utca, lent, jobbra, farral felénk a Sunny
Nekünk akkoriban egy Nissan Sunny-nk volt, ami az 1500-ös motorral sokkal finomabb, gyorsabb, takarékosabb autó volt bármilyen Ladánál, apám néha a Soroksárin, a nagyanyámtól hazafele belement egy-egy versenybe. Anyám sikoltozott, én hátul halkan drukkoltam, imponált a dolog. Később én sokkal többet csináltam ugyanezt a Renault R5 Alpine Turbómmal... Tudják, az atyai minta.
1982 nyarán nagy szó volt ám
Ennek ellenére a Zsiguli nekem is imponált, mert valahogy mindenki, akinek olyanja volt, beérkezett embernek tűnt. A kockáról pedig rövid ideig azt hittem, hogy most aztán tényleg nagyot durrantanak a ruszkik, a nagy, Lego-lámpáival annyira tetszett eleinte, hogy a másodikat, amit láttam, le is fotóztam valahol a második kerületi Bimbó út mellett. Ez már merkuros autó volt, piros, KB-s. Az elsőt a Budakeszi úton már hónapokkal előtte kiszúrtam a 22-es buszból, az egy fehér autó volt fekete műbőr tetővel, TV-s rendszámmal, jobb és bal hátulján kicsi „Nova” felirattal. Nyilván konsumexes kocsi volt, esetleg nyugati import, mert akkor még soká’ nem láttunk ilyet Magyarországon.
A gyönyörű 1976-os 124 Sport Coupé. Ma Szabó Jóska barátom udvarában rohad, ha jól tudom
A legközelebb 1994-ben, egy Fiat 124 Sport Coupé kapcsán kerültem ahhoz, hogy Zsigám legyen – valahol a lelke mélyén, mint tudjuk, a kettő ugyanaz az autó volt, akadt is egy csomó alkatrész, ami jó volt az enyémbe a Ladából. És ha megnézik, a műszerei szinte megegyeznek az 1500-öséivel, bár más elrendezésben.
Ugye, hogy Zsiguli?
Azért persze nem Zsiguli volt, hiszen kétvezértengelyes, 1800-as, 112 lóerős Lampredi-motor hajtotta, a váltója pedig ugyanolyan csodásan kattant, mint a mennyei Ladáé, de öt fokozatot kapcsolt benne az ember. Valahogy mégsem lettünk közeli barátok. Egy állólámpásért cseréltem magamnak, 180 ezer remélt forintért adtam el egy Juhász Attila nevű miskolci rádiósnak, aki – mivel zokogott, hogy nincs meg rá az egész pénze, de őrjöngött, hogy neki kell ez az autó – részletekben fizette ki. Nagy könyörgésre a 140 ezret, amit ő utólag jónak látott, merthogy bedöglött az önindító hazafelé, és levonta az árát. Azt a parasztot meg tudtam volna ölni akkor, többször telefonáltam neki, mindenféle szórakozóhelyekre utána mentem, amikor Budapesten járt. Ahhoz képest, hogy nekem nem tudott fizetni, elég gyakran történt ez, elég drága helyeken. Biztos meghívták. Aztán elmúlt.
Egyszer Miskolc-Tapolcán voltunk a leendő felségemmel, Katival. A nyaralójukban töltöttünk egy hetet a barátnőjével meg a leendő sógorommal. Előkerült ennek a miskolci ekének az esete, mire a két csaj egy este betelefonált rádióműsorba, a csávó meg jól elhívta őket ebédelni, gondolom, akart egy menetet. Ezek direkt drága helyre mentek vele, nagyot kajáltak, jót beszélgettek egymással, aztán kifizettették a cechet, és röhögve eljöttek. Enyhe bosszú volt, de jólesett.
Költözés a Gidófalvy utcából. Elöl Zoliék Bernie-je, utána a motor-pressés tartósteszt-Zsiga
Na meg még egy: nemcsak a Totalcarnak, de előző munkahelyemnek, az Autópiacot kiadó Motor-Pressének is volt céges Zsigulija, igaz, sokkal pocsékabb, mint a TC-s, viszont kombi. Hogy mi azt mennyit nyúztuk… Hogy hányan költöztek vele… Igazából akkor szerettem meg igazán a Zsigát, az az autó valahogy a szívemhez nőtt, komolyan sajnáltam, amikor eladta a cég. És milyen vicces volt a benzinkútnál a foltokkal tarkított, erősen roncs kinézetű Ladára hivatalos számlát kérni. Ufók voltunk vele, de egészen furcsa módon.
Szép nem volt, nagyon jó sem, de mindenki szerette
Sose tartottam finom, gyors, kényelmes autónak a Zsigát, de a váltóját, a zajait, a szagát, a karakterét nagyon szerettem. Azóta irgalmatlan sok, hatvanas évekbeli veteránautóban ültem, és most, sok idő után a Zsiguli-hét miatt ültem hatban egymás után. Megváltozott a véleményem - azt kell mondanom: az akkori kommersz kínálatban kifejezetten jó kocsi volt ez. Ma meg már végképp van bája.
Ender Gábor szakíró:
Totálisan lemaradtam a Zsiguli-hájpról, pedig anya elmondása szerint mindkét szülői ágon több Ladát is birtokba vettek nagyapáim. Persze ezek korszakilag mind megelőztek engem, vagy ha nem is, de azt az agyi fejlettségi szintet mindenképp, ami bármiféle információtárolásra alkalmassá tett volna.
Egyetlen autóra emlékszem, meg arra, hogy a hátsó üléssoron párnákból épített bunker vesz körül. Nagypapám utolsó, homokszínű ezerötöse volt ez. Papi már idejekorán tökélyre fejlesztette az ingóságok feletti védelmet, de az én szememben ő volt az újrahasznosítás legnagyobb mestere is. Mindent óvott mindentől, a használati tárgyakat leginkább a használattól, mivel abban koptak el a legjobban.
Ezek nagyon kemény állatok (bátyámmal, 1991, háttérben a Samara)
A Zsiguli természetesen már rég megkapta a teljes nejlon üléshuzatot, mielőtt bárki a családból mélyen beleszippanthatott volna az újautó szagba, az emlékeimben élő párnák pedig az eredeti kárpitokat védő huzatot védték. És ha lett volna egy még egy picivel rondább, még egy picivel kopottabb bármink, akkor azt is beletette volna, hogy a következő tulajdonosnak egy teljesen új, általunk ki nem élvezett autót adhasson át büszkén, hogy ő mennyire vigyázott rá. Imádtam. Rajongtam azért a szisztematikusságért, amivel Papi véghezvitte ezeket a kis módosításokat – mindig ott buzogtam körülötte, geometriailag megszerkesztettem azokat a helyeket, ahol az utasoknak ülniük kellett, és odahalmoztam a párnákat.
A sárga ezerötös szüzességét Teddy, anyukám nagy becsben tartott ír szettere vette el. Teddyt gleccserekbe nyúló hegyvonulatok választották el eredeti funkciójától, a vadászkutyaságtól, és ezt az éles demarkációs vonalat az alvókosarához vezető tizenkét lépcső jellemezte a legjobban, amit kizárólag tizenkét kockacukornyi útdíj fejében volt hajlandó megmászni.
Teddy nem tudta, hogy a Zsiguli tetejére vezető út seggberúgással van kikövezve. Egy szép nyári délután éppen fejjel lefelé nézte a naplementét az autó tetejéről, amikor Papi a szokásos bakelitpolírozásra indulva rajtakapta a gaztetten. A kutya egyből négy lábra pattant, a felé áradó szitoktól lemerevedett, majd széttárt karmokkal ujjai közé gyűrte a Lada fényezését.
Papi az incidens után még évekig használta a Zsigulit. A kilencvenes évek elején vette meg élete első, és egyben utolsó nyugati autóját, egy Opel Vectrát, amire soha egy rossz szava nem volt. A párnákat persze a Vectra is megörökölte, és mivel Papi mellett az újrahasznosításnak az egész család a mestere lett, ugyanezek a csúnya, lapos, négyzet alakú párnák fedik most a nyaraló bútorait.
Még nem volt jogosítványunk, de tudtuk, hogy lesz (1990)
Már iskolás voltam, amikor apa vett egy Lada Samarát. Na, az akkori szemünkkel az egy félelmetesen jó autó volt. Bejártuk vele az egész országot, sőt, Horvátországot is. Háromajtós volt, ha előre döntöttük az első üléseket, rádőlhettünk a háttámlára bátyámmal, akkor úgy éreztük, mintha hintaágyban ülnénk. A kesztyűtartó közepén volt egy hatalmas Szent Kristóf-jelvény, azt imádtam, órákig el tudtam vele játszani.
Mégis, a legfrenetikusabb Zsiguli-élmény évekkel később ért. Az apai ági nagypapám garázsában raktam rendet, amikor rátaláltam egy abszolút korhű Zsiguli használati útmutatóra. Már a fedőlapja is elég béna volt, de a belsejében elszabadult a pokol. Ez a kis könyv a szó legszorosabb értelmében merítette ki a használati utasítás fogalmát. Volt benne minden: szerkezeti felépítésről szóló passzusok, vezetéstechnika, problémamegoldás, hétköznapi autós tanácsok. Tele volt olyan részekkel, amiket szinte biztos, hogy csak a magyar nyelvű fordításba írtak bele. Ez a könyv nekünk szólt: nekünk, magyar, friss autótulajdonosoknak a magyar autósoktól. Azt hiszem, valahol a barkács fejezetnél, a hogyan csináljunk piaci karton tojástálcából pohártartót című résznél kaptam sokkot. Kizártnak tartom, hogy ezek a képes(!) útmutatók benne lehettek volna az eredeti kiadványban.
És bármikor visszagondolok erre az emberségből, jóakaratból megírt használati útmutatóra – amit mostanság még csak arra sem méltatunk, hogy a seggünket kitöröljük vele –, elfog valami rossz érzés: ilyenkor döbbenek rá, milyen mértékben személytelenedett el a világ, amiben élünk.
Fejér Petra Totalcar korrektor:
Nekünk is volt két darab. Női szemmel: egy tojáshéj színű (na jó, ezerkettes) és egy piros. Mikor utóbbitól megváltunk, ez az általam nagyon kedvelt, gyönyörű árnyalatú darab elindult a hírnév felé vezető úton. Talán egy ország előtt vált ismertté: Taki bácsi vezette a Szomszédok című teleregényben. Lehettem körülbelül tizenpár éves, de innentől egyetlen részt sem mulasztottam el megnézni, hátha felbukkan a családi - immár - csodaautó, amely nekem rengeteg kellemes programhoz, kiránduláshoz kapcsolódik.
Mekkora élmény volt, amikor "komoly" üldözéses jelenetben szerepelt... Szerettem, emlékezetem szerint sosem akadt vele gond. Szerintem remek kocsi, talán a későbbi nem kevés hazai raliversenyen, amelyen megfordultam, ezért vártam, hogy felbukkanjon egy-egy a kanyarban és szurkoltam mindig neki.
