Kaptam egy bírósági idézést Pécsre. Számíthattam volna rá, hiszen megadtam a rendőrnek az adataimat, és nálam közelebbről aztán senki se látta a balesetet, de mindez már másfél éve, 2009 májusában történt, úgyhogy szépen elfeledkeztem róla.
Kérdeztem ügyvédemet, Bodolai doktort, mi a franc van ilyenkor, nem lehet-e például írásban eljuttatni egy tanúvallomást Pécsre, de azt mondta, a bírósági idézés nem vicc: ha nem tudom igazolni, hogy például külföldön vagyok, megszívom. Kis híján megúsztam, de sajnos az olasz csapatok gyengén szerepeltek az Európa Ligában, így a Sportorákulum lefújta a meccstúrát, én meg beletörődtem, hogy elkúrok másfél napot. Szokás szerint Csikós járt a legjobban, mert rájött, hogy ha nekem amúgy is Pécsre kell mennem, akkor miért szívna ő a dédelgetett projektjével, a Zsiguli-héttel, csináljam meg azt a szép OT-rendszámos Nivát, ha már úgyis arra járok. Ez engem is jobb kedvre derített, mert jó mulatság a bíróság, de nálam első a munka, második pedig rögtön utána a Niva.
És ha már menni kell, az sem árt, ha van benne valami kaland. Mivel épp leszakadt a hó, úgy döntöttem, mehetnék ugyan a Swift tesztautóval, de az már túl nagy kaland lenne, végre mehetek valahová vonattal. Ha nem lehet motorozni, vagy nincs valami érdekes tesztautó, ilyen kötelező turnékon gyakran ábrándozok a vonatról: nyugodtan lehet nézelődni, olvasni, írni, biztos őrületes csajokkal van tele a vagon, és … és mégis, mi a franc kéne még?! Tehát megterveztem az utat, a szerkesztőségtől egészen Pécsig, a pécsi pályaudvarig szigorúan taxi felhasználása nélkül. A szerkesztőségtől gyalog a HÉV-ig, aztán metróval a Déli pályaudvarra, most legalább kiderül, érdemes-e vonatozni úgy általában.
No para, gyerekek, a hó esik, a latyak locsog, a megálló koldust is tartalmaz, de három percen belül itt a HÉV, amint erről az utasok és gazdasági nyomozók kedvence, a digitális kijelző tájékoztat. Megkezdem egzotikus, közösségi közlekedéses utazásomat Európa Kulturális Fővárosába. A HÉV meghitten retró, belülről is. A kiszállást véletlenül sem ronthatom el: végállomás, Batthyány-tér. Innen két megálló a Déli pályaudvar. Megérdeklődtem anyámnál, hogy is megy ez, kell-e két órával előbb érkezni, mint például Ferihegyre, de az mondta, negyed óra elég lesz, csak jegyet kell venni. A negyedórát hozzáadtam a Nyegleo által prognosztizált szerkesztőség-Déli fél órához, saját hatáskörben megfejeltem negyed óra biztonsági tartalékkal, így a jegy megvásárlása után épp fél óra állt rendelkezésemre a peronon, az őrjító gyros-szagban. A zabáljunk mindenhol utcai árusoknál mozgalom lelkes híve vagyok, de Magyarország nekem kicsit túl egzotikus, úgyhogy inkább a zöldségesnél vettem három kivit, két körtét és egy datolyaszilvát, hogy hófúvásos elakadás esetén kivívhassam utastársaim irigységgel vegyes gyűlöletét.
Mivel egyébként egy Swifttel jöttem volna, értelemszerűen a másodosztályt választottam, így négyezer forint a jegy. Az intercityn van ingyen wifi, a másodosztályon is, de ezt csak Pécsen tudom meg. 16:32. - felhívom anyámat, hogy megnyugtassam, a narancs riasztás ellenére sem autóval megyek. Örül, én pedig tesztelni kezdem a vonatot. Legutóbbi vonatutam óta vagy kihalt a műbőr ülés, vagy csak az intercityken tiltották be, de itt a másodosztályon is plüss a huzat. 80-as évekbeli a minta és a színvilág, de új a textil. A vagon belső borítása kopogós műanyag, az ülőlap magassága és a támla szöge nem állítható. Pohártartó nincs, de poharam sincs.
Automata, illetve inkább félautomata az ajtó a vagonok között, ami számomra hihetetlen fejlődés: csak megmozdítjuk a zárat és már nyílik is, öt másodperc múlva pedig magától becsukódik. Bele se merek gondolni, mit ki nem hozna a Jackass stábja egy intercityből. A fűtés jó. Pécsen taxiba ülök, mert nincs az a település, ahol busszal eligazodnék, főleg sötétben, és a nővéremnél töltöm az éjszakát. Másnap egy könnyű tíz perces sétával, utazókofferestül megyek a bíróságra. A bírónő családi okokra hivatkozva késik húsz percet, engem bezzeg fél tízkor már leteremt, hogy ne nézegessem az órámat. Nem jelzem neki, hogy én Budapestről jöttem, és ide bírtam érni 8.30-ra, ráadásul nem időparából kifolyólag nézegetem az órámat: ez egy új óra, nemrég cseréltem le a tizenéves Pulsart.
Jó dolog egy tárgyalás így, hogy se alperes, se felperes, se vádlott nem vagyok, csak mint Pelikán elvtárs, egyszerű tanú, aki a tárgyalóteremben nem ülhet az első padba, az ugyanis a vádlottak padja! A tanúk padja ellenben a második sor. És miután behívnak a tárgyalóterembe, hallhatom a többi vallomást is. A polós csaj, aki anno az árokba esett, elég bátor, még most is ki van akadva, hogy a rendőrök mennyire nem csináltak semmit. Viszont most tudom meg, hogy máshogy történtek az előzmények, mint akkor hittem. A kozmetikuslány nem szemből esett az árokba, hanem velünk egy irányban haladt. Nem ment gyorsan, de a bukkanó tetején valahogy elvesztette uralmát a gépjármű felett – ő a téli gumit okolta. Ezt még kint, a folyosón beszéltük meg, ahogy azt is, hogy ha nem hajt gyorsan, egyenes úton a téli gumi nem okozhat ilyesmit. Tehát szerintem vagy gyorsan ment, vagy csak elmélázott, vagy valami után kotorászott a táskájában és egy pillanatra nem nézett az útra, vagy valami ilyesmi. Lényeg, hogy megpördült, és a menetiránnyal szembeni árokban landolt. A Polónak alig esett baja, ő viszont szépen megijedt, amit nem is csodálok.
Érdekes továbbá, hogy ő úgy emlékezett, már az autója mellett állt, ott várta rettegve a tömegszerencsétlenség bekövetkeztét, mely pesszimista jóslata kisvártatva be is következett, szerintem viszont még a mi balesetünk után is az autójában ült, én mondtam neki akkor ott, hogy nyugodtan állítsa le a motort. Arra egészen biztosan én emlékeztem rosszul, hogy a baleset Oroszló után történt: igazából Sásd és Oroszló között esett a nagy csattanás – egy faluval elszámoltam magam. Tehát szegény csaj, aki már a saját balesete miatt is sokkban volt, azon is kibukott, hogy a kiérkező rendőrök nem tesznek a világon semmit; ahelyett, hogy megoldanák a zárást, csak ténferegnek, miközben általuk szórakoztatónak és korszerűnek vélt szleng kifejezésekkel szórakoztatják egymást. A hitchcock-i suspense szellemében ekkor érkezett – szintén Sásd felől – a sárga Zsiguli, papával-mamával. A lány szerint nem a rendőrök állították meg, a rendőrök viszont később azt mondták, de igen, ők voltak. Más olvasatban ők voltak, akik egy beláthatatlan bukkanó mögött tök feleslegesen megállítottak egy autót, melynek utasa, a néni a későbbiekben maradandó egészségkárosodást szenvedett: ki kellett venni a lépét. Huh, ezt se tudtam. Így lett egyébként a balesetből büntetőügy.
A kozmetikuslányt, aki így másfél év távlatából is a rendőrökre van kiakadva, hiszen neki végig kellett nézni, ahogy az ő töketlenkedésük miatt baleset történik, szintén figyelmezteti a tisztelt bíróság, hogy ez itt nem számonkérés, hanem a lagunás ember büntetőügye. A tanú többször is elmondta, hogy a rendőrök nem alkalmaztak zárást, a rendőrök meg, hogy igen, úgyhogy ezután a tisztelt bíróság szembesítést rendelt el. A szőke műkörmös cica elég karakán kis kozmetikus: szépen fél méterről a rendőr szemébe mondta a véleményét még egyszer. Mondtam is neki, hogy riszpekt, anyukám. És lassan elérkeztünk kedvenc részemhez: a rendőrök magabiztosan állítják, hogy zárásként felálltak a focus kombival a dobtetőre, a bírónő megkérdezi, hogy akkor a tanúk miért állítják, hogy a rendőrautó a sík részen állt. Erre a rendőr? Hát ez relatív, tisztelt bíróság, mert van, hogy egy rész nekem domb, másnak már síkság. Erre a tisztelt bíróság elővesz egy borítékot, és kihúz belőle egy fotót, amin tisztán látszik a domb aljában álló jármű. És mit mond erre egy felkészült rendőr? “Ne menjünk bele ilyen geodéziai kérdésekbe”. A rendőrök tehát egyértelműen a lagunás emberre vernék a balhét, aki beleszállt a bukkanó aljában álló Zsigába, amit átlökött a szemközti sávban álló rendőrautóba. Ami ugye már csak ezért sem állhatott a domb tetején.
Bonyolítja a történetet, hogy állítólag volt ott Sásd határában egy 70-es tábla, amire speciel egyáltalán nem emlékszem. A csaj aztán mellém ül a tanúk padjára, tőle kérdezem, hogy akkor most 70-nel kellett volna-e mennünk. Megnyugtat, hogy nem, valami bekötőút feloldotta. Az ügyész úr szerint a bekötőútról látszik egy fatábla, meg helyrajzi szám alapján is tudni, hogy egy magán-sertéstelepre vezet, tehát nem oldja fel. Az ügyvédnő, mármint a vádlott ügyvédje pedig felolvas egy földhivatali állásfoglalást, meg a magyar Közútkezelő Zrt. állásfoglalását arról, hogy nincs ott hatályos 70 km/h.
Aztán megint én jövök: mennyivel mentem? Hát, mondom, szerintem olyan 100 körül haladtunk, mert a Lagunával együtt megelőztünk néhány lassabban haladót. Tehát olyan 100 körül, de sokkal többel nem, szerintem olyan 100-105 között. Nem tudom, hogy 90 km/h a megengedett sebesség? Miért mentem gyorsabban? Mindenkivel előfordul ilyesmi, mondom, és nem teszem hozzá, hogy akad, aki bíró létére a saját tárgyalásáról késik húsz percet. Egy tanú ne akarjon szerepelni, főleg hogy most a bírónő azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy nem tartottam be a követési távolságot. Pedig éppen hogy még egy jelentős biztonsági tartalékot is képeztem, ezért tudtam megállni fél centivel a Laguna előtt. De akkor miért estem el? Pontosítanék: nem estem el, hanem már állva borultam fel, mert arra készültem, hogy nem bírok megállni, és már azt nézegettem, merre repülök majd a Laguna mögött. És a hátsó féket is nyomtam, attól meg teljesen instabillá vált a motor.
Itt jött a tárgyalás talán legértelmetlenebb része: a bírónő egy igazságügyi szakértővel arról faggatott, vajon milyen erővel használtam az első és a hátsó féket. Próbáltam elmagyarázni, hogy ezt nem csak másfél év elteltével, de frissiben is lehetetlen volna megmondani. Vannak emberek, akik gyerekkoruk óta versenypályán töltik az életüket, ők a forma 1-es autóversenyzők. Edzéskor kifejezetten arra kell figyelniük, mikor milyen erővel fékeznek, de még ők sem tudják pontosan, mit csinálnak, ezért is találták fel a telemetriát: számítógépekből olvassák, ki mit csinált, milyen erővel. Azt már nem is firtatom, minek ez az egész. Közben sunyiban írok egy sms-t Attilának, a nivás csókának, hogy kicsit kések a tesztelésről, ne várjon feleslegesen.
Juhé, elengednek minket, de a tanulságokat, melyeket anno a Kifékeztem, megúsztam című posztban levontam, az alábbiakkal egészítem ki. A rendőrre bizton számíthatunk, de kalkuláljunk azzal a statisztikai adattal, hogy a jogerősen elítélt rendőr-bűnözők nulla százaléka tett beismerő vallomást. Rendőr tehát sose fogja bevallani, ha valamit elkúrt, ez van. És hogy ha a körülmények szerencsétenül játszanak össze, így is, úgy is megszívjuk – mindnyájan Isten kezében vagyunk. Írhatnék még olyat is, hogy mindenki mindenhol menjen lassan, de ez is hülyeség. Sokkal fontosabb, hogy menjen ésszel, mert adott esetben, utólag még az olyan abszurdumoknak is jelentősége lehet, hogy egy bekötőúton elhelyezett sertéstelep-tábláról mit mond a földhivatal.
A tárgyalásnak vége lett, de az ügynek nem: a következő felvonás, és vélhetően az ítélethirdetés is februárban lesz, de ahhoz mi már nem kellünk. Kegyetlenül benyújtottam még útiköltségigényemet, amit a Pécsi Városi Bíróság flottul, a helyszínen ki is fizetett. Elég volt bemutatnom a vonatjegyemet, kifizették a dupláját, nyolc rugót. Akárcsak a kozmetikus csajnak, aki autóval jött. Ő bukott egy kicsit a kiránduláson, én viszont nyertem néhány százast, mert hazafelé nem intercityvel mentem, csak sima gyorsvonattal, ami négy óra alatt ért Budapestre.
