Kicsivel több mint egy éve beleállt a görcs a homloklebenyembe: kell egy W126. Nem akármilyen, szigorúan V8-as. Hisz' a napi hatkilométeres városi ingázásra nincs jobb egy (velem együtt) kéttonnás 500-asnál. Állítólag az ADAC is ezt hozta ki egyszer győztesnek a városi tesztjén. Második helyet a Saxo kapta.
A stuttgarti lehetőségek szűkösek voltak, az anyagiak még inkább (értsd, maradjunk hét számjegy alatt)... és akkor a sztori, a legenda életre kelt. Amit már mindenki hallott, de senki sem látott. Mindenki, akinek a szívizmát dugattyúk helyettesítik, vágyott arra hogy a legenda igaz legyen, és Ő legyen a főszereplő:
eladó autó, bácsika-felszereltséggel. Első, idős tulaj, a kocsi végig garázsban tartva, csak ünnepekkor használva, márkaszervizben karbantartva, kevés kilométerrel, friss műszakival, ...mindezt gombokért, mert hát, ugye, útban van.
Higgyék el, a legenda igaz: 1985-ös W126 500SE, benne 156 ezer kilométer. A kilométereken túl akadt benne még klíma, ABS, légzsák, villanytető, villanyablak, villanyülés... benne fűtés. Persze pitty-putty is volt: az egyik henger csak csökkentett módban üzemelt, az eladó garázskapuja pedig itt-ott nonfiguratív tetoválásokkal látta el a bódét. A telók is lumbágósak voltak, a szilentek is megfáradtak. Meg még egy csomó apró idegesítő izé.
De sebaj, be lett kalkulálva, majd megcsináljuk, mi sem egyszerűbb. Mózes (merthogy így hívom) Karesznál kapott új gyújtáskábelt, elosztót, rotort, gyertyákat, féktárcsát meg betéteket és még kismillió mást. Meg persze Karesz-balzsamot. Jó is volt egy ideig, már számolgattam mennyiből lesz meg a futómű és a bódé. Aztán volt egy hosszabb autópálya, és mire a lehajtóhoz értem, a 230 lóból 100 elment legelni, a maradék meg csak ímmel-ámmal akart dolgozni.
Nem Kareszhoz mentem, mert ő messze lakik, hanem egy ismerősöm szerelőjéhez. Mondta, menjek vissza később. A váltóból meg elkezdett csöpögni az olaj. Közben becsúszott egy Totalcar-interjú, s ezután valahogy az apró hógolyónyi kellemetlenség dübörgő szopólavinává nőtt. Itt jegyzem meg halkan, hogy bár nem egy probléma a saját hülyeségemre vezethető vissza, mégis élnék a gyanúperrel, hogy Tibby bizony elátkozta Mózest.
Ugyanis az interjúm fele a Merciről szólt, és közben valahogy fokozatosan lement az ára, pedig közöltem is, hogy nem eladó. Mégis, azóta is valahogy mindig előjön, hogy én biztos oda szeretném neki adni, mondjuk valami nagylelkű, százötvenezres ajánlatra. Közben Csík mindig megkérdezi, hogy mennyi van meg épp a lóerők feléből. Mózesen átok ül, Tibby átka.
Nem részletezem, milyen pénzek maradtak, miféle szerelőknél, hogy mennyit totóztunk, mi lehet a baja. Mózes fájásaival egyenes arányban nőtt az én nyomorom is, emiatt rendszeresen felkerült a használtautós oldalakra. Az ár és az állapotleírás mindig az aktuális hangulatomtól függött. Hogy épp’ mennyire szerettem ezt hisztis dögöt, avagy mennyire utáltam ezt az autócsodát. A pechszéria persze folytatódott: a céges garázsban, pár nap állás után elrepedt a szélvédőm, egy másik nap egy másik (immár fizetős) parkolóban pedig leeresztett a jobb hátsó kerék. Természetesen nagybevásárlás után, a csomagtartó szügyig pakolva mirelit kajákkal - alattuk a pótkerékkel.
Már majdnem belöktem a Dunába, elvégre ha az enyém nem lehet, másé se legyen (főleg ne Tibbyé), amikor jött az égi áldás BOSCHtechnikus személyében. Ez a drága ember addig nyüstölte, míg jó nem lett - már a motor. Mózesbe visszatért az élet, olyan ereje lett, hogy origamizott az aszfalttal. Tette mindezt úgy, hogy harmincról tizenhét literre lement a fogyasztás.
Hittem, hogy a nap most már kisüt, és Monte Carlo vár tárt karokkal. De Tibby átka erős. Miután kihajtottam a szervizből, hajtottam haza, megbékélve a világgal és Mózessel. Két sarokkal később láttam, hogy pirosra vált a lámpa, hát leléptem a gázról, majd csak lelassulunk. De nem. A gázrudazat tempomat felőli vége felakadt, lassulás helyett meglódult az autó. Sírva ugráltam a féken, ennek örömére pattogva álltunk meg a lámpánál. A motor 2500-ön pörögve üvöltözött a forgalommal, én meg szintén kábé 2500 decibellel üvöltöttem Mózessel. Szervizbe vissza, gázrudazat megigazít. Mindenki örül.
Pár nap béke után az átok visszatért, újult erővel, kifinomult módszerrel. Egy céges vacsiról hazafelé megálltam a pirosnál a Kiskörúton, majd bamm! Nem nagy bamm, csak kicsike bammocska, de azért némán őrjöngve pattantam ki az autóból. Mögöttem fekete Octavia, benne harmincas manus kalimpál a telefonjával, hogy „bocs! Semmi baja, tényleg! Kicsit elbambultam, de épp’ csak hozzáértem!” Látható sérülés tényleg nem volt.
Volán mögé vissza, indulás tovább. Pár lámpával később görcs állt a bal lábamba. Reflexből kinyújtottam, ráfeszültem a lábtartóra a bal kerékjáratnál, majd reccs! Nem nagy reccs, kicsike reccsecske, de azért mégis csak elrepedt a lábtartó. Üvöltés, kormányfejelgetés, ökölbeharapás. Irány tovább, sietni kell, lassan éjfél, és a teknősöm még nem kapott vacsorát.
A Szabadság-hídról fordulok balra, nagyjából harminccal, kicsi a bukkanó, a kanyar kifelé dől, rajta tükörjég. Hozzáértők szerint ilyenkor jön a baj. Jelentem, jött. Gyönyörű 360-as piruettet mutattam be a Gellért tér foghíjas közönségének. Szerencsére egy taxit leszámítva a kutya sem járt arra, úgyhogy picit pihentem, intettem a taxisnak, hogy jól vagyok, fáradjon tovább.
Átok ül ezen, én tudom. Tibby, szedd le róla!
