Egy hónappal ezelőtt úgy éreztem, a Svédben vett Ponton-Mercim – ez a bizonyos Dezső névre hallgató egyén – a szakadékba viszi a családot. Játsszunk most kicsit Onedin-sorozatot, összefoglalom, mi történt a korábbi részekben. Kimentünk érte a messzi északra, hazahoztuk, közben összetört a feneke, megállt a motorja, aztán megint ment a motor, augusztus végén pedig lekerült Csabi barátomhoz lakatolódni. Hamar kiderült, a kaszni jobb, mint gondoltuk (pedig eleve nem tűnt nagyon rossznak), a futómű, fék, kis kiegészítők viszont minden réteg lehámozása után eggyel rosszabb képet mutattak. És a Ponton Mercedeshez ezek nem olcsók, a rossebbe.
Magam alatt voltam. Ahogy Csabi hétről-hétre újabb részletekkel gazdagította tudásomat, ismételt számításokat készítettem. Az eddig az autóba beleborított pénzen túl – ami súrolja az 1,8 misit - még másfél millió forintot kalkulálhattam, és ahogy újabb adagot fizettem Csabinak, vettem alkatrészt a netről, ez az összeg nem fogyott, csak stagnált. Sose vezessenek Excel-táblázatot az autójukról, akkor olcsó lesz.
Ennyi tehát a fix előrelátható kiadás, ráadásul optimistán mérve – márpedig veteránautó restaurálásánál olyasfajta butaság optimistán kalkulálni, mint Stohl Buci száguldó autója előtt szombat éjjel, sötét ruhában átfutni az úttesten. És egy rakás, igen drága alkatrészt még nem számítottam bele, olyan fél-egy misi közti értékben. Ennyi pénzem egyszerűen nincs, ha a lelkemet eladom az ördögnek, akkor sem. Tavaszra kifúj a pénz, még van egy kis tartalék, aztán fejvakarás. A Bianchit nem lehet eladni így, a válság közepén, csak bagóért, a zöld Merci érzelmi okból nem mehet, más nincs, ami érne bármit. Sajnos még az okos telefonomat, a dolbiszörraundot, az LCD-tévémet és a szuper MacIntoshomat sem tudom áruba bocsátani, mert ilyen dolgaim nincsenek. Talán a vesémet majd? Mindegy, az óra ketyeg, voltam már hasonló slamasztikában, megoldottam, most is meg fogom. De per pillanat nagyon sötét az alagút…
Közben elég sokat gondolkoztam ezen a veteránautó-restauráláson. Mert például az állólámpás Mercim, ami Dezsőnél sokszorta rozsdásabb, lukasabb állapotban volt, igazából ki kellett volna már kukázni, s azon is volt komplett futómű-, fék-, gumialkatrész-felújítás és –csere, és alaposabban belenyúltam, mint a Pontonba , nos, a zöld Merci jóval kevesebbe került, mint amit Dezsőre most optimistán tervezek. Pedig utóbbival sokkal kevesebb a gond, a kaszni fényévekkel jobb, a motorhoz nem tervezek érdemben hozzányúlni, hátsó futóművet nem újítok fel. Hogy lehet ez?
Hát úgy, hogy egyrészt jóval drágábbak hozzá a cuccok, másrészt a Ponton sokkal-sokkal kezdetlegesebb autó az állólámpásnál. Egy állólámpást porból – tehát még az enyémnél is rosszabb állapotból is fel lehet támasztani FIVA-szintre négy, négy és fél misiből, ha egy Ponton ugyanolyan rossz, az bizony nyolc-tíz gurigát elvisz. Nem akarok hosszan számolgatni, mert nem lesz elég itt a papír, aki nem hiszi, ugorjon be egy kávéra a Totalcarhoz, levezetem neki.
Például nagyon hasonló az első futóművük (kettős háromszög-lengőkarok keresztstabilizátorral), de az állólámpánál megoldják a teljes szerkezet mozgását nyolc szilentblokkal és négy, nagy gömbcsuklóval, a Pontonnál edzett, menetes tengelyek, csúszó-állítócsavarok, illesztő alátétek, porvédők, perselyek, excenterek katyvasza az egész. Borzasztó komplikált, nagyon karbantartás-igényes, igen drága.
A karosszéria felépítése is – hogy mondjam – esetleges. Kétféle hosszú, kétféle rövid, és egy hosszú csíkból vágandó gumielem van egy-egy első sárvédő alatt. A küszöbrátétet is többféle, formára sütött gumi- és spéci műanyag elem választja el a karosszériától, a sárvédőktől, a váztól – olyan, mintha nagyjából összetervezték volna a karosszériaelemeket, ahol pedig hézag lett, oda terveztek volna tömködő elemeket. A pedáltengely a millió apró csetreszével igazi puzzle. Minden túlkomplikált, apró biszbaszok gyűjteménye. Nagyon aranyos, kedves, régimódi rémálom. Sajnos a Ponton már épp túl modern ahhoz, hogy az alkatrészeit le tudnám gyártatni az esztergályossal, ahhoz túl sok benne az egyedi alkatrész.
A november közepi látogatásra igyekezve Csabihoz, bevallom, nem voltam valami fényes hangulatban. Ilyenkor kiszállni a projektből már nem lehet, pontosabban fogalmazva: anyagi öngyilkosság. Félbehagynom sem szabad, mert az újabb trélerezés, tárolás mind pénz és logisztika, a Csabinál sem hagyhatom, mert az ő garázsa nem tároló-, hanem munkahely, minden fölösleges perc, amit az én hibámból a műhelyében tölt az autó, neki kidobott sok ezer, akár tízezer forint.
És tudom azt is: ha megállok, soha többé újra el nem kezdem, sok százas gyűjtésem van lelkesen induló, majd zokogásba fulladó veterános projektekről. Ennél régebben űzöm ezt a hobbit. Az „idegen futóművet alá”, meg „vényócat bele” megjegyzéseket pedig inkább meg se hallom, aki ilyet mond, rossz ajtón kopogtat, ez itt a restaurálós, múltújraélős lakás, a pimpelők próbálkozzanak inkább Zirig Árpinál. És kizárólag a saját pénzükkel, idegrendszerükkel és idejükkel, ha szabad kérnem.
Hát itt tartottunk, ekkor már nagyon vágytam valami jó hírre, mert az autó megvétele óta – leszámítva, hogy miután Dániában letérdelt a motor, Karesz meghenkölte, és azóta újra működik – csak lefelé meneteltünk. Ilyenkor úgy teszek gondolatban, mintha az Everestet másznám meg hóviharban – csákányhasítástól csákányhasításig, biztosítókampótól biztosítókampóig araszolok, nem nézek messze, bízok a gondviselésben, hogy majd csak megtalálja a mobilszámomat. Most megtalálta.
Mert fényt látok. No nem az alagút végén, mert az még hosszú és kanyargós, de azért szép, nagy örömtüzeket gyújtottam nemrég bent, az út közepén, mert egy rakás szuper dolog történt.
Egyrészt Csabi végre leszámolt a gyilkos alvázvédő-réteggel, most tiszta az autó, már látjuk az egészet. Huszonhét lavórnyi cuccot vakart le róla, a végére teljesen kikészült. Ez a legszörnyűbb munkák egyike a Földön, csináltam én is a Bianchin. Hónapokig. Sajnos a szárazjeges szórás ugyan sokkal gyorsabb és kíméletesebb, de ahhoz szállítani kellett volna az autót, szervezkedni, ráadásul igen drága is a módszer, még Csabi is azt mondta, hogy annál kevesebből megoldja inkább ő. Egy akkora bódé lejegelése, mint a Ponton, nagyjából háromórányi munka, óránként negyvennel számolva az igen sok. Csabi két hónap alatt teljesen szétszedte az autót, rendszerezte a dolgokat, másik autót is csinált a másik beálláson, s mindemellett takarította le Dezső hájas testét.
A tiszta karosszéria nem is rossz. Persze, van rajta egy pár folt, de a nagy része érintetlen. A C oszlop tövében akad például hegesztés. Meg a hátsó sárvédő első csücskénél. Meg a bal oldali hossztartón, a motor alatt is. És, amit tudtam a múltkor is: a bal oldali A oszlop töve szétmállott, a jobb oldali foltozott. Csabi majd ott is benéz a foltok alá, de mivel rohadásnak nincs nyoma, ezért ha jó, úgy marad. Nincs most pénz Amelia Island-re való szépségdíjas restaurálásra. Jó legyen, esztétikus, és ne kelljen mind a két vesémet eladni, csak az egyiket, hogy összeálljon.
Ilyenkor jó, ha valaki lát is, nemcsak lelkendezik. A padló teljesen épnek tűnt, én hozzá nem nyúltam volna, de Csabinak nem tetszett valami a jobb oldali első taposón. Elkezdte piszkálni, lefurkálta a ponthegesztéseket, amik szintén nem tűntek eredetinek, és lám, újabb réteg került elő, már rozsdásabban. Aztán egy másik, már darabokban. Meg még némi maradvány.
Itt szemlátomást többször foltozták már az autót, a legalsó lemez, ami kívül volt, szinte épnek tűnt, de a fény felé tartva most látszik rajta, hogy tele van apró lyukakkal. Elnézést a rossz képért, kicsit siettem, a mennyezeten van a fókusz, de a lukak így is láthatók. Amikor fent volt ez a darab, ezek abszolút nem mutatkoztak, higgyék el, kell neki az ellenfény.
Meg a hátsó rugóállvány is felvillantott egy elegáns, bálra, estélyre való finom, korróziós dekoltázst. Abszolút nem látszott kívülről, de idővel ebből baj lehetett volna. A hátsó kötény meg elég görbe, lesz rajta elég egyengetni való, mondta Csabi.
De a karosszéria alapvetően meglepően jó. És piszkálatlan, töretlen, ami talán még fontosabb. Minden tartó, doblemez, ajtó, a tűzfal, az oszlopok, a csomagtartó hibátlan. Csabi a zárt kardánalagutat is kipucolta, ami évtizedek alatt eltömődött zsírral (a kardáncsapágyat zsírozni kell, ugyanis), hogy alig lehetett kihúzni a tengelyt. El sem tudom képzelni, mivel, és mekkora szívások árán tudta kitakarítani onnan a belekühedt-száradt zsírt. De most gyönyörű.
Lesz itt még munka, de az biztos, hogy nem porból kell újjáépíteni az autót. Alapos a gyanúm, hogy a tíz-tizenkétezer eurós, csillogó, de nem csúcs-áras gépeknek ennék sokkal puruttyább a karosszériája, megnéztem párat a neten, és látom rajtuk. A Ponton sajnos jól takarja a rozsdát, más autón az íveken, a motortérben a doblemezeknél, a lámpabiliknél, a küszöbvégeknél jelenik meg először a rozsda. De itt, mivel a külső lemezek csavarozottak, és elég simák, ezért a váz indul el, de rettenetesen, miközben kívülről egészen jónak tűnik a kocsi, talán az ajtók alján keletkezik némi csipa. Na, lépjünk tovább az eltelt egy hónap alatt kibontott alkatrészekre (legutóbb a futóművek még benne voltak az autóban), azoktól most épp jobban félek.
Lóg szinte minden. Csapszeg, függőcsapszeg, gömbcsukló, ami csak van, és mozog benne. Törött mindkét első rugó. Kompletten hiányoznak a felütköző gumibakok. Kukás a kormánylengés-csillapító. Lötyög a segédirányító-kar tengelye – ennél a futóműnél bal oldalon a kormánymű irányítókarja, jobb oldalon pedig annak egy kormánymű nélküli része van, na az a segédirányító.
És közben kigyúrtam magam pontonológiából. Tudom, hogy a lengőkarok külső felújítószettjei ugyanazok, mint a Fecskéé (tudálékos olvasóknak: W110), a kormányösszekötő gömbcsuklók megegyeznek a 123-asig minden Mercedesével, az alsó lengőkarok belső bekötőpontjai is nagy valószínűséggel ugyanazok, mint a Fecskéé. De a fölső lengőkar belső tengelye teljesen más, az egyedi W120-as. És sem a Niemöller, sem az SLS nem tart ilyet, külön kérésre beszerzik, de a Niemöllernél még ára sincs, az SLS-nél valami horror.
Tudok a neten egy pár eladó, komplett szettet (bal, jobb), darabja 185 euró, vagy „Preisvorschlag senden”, tehát lehet alacsonyabb javaslatot is tenni. Zokogok, amikor beírom: 260 eurót utalok a kettőért. Jön másnap az értesítés, megnyugszom. Nem adják. De honnan legyen? Szállítással együtt az hatvanezer forint, és csak egy homokszem a sivatagban.
A hátsó futómű viszont egészen jó. Sem a nagy csapszege nem lötyög, ami körül az egész mozog a kaszniba szúrt tüske körül, sem a másik csapszeg nem rossz, ami egymáshoz képest engedi mozogni a két tengelyfelet. Pedig hihetik, itt sem kétfilléres alkatrészek dolgoznak. Még a két, nagy, szögletes gumipogácsa is teljesen ép, finom melegítés, takarítás után újrahasznosítható. Csak a lengőkarok két, rúdszerű, valamint két, pogácsaszerű gumiját kell majd kicserélni, meg valószínűleg a diffi melletti gumiharmonikát, mert ez a lengőkar billegtetésére fent kifúj, mint a lukas skótduda.
Hála a jó égnek, semmi rémisztő hír nincs, csak az eddigi nyomasztás maradt.
Aztán másnap felhívtam Bartha Lacit. Amellett hogy ő egy Fontos és Elfoglalt Ember, rendkívül figyelmes és nagyvonalú is. Ő ajánlotta fel nem túl rég ajándékba a 127-es Fiatját az olvasóknak itt a Totalcar hasábjain, nekem meg még tavasszal, privátban egy Ponton-sárvédőt. Annyit kért cserébe – segítsek neki szétbontani az autót, amin rajta van, mert a nagymamája egyre nehezebben tűri a roncsokat a kertjében.
Halogattuk a dolgot egész nyáron át, hol nekem, hol neki nem volt ideje, aztán ősszel mindkettőnket elkapott a gépszíj, de nekem most nagyon sürgős lett a dolog. Nem sok volt meg ugyan abból az autóból, hiszen Laci két, dobozba csomagolt indexburáért és egy jó hűtőmaszkért vette évekkel ezelőtt a papír nélküli, belső terétől, motorjától, lámpáitól, váltójától, díszeitől megfosztott autót, de a futómű benne volt. Egy jó rugó, egy jó lengőkar-tengely tízezreket javíthatna most a költségvetési hiányomon. Lépnem kellett, mielőtt kidobom a pénzt az interneten holmi gazdag német Ponton-alkatrész neppereknek.
Laci rettenetesen el volt havazva, meg beütött a hideg is, értettem, hogy nem fűlt hozzá a foga, én meg ráadásul szívességet kértem – sehogy se jó az ilyen. Ő nagylelkűen felajánl valamit, mire a kedvezményezett követelőzni kezd… Nem kultúrdolog ez. De nekem nagyon fontos volt, ott, akkor.
A romos Pontont végül a saját pénzén elvitette Ráckeve-Kertvárosba, egy autószervizbe (amit, ugye, mindenki rövid i-vel ír?...), hogy fedél alatt tudjuk szétszedni. Egynapnyi melót terveztünk, addigra készen kellett lennünk. Egyik klubtársamnak van egy korábban markolóval felemelt, de különben egészen ép Pontonja, kellett a tető, vállalta, hogy cserébe elviszi majd a kibelezett bódét – így legalább kasznit nem kellett aprítanunk.
Azért a szegény autóért nem volt kár. A jobb hátsó kereke például arasznyival előrébb volt a kelleténél, mert a padlóból félig kiszakadt a lengőkar tartócsavarja. A bal hátulja, alul annyira szétrohadt, hogy annak a rugóállványnak már a nyomát sem lehetett felfedezni, amin az én autómon megjelent a kis rozsdalyuk. A rugó itt már a hossztartót is átszakította – döbbenet.
Sík lemezzel pótolták egyszer régen a padlót, az összes, de tényleg az összes zárt tartóelem alja lerohadt, úgy, hogy most már mind nyitott, még a kardánalagút alja is. Fel se fogom, mi tartotta egyben az egészet, ennyire szétrohadt autót keveset láttam életemben. Az A oszlop alja, ami az enyémen elég randa, itt nem az. Mert egyáltalán nincs. Eltűnt, nyilván héliumból hegggesztették. De ez autó egy doboz Bilobil után sem emlékszik már rá, milyen lehetett ő ott, hajdanán.
Én viszont még sosem dolgoztam önállóan (és sokat) jól felszerelt szervizben, most jövök rá, ez milyen csodálatos élmény. Amivel tipikusan órákat szüttyögök a ládából előhalászott, vegyes felvágott szerszámaimmal, az itt pikpakk, tekeredik, lejön, szétugrik. A kis Makita akkus, röcögtetős csavarhúzó, filigránnak tűnik bár, de brutális erővel szaggatja ki a csavarokat. Amit ő nem tud, arra ott a hegesztőpisztoly, az ütvecsavarhúzó, a vékony flex, a légkulcs. Állítom, tízszer gyorsabban dolgozom, mint autón bármikor előtte az életben, csak úgy repkednek a csavarok, anyák, minden.
Közben szegény Laci, a mecénás, a leglehetetlenebb helyzetben, kézi eszközökkel műt reménytelenül apró izéket. Mosolyog, nyugalma rendületlen, kínálgatja a teát, sütit (amit ő hozott), közben dolgozik, mint gép. Egy másik életben elveszem feleségül, esküszöm.
Kikapjuk az üléseket, a nekem kellő sárvédőt összesen két csavar tartja, pár mozdulat, lenn van, hihetetlen, de menthetőnek tűnik. Laci a jobb első sárvédőt is leszedi, a lámpabili egy az egyben kirohadt belőle, de talán valamire azért jó lesz, ám a bal oldali horpadt, rohadt, az semmire se használható. Én leveszem közben a négy ajtót, bennük ablakok, szerkezetek, jól jöhetnek még Laci másik, egész jó Pontonjába, az enyémben ezek mind kiválóak. Egy jó géptető, egy rossz csomagtér-tető, egy első szélvédő (a hátsó elveszett trélerezés közben), valamint egy Ponton, egy W123-as, meg talán két Volga (Zuk?) felni már biztos zsákmánynak tűnik.
Kicsavarjuk a futóműtartó elemeket (már, ami ki nem esik magától a kaszniból), elöl leemeljük a karosszériát. Kigurítjuk. Szét kéne szedni. Óvatosan kicsavarok egy-egy lengőkar-tartó anyát a kettő-kettőből alul és fölül. A rugóösszehúzó nem fűzhető be, túl tömör a spirál. Pedig érdemes óvatosnak lenni ezzel a melóval, mert nem egy átszakadt hasfal-izom, betört homlok származott már agyatlan futómű-szétszedésből… A rugó ugyanis azt csinálja, ami a neve – rúg. Baromi nagyot. Akkor összehúzó nélkül szétszedni a futóművet, ha rajta van az autó súlya, de ebben a Pontonban nem volt már motor, váltó, s emelni is csak módjával tudtuk.
Végül az egyik szerelő srác oldja meg a dolgot: az összehúzó egyik kampóját befűzi a pajszerrel szétfeszített rugóba, a másik felét beakasztja a lengőkarba. Nem olyan masszív, mintha csak rugóközi szorítás lenne, de a semminél sokkal több. Szétcsavarom a maradékot, de befeszül, nem ugrik szét, erre készültem is. Jegyzem meg – légkulccsal kábé egy perc alatt megvan minden csavar, anya, pedig rozsdásak, sárosak, a saját kőbaltáimmal fél óra lett volna ez.
Dobó Istvánt játszunk, a rugókat ágyúként az ellen felé irányítjuk, a janicsárokat jelképezze, mondjuk a legüresebb fal. Kicsit azért fosunk. Az egyik szerelő srác pajszert vesz elő, befeszíti, én püfölöm kalapáccsal a futót, de óvatosan, mert nem akarom tönkretenni. Szétugrik, a rugó nagyot dörren, a bölcső idegesen rúg egyet – de életben maradunk. A másik oldalon kísértetiesen azonos forgatókönyv szerint játszódik le minden – egy 1/64-edre fényerőre gyengített Nikon SB-vaku villanásnyi idejére, de már-már profinak érzem magam. Persze ehhez nem árt, hogy valódi profi a segítőtársam.
De ó jaj, nemrég eltört a gömbcsukló-kiszedő szerszám, hogyan szedjük szét a kormányösszekötőket? Az 1989-ben a Pálos utcában a postástól tanult módszerrel. Egy nagykalapács betámaszt innen, egy kisebbel négy-öt csapás amonnan, és máris szétugrott a hat gömbcsukló. Ez már otthonosabb – mit nekem az űrtechnika, a légkulcs, meg a Makita, a nyers püfölés az igazi, ezt szeretem.
Lassanként beesteledik, a hátsó futóműnél tartunk. Sehogy nem akarja elengedi a középső tartócsapot a csomagtartóba alaposan belerohadt gumipersely, pedig ekkor már az oldalára döntjük a bódét, úgy rángatjuk. Nincs mit tenni, visszaborítjuk, megemeljük az égbe a farát, csak nem pukizik ide a Pontonka, hiszen nincs is már a gyomrában semmi. Laci kerít egy hosszú gerendát, befeszít hátulról, ugrál rajta. Az egész bódé billeg, mint a libikóka, pedig jó hátul támasztottuk alá. Előrerohanok, ráállok a kereszttartóra, tiszta játszótér, önfeledt móka, kacagás, gurgulázó gyermeknevetés hallik, a gumi egyszer csak enged, csattanás, a futómű élettelenül a földre rogy.
Osztozunk a zsákmányon. Pontosabban Laci félreáll, mondja, vigyem, amit jónak látok, akár az egészet, ő csak kidobni sajnálja. Betolatok Erával, nyitom a hátulját, kibélelem pokróccal. A két futómű, a sárvédő bemegy, elviszem a két első ülést is, hátha kell belőle rugó, tömés majd az enyémbe. Csetreszeket ömlesztve, rugókat, váltókonzolt, kormányművet, segédirányító-kar állványt.
Hát egyenlítsük a számlát. Laci megrázza a fejét, hirtelen fontos dolga akad, kimegy, eltűnik az autójában. A srácoknak próbálok adni némi pénzt, ők is tiltakoznak. Itt mindenki megőrült? Ők is egy csomó időt elszúrtak erre az autóra, elfogyott három flexkorongjuk, egy rakás áramuk, egy csavarhúzófejük, meg ki tudja, még mi…
Végül iszonyatos zsarolásra, már-már veszekedésbe hajlóan némi morzsát tudok csorgatni mindannyiuknak – le sem merem írni, milyen keveset. És e kevésből is kis híján verekedés lesz. Nehéz ez, itt most csak én jártam jól.
Ráckevéről hazafelé, a szemerkélő hóban gurulva kicsit kómásan ülök a volán mögött, ilyenkor esik jól csak igazán a Merci nagy, meleg fotelje, gyors fűtése, „húsz ló rágja a zabot az istállóban”- mormogása. Kivette belőlem az élet ez a nap, rég szereltem ilyen intenzíven, ha ledönteném az ülést, elájulnék. Olyan így utazni, mint régen: hátul zörögnek a pléhlemezek, zötykölődnek a csetreszek, enyhe olaj- és penészes rozsdaszag terjeng. Mennyit jártam én így… Aki öltönyben, nyakkendőben, esetleg otthon, tévé előtt, meleg mamuszban, susimaciban, sós mogyi mellett képzeli el az életét, annak nyilván riasztó lenne ez a helyzet, de számomra az egésznek van egy rettentő jó hangulata, mintha egy óriási készlet felnőtt Legót hurcolnék éppen.
De hétfőn én viszem Norbit bölcsibe, ha így marad az Era, nem tudom hova ültetni. Ki kell hát pakolnom az autót, de otthon a garázsba már semmi nem fér. Le kell vinnem az egészet Egerbe – szülöm meg az ötletet sebtében – még ma este. Hívom Csabit, szokásos „minden mindegy” hangján kérdezi – most? Most hát, mikor máskor, Csabiiii… Oké, mondja.
Nem egészen két óra múlva Egerben vagyok. Csíp a hideg, gyorsan kipakoljuk Erát. Szétterítjük a cuccokat a garázspadlón, rovancsolunk. Nézd, két tökéletes első rugó… És figyelj, a segédirányító kar sem lóg, basszus, ezt így, helyből be lehetne építeni… De öregem, a kormánymű is jó, el se hiszem, bár a Dezsőé se rossz…
Aztán a legkritikusabb alkatrészre terelődik a figyelmünk. Belső lengőkar-tengelyek, különösen a fölső érdekel. Az egyik kvázi tökéletes. Tényleg, semmi lógás, finoman forog, 185 eurót gondolatban kihúzok a kiadási listáról. A másik sajnos rágódik. A lengőkar a Pontonban meneteken forog, nem sima perselyekben, és ha nem kenik, széttépi a menetet. Csabi befittyeszti a cigit a szája sarkába, lerántja a tengelyről a porvédőket – „nézd, át van tekerve több fordulatnyit” – mutatja. Fordít rajta vagy hármat – „most próbáld meg”. Mint a vaj. Tökéletes. További 185 eurót kihúzok, eufóriában lebegek.
Az alsó tengelyeket a Fecske-rokonság okán könnyebb beszerezni, de azok sem olcsók – egy oldalra majdnem száz euró ott is a felújító. Az egyik itt is jó. A másik kotyog, de nagyon. De hoppá, a külső, kupakként is szolgáló zárócsavar kézzel tekerhető – hogy lehet ez? Csabi kézzel ráhúzza erősen, máris nem kotyog, viszont gyönyörűen forog. Ez is jó, el se hiszem.
Persze a gömbcsuklók pocsékok, a fékalkatrészek nem jók az enyémbe, mert a szétbontott egy 1957 előtti Ponton volt (amúgy is hulladék az egész), a függőcsapszeg, külső csapszegek szintén kopottak, de azok már egyáltalán nem annyira drágák. És van egy jó kardán is, remélem jó lesz az enyémbe, mert annak a keresztje egy irányban nem mozog valami szépen.
És még egy csoda – a kis bakelitet is sikerült kimenteni a roncsból, ami a kormánytengely fölött, a műszer alatt van, és amiben a kapcsolók laknak. Az enyémnek a kis nyúlványa hiányzik, a másik végén repedt. Két bakelitdíszítés van Dezsőben, ami törött, ez az egyik. Ebben a romban, csodával határos módon ép. Persze, összefestegették, meg matt, de minden bakelitet úgyis polírozni kell visszaépítés előtt, az kötelező egy Ponton restaurálása során. Még májusban, Németországban próbáltam venni ilyet, de a bontóban is, a börzén is csak a dízelét árulták, aminek az egyik luka nagyobb, mert abban lakik az izzításvisszajelző sószórója. Egyetlenegyszer láttam benzinesét eladót ebayen, de azt levették, mielőtt lejárt volna, majdnem megőrültem. Erre most itt van, az enyém, kifejezhetetlenül kevés pénzért.
Fejben összeadok, szorzok, legalább háromszázezer forinttal beljebb vagyok. Nem, ilyen szerencsém nem lehet. De, egyelőre úgy tűnik, igen.
Közben folytatódott a sikerszéria, harmad áron lőttem vadiúj kormánylengés-csillapítót az ebayen (33 euró), Torjay Laci barátom, aki pici, de ügyes alkatrészes vállalkozást működtet, baromi jó áron talált itthon futómű- és fékalkatrészeket, a Vaterán meg nyolcezer forintért leütöttem két komplett fényszórót, két első indexet, no meg egy tükröt – ezekből is kellett másik. A kalkuláció még mindig másfél millión áll – egy a különbség az egy hónappal ezelőtthöz képest – már nincsenek benne aggasztó, fehér lyukak, potom öt-hatszázezer forint értékben.
És persze hadd említsem meg, hogy Csabi természetesen megint nem volt rest. Alig egy héttel azután, hogy ott jártam, egy másik Ponton fogad, megint óriásit haladt. Lebontotta a hátsó rugóállványokat, belül is kilakatolta a vázat, visszatette őket. Készen van a taposó jobb oldalon. Egy csomó pici foltot is betett. Mindent lekezelt kint és bent, átkent alapozóval, sőt, már a kesztyűtartóban is túl van a felületi rozsdás részek rozsdamarózásán. Halad, mint egy atommeghajtású jégtörő, elképesztő, amit művel.
Közben, úgy tűnik, lett fényező is, ennek most már nagyon ideje volt, mert Csabi február elejére kész lesz a tervei szerint, akkor Dezsőnek tovább kell lépnie. És megsúgom – azóta történtek további változások, de azok már maradjanak meg a következő tudósításba.
Megjelent posztok azóta, hogy Dezső a hazánkban állomásozik (időrendben visszafelé):
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább
 |  |
 | |
 |  |
 |  |
 | |
 | |
