Elakadtunk az aknamezőn

Pénteken végre megérkeztünk a sivatagba. Marokkó déli része már a Szahara övezetébe tartozik, de dűnék még csak mutatóba akadnak, jellemzően köves az óceánpart. Ezt a területet Nyugat-Szaharának hívják hivatalosan, bár a marokkóiak inkább csak déli tartományoknak nevezik. Nem tudni pontosan, igazából kié a terület, de az biztos, hogy sok a katonai ellenőrzőpont.

Ezekhez eleinte komoly arccal, átvizsgálásra felkészülve gurultunk be, de aztán rájöttünk, hogy inkább barátkozós a hangulat. Minden város bejáratát ellenőrzik, de inkább a teherautókat nézegetik, a bamakósokkal elbeszélgetnek pár mondatot, és ha úgy adódik, kérnek egy emléket a raliról. Emléknek elmegy akár egy szál cigaretta is az ő értelmezésük szerint, de volt, ahol hibátlan magyarsággal vettek le minket három golyóstollra. Egyre afrikaibb a hangulat.

A kősivatagban sok látnivaló nincs, egy pár hajóroncs kedvéért tértünk le az útról, ami a tengerparttal párhuzamosan vezet, a nap nagyobbik részében csak húztuk magunk alá az aszfaltot. Meglepő, hogy milyen használható a betonút, gyakorlatilag azt a tempót nyomjuk, amit a fehér bír. Ez a helyi benzinnel, ami körülbelül száznyolcvan forintba kerül, úgy száztíz-százhúsz, csak a zörgést nehéz elviselni. A hőség miatt ugyanis alig kevernek bitument az aszfaltba, ezért elég rücskös. 

Többször figyelmeztettek, hogy nagyon vigyázzunk a tevékre, mert elképesztő összeggel kell kárpótolni a tulajdonost, ha elütjük, de a mi autónkkal nem a kárpótlás miatt vigyázunk. Amikor az úttesten az autóktól megriadva elkezdenek ugrándozni a mókás mozgású állatok, jobb megállni, ránézésre fél lábbal simán berúgnának minket az óceánba.

Pénteken az autók minden gond nélkül bírták a sivatagot, vagyis, mondjuk inkább úgy, nem változott az állapotuk. A fekete kuplungja néha old, néha nem, de amíg megy, nem állunk meg szerelni. Azt már megtanultuk, hogy késésben lenni a legrosszabb, mert akkor éjjel kell letekerni a kilométereket, ami sokkal fárasztóbb, és nem is látunk semmit Afrikából. A fehérben jól működik a traktorkuplung, néha kicsit utánaállítunk a kopásnak, de bírja a kiképzést. 

A szombati szálláshelyre ettől függetlenül nem sikerült világosban beérni. Már tíz kilométerre voltunk a táborhelytől, amikor a városba belépő ellenőrzőponton megálltunk egymás mellett a két autóval, és feltűnt, hogy a fehér jobb első kereke kicsit lankadt, alig fél bar lehetett már csak benne. Esti testmozgásként kicseréltük, majd másnap kerestünk egy gumist. 

A műhely jobban fel volt szerelve, mint amikkel például Erdélyben lehet találkozni. Még normális gumiszerelő gép is volt, de akkora szükség nem volt rá, mert csak a szelep eresztett. Kicserélték húsz dirhamért, ami nagyjából ötszáz forint, és már mentünk is tovább. 

Sokáig nem bírta sajnos, valamit elkottázhatott a mester. Nem mentünk talán száz kilométert sem, amikor elköszönt a jobb első. Teljesen szétszakadt az oldala, javítani nemigen lehet. Nagy baj azért nincs, van még egy pótkerekünk. 

A következő meglepetés akkor ért minket, amikor a nem túl sűrű kúthálózat egyik oszlopához korgó tankkal begurultunk, és lekattant a pisztoly, pedig csak félig töltötte fel a fehéret a kutas. Miután kerítettünk egy arab srácot, aki beszélt pár szót angolul is, megtudtuk, hogy nem jön föl a benzin a föld alatti tartályból. Nem örültünk neki, mert a következő kút száz kilométerre volt, de beültünk ebédelni, ha már az autókat nem sikerült megetetni. 

A kávégép lassúságának köszönhettük a szerencsénket. Mivel általában nem tartják melegen, csak akkor kapcsolják be, ha kérik a turisták. Nekünk is negyed órát várni kellett rá, amiért mérgelődtünk egy sort, viszont közben meghekkelték a kútfejet és tele tudtuk tankolni mindkét gépet. 

Gumit viszont nem sikerült szereznünk, mert a nap utolsó háromszáz kilométerén már nem volt település. Néha egy-egy benzinkút, pár teve az út mellett – ez már valódi sivatag. A dűnéket egyelőre csak irigykedve nézzük az oldalablakból, de a terepautósok is csak módjával offroadoznak itt az elaknásított területek miatt. 

Ettől függetlenül sikerült alakítaniuk a land-roveres srácoknak. Már szombat reggel megismerkedtünk velük, amikor reggel kalapálásra ébredtünk. Vekkernek jó volt a kopácsolás, de lakatolásnak gyengének tűnt a produkció. Imi segítőkészen vállára kapta az ötkilós kalapácsát, és pár ütéssel helyreigazították a lökhárítót, amivel egy helyi taxis Mercijét bontották le. Megtudtuk a sztorit is hozzá, állítólag hetven euróval sikerül kiengesztelni a tulajdonost, de ez a javításon kívül a bánatpénzt is fedezte. 

Azt hittük, a malőr hatására óvatosabban mennek tovább, de a másnapot sem úszták meg karambol nélkül. Ezúttal saját csapattársukat verték telibe egy körforgalomban, úgyhogy megint előkerült a leghasznosabb szerszámunk.

Úgy tűnik, a Land Roverekre rájár a rúd: egy másik Discoveryt a terepszakaszról aszfaltra érve sikerült tetőre tenni. Defektet kaptak, és nem vették észre, aztán amikor felértek az útra, a felni több méteres csíkot karcolt az aszfaltba, mielőtt felborultak. Kisebb fejfájással megúszták az esetet, most már együtt röhögünk rajta, hogy pont az ő autójukra került a vonatkozó matrica.

A vasárnapi program a határátkelés volt Mauritániába, ami elég hosszadalmas volt ahhoz is, hogy elővegyem a laptopot és frissen leírjam az első valódi elakadásunkat. Jó helyen gyakoroltuk, a két határállomás közötti aknamező kellős közepén. 

Marokkó és Mauritánia határán egy három-négykilométeres sávon kell átkelni, ahol felrobbant autóroncsokon kívül nem sok minden található, út sem nagyon. A reggeli eligazításon azért kaptunk némi segítséget: ne kövessük azt a nyomot, amelyik roncshoz vezet. Beálltunk hát egy kisebb konvojba, és bíztunk abban, hogy az előttünk menők találják meg az aknát, ha van.

Pont a közepén jártunk a sávnak, amikor a csöpögő vízpumpánk miatti kisebb sietségben túl optimistán becsültük meg a süppedős homokos útszakaszt előttünk. Bele is ragadtunk. Ástuk a kerekek alól a homokot, balettáncos lépésekkel, mert a nyomoktól nem akartunk eltávolodni, de csak fél méterrel tudtunk előrébb jutni egy ötperces lapátolással. Szépen nézhettünk ki. A terepjárósok vakságot mímelve húztak el egy párhuzamos nyomon, mi meg kézzel túrtuk a homokot, mert lapátunk csak egy van.

Szeretném megköszönni a sokatmondó negyvenkettes rajtszámmal túrázó patrolosoknak, hogy visszatolattak és kihúztak minket. Egy-két óra alatt biztosan kiástuk volna a gépet, de így azért kellemesebb volt. A vízpumpa-cserét, amit Imi feltétlenül az aknamezőn szeretett volna megütni, elnapoltuk a határ utánra.

Sok alkatrészt nem hoztunk magunkkal, de szerencsére egy tartalék vízpumpát azért bedobtunk otthon a kárpitok mögé. Így csak a SIM-kártyát áruló helyiek és a pénzváltók jöttek oda felváltva, amikor a határtól pár száz méterre kicseréltük a vízpumpát a fehéren. A tönkrement alkatrészeket az autó orrán gyűjtjük: jól mutat a vízpumpa a lökhárító közepén.

Rémhírből szinte minden napra jut egy, a mauritán határátlépés után az volt az aktuális paráztatás, hogy hatig feltétlenül érjünk be az éjszakai táborhelyre, mert sötétedés után lőnek. Tanakodtunk kicsit, majd úgy döntöttünk, mégis benézünk a Nouadhibhouba, ami körülbelül százkilométeres kitérőt jelentett. Nem bántuk meg. 

A városnak nevezett tanyaközpont megdöbbentő volt számomra. Egyértelművé vált, hogy az eddigi európai kocsikázás és a marokkói üdülés csak a bemelegítés volt, az élmény most kezdődik. Európai szemnek hihetetlen körülmények között élnek az emberek Mauritániában. Amelyik családnak van egy öt négyzetméteres döngölt földes bódéja, az már a középosztálynak számít. Míg eddig minden vásárlásnál az utolsó dirhamig alkudtunk, itt már egyszerűen nem volt pofám hozzá. Persze az itteniek így nőnek fel, nekik ez a normális, mégis valami szégyenféleség lett úrrá rajtam, hogy mi mekkora jólétben élünk, pedig éppen két ronccsal gurulunk Afrika kellős közepén. 

Gumist egyből találtunk, csak a Michelin feliratot kellett keresni, ami nem vicc, itt ez van felpingálva minden műhely falára. Választottunk egy Barum Polarist a tizennégy colos választékból, fel is szerelték, itt már nem géppel, hanem szerelővasakkal, húsz eurónak megfelelő helyi pénzért. Egy gyors tankolás, víz- és gyümölcsvásárlás, és még sötétedés előtt sikerült is beérnünk a táborhelyre. 

Miután a homokban ismét húzogatásra kellett kérnünk a terepjárósokat, ismét kisebb meglepetésben volt részünk. A helyi ügyintéző, egy turbános arab, fejenként és autónként tíz eurót gyűjtögetett, ami nem kis lehúzásnak számít, tekintve, hogy előző nap tíz euróért hotelszobát kaptunk melegvízzel, itt ennyiért pedig csak egy homokos placc járt. Igaz, katonák biztosították a helyszínt, de tudtunkkal nem hozzájuk ment a pénz, az csak a táborhely sápja volt. Alkura nem volt lehetőség, a városba visszamenni már késő lett volna, így nem maradt más választásunk, csengettünk. 

A hétfői célpont a sokat emlegetett B2 Beach volt, Mauritánia egyik legszebb, elhagyatott óceánpartszakaszán. Igen, ott, ahol a kinyaldosó tengervíz és a puha homok közötti sávban szokták helikopterről filmezni a dakarosokat, Nouakchott felé. Nem hagyhattuk ki, valahogy le kellett jutnunk. 

A szavannásodó tájban az egyetlen messziről kivehető tereptárgy a benzinkút volt, oda futott be mindenki déltájban. Ezúttal szerencsénk volt a benzinnel, mert a gázolajtartály fogyott éppen ki, mégis elhúzódott az ottlétünk. Egy nivás csapatnak ugyanis kezdett leválni a futóműve: a Panhard-rúd tartókonzolja szakadt le a terepen tőből. Nálunk pedig van egy kis hátizsák méretű hegesztőgép, ami ott és akkor nagy népszerűségnek örvendett. 

Miután elküldtek minket a benzintartály fölött található konnektortól, hogy ne ott hegesszünk, átdugtuk a gépet a benzinkúton lakó család telefontöltésre szolgáló áramhálózatába. Ismét el kellett gondolkodnom a dolgok rendjén, mert a hatgyerekes család egy akkora építményben élt, amit nálunk kompresszorháznak szoktak használni a kút mellett. Ide kéredzkedtünk be a villásdugóval, hogy meghegesszük a Ladát. 

Mivel a rendes foltozáshoz kellett volna egy lemezdarab is, amit nem találtunk a helyszínen, lecsavaroztuk a lebontott vízpumpánk hátfalát, de a Niva tulajdonosának, aki elég virgoncul bánt a hegesztőpálcával, sem sikerült ráhegesztenie az alvázra, mert valami ötvözött anyagból volt. Nem maradt más, mint egy erős varrat a konzol tövében, meg a törött futóműcsavar összetoldása. 

Híre ment, hogy van nálunk inverter. Még be sem fejeztük a műtétet, jött egy pajerós társaság, hogy hegesszük meg a generátoruk tartóvasát. Ebéd után azt is összevarrtuk, aztán suttyomban összepakoltuk a cuccot, mert a végén ott ragadtunk volna hegesztő kisiparosként a szavannai benzinkúton. Első nekifutásra nem sikerült lejutnunk a tengerpartra. Az itiner kissé zavaros utasításokat adott, ráadásul mindenki, akivel találkoztunk, mást ajánlott, hogyan fussunk neki. Ilyenkor nincs más, a saját megítélésünkben kell bízni, úgyhogy nagy gázzal mentünk át egyenesen a halászfalun, hogy aztán a tengerparttól száz méterre, kezdő vakondként túrással az orrunk előtt beragadjunk a térdig érő homokba. 

Jól jött a CB, a látótávolságban lévő hatvanötös rajtszámú land cruiseresek nagyon segítőkészen húztak ki minket a süppedősből, úgy, hogy közben egyrészt majdnem elásták magukat, másrészt az odagyűlő falunépével is meg kellett küzdeniük. Az aktuális para a dagály volt, amiről senki sem tudta pontosan, mikor jön és megy, viszont annál magabiztosabban hangoztatta a saját verzióját. Mivel kötélvégre voltunk ítélve, nem szóltunk bele a diskurzusba, de volt némi komikuma a helyzetnek, amikor a ballonos gumis összkerekesek a két Charade mellett aggodalmaskodtak, hogy mi lesz, ha beragadnak a homokba. Végül kisegítettek minket, és elhúztak a húsz kilométerre lévő táborhelyig, de igazából csak a víz melletti kemény homokig lett volna nehéz eljutnunk, ott már csak az élvezet várt volna. 

Kedd reggel nem is hagytuk magunkat, csak kitolni a partra. Fantasztikus élmény volt a felkelő nappal szemben végighasítani a víz mellett, azt hiszem, erre nagyon vágytunk mindannyian. Adogattuk körbe a kormányt, élvezkedtünk mindannyian. Hatalmas hangulata volt. A halászfalunál találtunk egy alkalmas helyet, és nagy lendülettel fel is jutott a fehér gépünk a földútra. A feketét is inkább udvariasságból húzták fel tegnapi megmentőink. Csordaszellemben nincs hiány a legtöbb csapatnál, aki segít, az mindig segít, szívesen, aki nem, az meg elsunnyog. 

Esti szálláshelyünk Nouakchott, Mauritánia fővárosa, ahol hasonló utcakép fogadott minket, mint Nouadhibhouban, csak nagyobb méretekben. A szamárfogat és a 190-es Merci teszi ki a közlekedési eszközök kilencven százalékát, hatalmas káosz van, és óriási bűz. Itt már szinte csak feketéket látni, arabokat nem, de a barátságosságot itt is ki kell érdemelni. Pár mondat, gesztus, negyedóra ismerkedés, és le lehet küzdeni az idegenkedést, de nem magától értetődő a vendégszeretet. Szerdai célpontunk Dakar, onnan a kontinens belseje felé haladunk.