Behoztuk a mezőnyt

A barcelonai kuplungszerelős napunk után erősen bele kellett húznunk. Mindenképpen oda akartunk érni az első afrikai szálláshelyre, egy Azrau és Ifran közötti kempingbe, hogy ott legyünk a szerda reggeli eligazításon, amit akkor még fontosnak hittünk.

Valencia melletti szálláshelyünkről korán reggel indultunk útnak – több mint ezer kilométer, egy órás kompozás és marokkói beléptetés várt ránk, vagyis majd két napra elég program. Nagy lendülettel kanyarodtunk fel az autópályára, csak a fizetőkapuk lassítottak minket változó ritmusban. Még a sikeres improvizatív kuplungozásnak örültünk, amikor elkezdett morogni kedvenc fehér Charade-unk. A morgás pedig nem jó jel, kerékcsapágykopásra utal.

Olyan sebességgel erősödött a morgás, hogy alig volt időnk keresgélni, melyik is szól a négy közül. Majdnem elkezdtünk aggódni, hogy az egyik első, ami nem lett volna egyszerű eset, hiszen még otthon is nehéz beszerezni, nemhogy a Charade-mentes Spanyolországban. De mivel gyorsabb balkanyarokban teljesen elmúlt a hang, amikor pedig búgott, a hátsó kerék közelében volt a legerősebb, megnyugodhattunk, hogy csak egy hátsó. Ami két közönséges golyóscsapágy a fékdobban.

Granada tűnt a legalkalmasabb helynek a csapágyak beszerzésére. Elég volt két gyors telefon az otthoniaknak, és már ki is derítettük, mekkora méretűek kellenek, illetve hogy mondják spanyolul: kerékcsapágy. Egy bontóban kezdtük a kérdezősködést, mert éppen az volt az út mellett, de ők csak egy használt Renault 5-ös fékdobot szerettek volna eladni nekünk, de nagyon, hiszen annak ugyanakkora a belső átmérője, mint a miénk, jó lesz a csapágy. Egy jól felszerelt csapágyboltot, amit mi kerestünk, nem tudtak ajánlani.

A tuti címet egy motoros boltban kaptuk meg egy KTM-et szerelő kedves bácsitól, aki kapásból értette, mit keresünk. A Rodillas Triunfo igen jól felszerelt üzlet volt, egyből vettünk is három szettet a legolcsóbb féle csapágyakból, mert amikor megrángattuk az összes kereket, még kettő lógott kicsit azon kívül, ami nagyon szólt. Ha már ott voltunk, szimmeringet is vettünk a váltókihajtáshoz, mert onnan kicsit eresztette az olajat a fehér, mint kiderítettük a kuplungozásnál.

A csapágyakkal a kesztyűtartóban gurultunk fel a kompra, kicserélni Tangerben álltunk neki egy benzinkútnál, a kissé fárasztó vámolási procedúra után. Nem volt egész fél óra a művelet, könnyebben ment, mint gondoltuk. Közben Márk még a Land Cruiser-es Borsa Miklósnak is segített megszerelni a fényszóróját, akivel a marokkói hatósággal folytatott diskurzus közben ismerkedtünk meg. Ahhoz képest, hogy kilenckor gurultunk fel a kompra, bőven éjfél után volt már, mire a selymesen sikló új kerékcsapággyal elindultunk a szálláshely felé.

A háromszázvalahány kilométeres út majdnem öt óráig tartott – helyenként ötven méterig nem láttunk a ködben, és a számunkra ismeretlen kontinensen a biztonság kedvéért azért óvatosan indítottunk. Többen fent voltak már, amikor pirkadatkor felvertük a sátrunkat a kempingben, de legalább az eligazítást nem kellett megvárnunk, mert egy szervezővel összefutottunk a mosdók előtt. Semmi számunkra lényeges információ nem fog elhangzani, mondta, inkább csak a versenyzőknek tartják.

Dél körül sikerült magunkhoz térni, gyakorlatilag mindenki rég útra kelt már, mire kitöröltük a csipát a szemünkből, de nagyon szükségünk volt már egy három óránál hosszabb egybefüggő alvásra. Úgy gondoltuk, a körülbelül hatszáz kilométeres szerdai etap nem lesz olyan húzós. Tévedtünk.

A kellemes tavaszi időben szépen elbóklásztuk a kora délutánt, többnyire országúton, falvakon keresztül gurulva. Rácsodálkoztunk, hogy Marokkó civilizáltnak hitt északi részén is mennyire afrikai már a hangulat. Igaz, jórészt arabok lakta terület, de a közepesen rendezett Spanyolország után súlyos káoszban éreztük magunkat. Úttesten kóricáló gyalogosok, mindenféle vicces járművön közlekedők színesítik az utcaképet, de éppen ezek miatt gyakran lépésben lehet csak haladni a településeken. Ami kifejezetten érdekes is lenne, csak mi sajnos sietségben voltunk.

Az Atlasz hegység lábánál még megálltunk egy útszéli sütödénél, ahol a nyárson sült hús mellett elbeszélgettünk a helyiekkel is, aztán gondoltuk, sötétedés után gyorsan letekerjük még a navigáció által kijelzett százvalahány kilométert a csütörtöki szálláshelyig. Halvány fogalmunk nem volt arról, milyen úton fogunk átkelni a hegyen.

A legtöbb helyen egyesben, közel padlógázon tudtunk csak haladni a helyenként kőomlásokkal tarkított szűk szerpentinen. Lehet, hogy jobb is volt, hogy nem nappal értünk ide, mert még a sötétben is néha ledöbbentünk, amikor megláttuk, mekkora szakadékok mellett megyünk éppen – korlát nélkül. Kétezer-kétszáz méterre másztunk fel, majd onnan úgy nyolcszázat megint le a túloldalon, eufórikus hangulatban. Még nem sejtettük az éjjel igazi megpróbáltatását, amiért én voltam felelős.

Tudni kell, hogy a Bamako rajtja előtt több héttel megkapják a túrázók az itinert minden koordinátával, amiket én akkor el is kezdtem felvinni a navigációs gépünkre. Szépen megtervezgettem az első pár napot, mikor merre. Majd pár nappal az indulás előtt elkészül a végleges roadbook, ami alapján menni kell. Nem hasonlítottam össze a kettőt, mert a néhány apró eltérés meg volt jelölve, és ez csúnyán megbosszulta magát. Az első verzióban ugyanis hibásan szerepelt a csütörtöki szállás koordinátája.

Körülbelül három órát bolyongtunk irdatlan vízfolyások által elmosott, útnak alig nevezhető csapásokon a kősivatagban, mire hajnali négy körül rájöttünk, hogy az a pont nem az a pont. Nem dobott túlságosan fel, hogy az én navigátori hanyagságom miatt szívtunk hatalmasat az éjszakában, de erre még rátett egy lapáttal, hogy a feketének a kuplungja is elkezdett vacakolni. Néha kiemelt, néha nem. Azért végül elvergődtünk valahogy a táborba, Marrakech közelébe, de megint akkor sikerült befutnunk, amikor ébredezett a társaság. Inverzben abszolváltuk így a második afrikai napunkat is, de most elhatároztuk, nem alszunk túl sokat, hogy csütörtökön végre behozzuk a mezőny elejét.

Úgy gondoltuk, a verseny hatodik napján végre többet láthatunk a marokkói életből, hiszen egészen emberi időben sikerült elindulnunk. Nem mintha még lett volna valaki tízkor a táborban, de magunkhoz képest fejlődtünk. Csak a napi közel hatszáz kilométer megint annyinak bizonyult, hogy alig töltöttünk időt az autón kívül, kivéve, amikor tankoltunk és ettünk. Ez volt az első napunk, amikor tudtunkkal nem ment tönkre semmi az autókon, csak a kuplung beteg továbbra is a feketén, meg az egyik féltengelye ropog egyre erősebben. Viszont nem kellett szerelnünk, és megünnepelhettük azt a kivételes alkalmat is, hogy éjfél előtt beértünk az éjszakai szálláshelyre, nem messze az óceánparttól, Agadirtól délre.

Meglepő, hogy az első afrikai szálláshoz képest, ahol a kétszáz indulóból kábé nyolcvanan futottak be, itt sokkal nagyobbnak tűnő autókupac gyűlt össze. Itt van a Zastava és a Renault 4-es is, akiket meghökkentő dinamikával láttunk közlekedni napközben, de a rozsdásított kispolszkit is láttuk még szerda éjjel. A terepjárósok végre elemükben érzik magukat, keringenek a sztorik a legdurvább elakadásokról, mi pedig várjuk a pénteki napot, amikor időben elindulhatunk, és a Nyugat-Szahara felé tartva remélhetőleg nappal is utazhatunk egy keveset a szédületes látványt nyújtó tájban.