Élet a WRC-ben, a keresőn keresztül

Bálint Ricsit nem kell bemutatni senkinek, aki - akár csak érintőlegesen is, de - érdeklődik a rali iránt. Blogjával és annak szinte zsibbasztóan delejes fotóival rendszeresen szerepel címlapunkon is, a tavalyi nagy karácsonyi ajándékosztásban pedig igen értékes koncnak számított WRC Facebook 2009 című könyve. Aki mégsem ismerné, az tudja, hogy Ricsi fotós, méghozzá nem is akármilyen: idestova 14 éve csak a ralinak él, és egy ideje már kőkemény profiként tartják számon a fotósok világában. 
Legnagyobb sikerére azonban egészen idáig várnia kellett, de megérte: Ricsi fotóival tűzdelt saját kiadványa, a WRC Face to face 2010 lett a világbajnokság hivatalos évkönyve. Ennek kapcsán beszélgettünk vele munkájáról, karrierről és főleg az életről a világ leggyorsabbjai mellett. Milyenek valójában?

Gondolom, óriási - nem csak szakmai, hanem morális - sikerként is elkönyvelhető a tény, hogy a te könyved lett a rali-vb hivatalos évkönyve.

Mindenképpen, de azért ez nem volt ilyen kézenfekvő. Két évvel ezelőtt a nagy gazdasági válság alapjában rengette meg a hirdetői hátteret. Majdnem a WRC is befuccsolt, ha a maradék két csapat közül (Ford-Citroen) akár egy is kiszáll, akkor vége. Nem látta még senki, hogyan és merre tovább, ezért határoztam úgy, hogy lesz, ami lesz, megcsinálom a WRC Facebookot (tavalyi könyv), hogy - ha kell - méltón búcsúztassam a sportágat. Sok fotóügynökség kilépett, nekem sikerült ott lennem, ezért úgy gondoltam, mindent egy lapra teszek fel, vagy megcsinálom életem könyvét, vagy nem. A világbajnokság hivatalos évkönyve már amúgy is megszűnt két éve, a válság tönkretette a kiadót. Így is lett, és a tavalyi könyvem nagyon tetszett a csapatoknak, versenyzőknek, sok pozitív visszajelzést kaptam, ez erőt adott ahhoz, hogy megkeressem az FIA-t és a WRC-t az évkönyv ötletével, és ők pozitívan fogadták a dolgot.

Szóval ez teljesen a te privát kezdeményezésed volt?
Igen, eljuttattam hozzájuk a tavalyi könyvet és megtetszett nekik.

Ki volt az, aki konkrétan aláírta a szerződésed?
Csapatmunka volt, aki elintézte, leginkább Helen Peck, a WRC marketingfőnöke (idén a McLaren F1 csapatnál dolgozik) volt a segítségemre. Rengeteg munkával járt, hiszen csak a logók egyeztetése, felhasználása, a betűtípusok és az egyéb - a WRC megjelenésével kapcsolatos - jegyek elhelyezése egy hónapba került, ezért nem jelenhetett meg karácsony előtt a könyv sem. Minden a saját arculatuk szerint kellett hogy legyen, bár a dizájnnal alapvetően semmi gond nem volt, de a saját megjelenésükre nagyon odafigyeltek.

Kanyarodjunk vissza a történet elejére, mi volt az első impulzus, ami elindított? Egy Ranga Laci-féle sodrós kanyarvétel Árpádtetőn vagy Ferjánczék az R5 Alpine-nal? Konkrétan emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy - akkor még - hobbi szinten, de meg akarod örökíteni ezeket a pillanatokat?
1974-ben születtem, 1997-ben voltam az első raliversenyemen. A kisterenyei gyorsaságihoz kötném leginkább a kezdetet, ez után a verseny után láttam meg az Akropolisz-rali hirdetését egy programfüzetben. Ekkor döntöttem el, hogy ott kell lennem egy vb-futamon. Pocsék képeket készítettem rossz technikával, szögegyszerű automata géppel. Nagyon bosszantott, hogy ilyen minősíthetetlen fotókat csinálok ilyen látványos dolgokról, hiába volt jó a pillanat, ha a kép semmit nem adott vissza belőle. Akkoriban kiállításszervezőként dolgoztam, mellette elkezdtem fotózást tanulni. Eleinte persze hobbi volt, de elkezdtem erre gyűjteni és folyamatosan képezni magam…

Miért a rali? Más szakágakkal nem is próbálkoztál, vagy úgy gondolod, hogy csak a rali az, ami igazán kifejezi és kézzelfoghatóvá teszi magát a pengeélen táncolást?
Nem, nem érdekel más. Ha elmész pl. egy Forma-1-es futamra, akkor ott meredsz egy betonplaccon, nem látsz az országból semmi mást, csak az adott helyszínt. Hívtak oda is, de nem mentem. Ugyanis nagyon szeretek utazni, 2-3 ezer kilométert is levezetek egy-egy ralifutamon. Imádom a természetet, a csavargást és azt, hogy megismerem a környezet, hogy olyan képeket tudok csinálni, amin rajta van fű-fa-virág. Azért én nem veszek sok százezer forintért repjegyet, hogy - teszem azt - Brazíliában egy betonteknőben legyek négy napig. Ellenben Új-Zélandra bármennyit áldozok, ez nem egy lombik, nem laboratórium, ez maga a szabadságvágy.

Mikor tudatosult benned, hogy ebből meg is lehet élni? Mikor lett a lelkes amatőrből profi? Egyáltalán, hogyan indult be karriered?
Hamar felismertem azt, hogy arra a piacra, ahová a japánok, angolok, franciák dolgoznak, oda nem török be. Sokkal jobb a kapcsolatrendszerük, közelebb vannak a tűzhöz. Beláttam, hogy nem fogok tudni angol ügynökségnek-újságnak képet eladni, ezért inkább egy saját közeget teremtettem magamnak. Olyan projekteket találtam ki, melyekből finanszírozni tudtam a saját kiadásaimat. Ez még a legeleje volt, aztán a képeimnek hála, megnyíltak előttem az ajtók, mostanra szerencsére a vezető ügynökségek is veszik a képeimet (Reuters, AP). Idővel megkerestek a Suzuki Europe-tól, majd a Ford Rally Teamtől…

Szerződéseim bizonyos mennyiségű képre szólnak, adott határidővel. Teszem azt, versenyenként kell mondjuk 20 képet adnom arról, amiben megállapodtunk. Csomagban értékesítem őket, de ez egy komplex piac, saját képeimet és magamat én menedzselem. Az anyagot, a munkámat el kell tudnom adni. Ehhez kellenek a jó képek és az ötletek, amivel a cégek színesíteni tudták a kínálatukat. Sokszor nem a konkrét képeket, hanem a csatolt terméket vásárolták meg, a képekből létrehozott terméket. Saját fotóügynökségemen keresztül intézem mindezt.

Egy nehéz és rendkívül költséges szakmát választottál, eleinte - gondolom - nem volt egyszerű megteremteni az anyagi és technikai hátterét egy-egy nemzetközi ralifutamon való részvételhez…
Három hét munka, egy hét kiutazás. Mindenem ebbe fektettem, először objektívet vettem, a géptestet béreltem. Évekig tanultam, güriztem, és ez a tanulási fázis sosem ér véget, mind a mai napig tart. Egy Nikon D3S-sel dolgozom, elégedett vagyok vele.

Mennyit vagy távol és mennyit vagy itthon?
Mintegy 150-180 napot utazom évente.

Milyen az arány az elkészült és a felhasznált képek között?
Mintegy 1:1000-hez. Régebben ez sokkal rosszabb volt.

Több mint 150 WRC-futamon vettél eddig részt, ezzel fekszel, ezzel ébredsz. Mégis, ennyi év után mi az, ami egyértelműen a legnehezebb része egy-egy kiutazásnak? Maga az út, a szervezés, a pályabejárás vagy a fotózás? Egyáltalán minek kell történie mindaddig, amíg - teszem azt - egy Jukojarvi-Lankamaa-gyorsaságin a hóban fekve kattan a gép?
A nehézség nem magában a kiutazásban van, ellenben a verseny hangulatát, ritmusát és a környezetet kell összegyúrni egy olyan masszává, hogy az is megértse, aki nem volt ott. A hangulatot kell megfogni, és nagyon oda kell figyelni, hogy ne ismételd magad. Fejben az utóbbi öt év mintegy 200 ezer fényképe van meg, és kerülöm azt, hogy ezeket ismételjem. 15-20 kilónyi cuccot hordok magammal, néha fárasztó tud lenni ez is.

Az említett gyorsaságik a finn Neste-ralin találhatóak, ahol egyik nagy kedvencem, az állítólag alkoholizmussal küzdő (ez, finnekről lévén szó, magyar viszonylatban már halált is jelentő) Juha Kankkunen is indult. Tudom, hogy te is nagyon kedveled az 51 éves öreget. Nem bánod ilyenkor, hogy nem láthattad fénykorában Repóval, hogy lecsúsztál a B-csoportról és annak legendás alakjairól?
Persze, jó lett volna, jó lett volna, de akkor azért kéne bánkódnom, mert 20 évvel öregebb lennék. Kankkunennel jó viszonyban vagyok, pár privát rendezvényen is voltunk együtt, emberként, és nem csak versenyzőként is ismerem. Jókedélyű, vidám figura.

Sok szó esik a nézők és a versenyzők biztonságáról, és bizony nemegyszer a videofelvételek is azt tanúsítják, hogy sok helyütt a drukkerek elég fegyelmezetlenül viselkednek, nem csak magukat, hanem a verseny menetét is veszélyeztetik. Kerültél-e pályafutásod során olyan helyzetbe, ahol egy-egy jó kép kedvéért többet kockáztattál a megszokottnál? Egyáltalán ért-e már baleset munka közben?
A pályától 20 méterre jobbra-balra nincs olyan helye egy-egy gyorsaságinak, ahol ne lennél veszélyben. A kérdés, hogy van-e olyan előrelátásod, tapasztalatod, hogy belásd, hol mekkora a veszély. Persze ha egy kerék leesik, akkor nem tudsz mit tenni. Nagyon fontos, hogy úgy választok helyet, hogy a mozgásom ne legyen korlátozva. Volt rá példa, hogy besokallt egy-egy autó, ekkor bizony nem lőttem végig a sorozatot, inkább gyorsan szétnéztem, merre ugorhatok. Amíg autó van a pályán, addig tudnod kell, hogy veszélyben vagy. Tavaly Finnországban, Hirvonen óriási bukásakor (külső íven) történt az, hogy előtte Loeböt fotóztam egy szikláról, aztán jött Ogier, és hogy ne legyen két egyforma kép, átmentem a másik oldalra. Lekaptam Ogiert, de teleszaladt a memóriakártyám, és már nem volt időm visszamenni a másik oldalra, hogy Hirvonent onnan fotózzam, ahonnan Loeböt. Ez volt a mázli, mert a finn éppen azt a sziklát verte telibe.

Bár kétségkívül minden egyes futamnak megvan a saját varázsa, azért ha választanod kéne, melyek lennének a kedvenc helyszíneid? Aszfalt, murva, hó? És miért?
Az, ahol jó képeket tudok csinálni. Szeretem Argentínát, Kenyát, Mexikót, Ausztráliát és Új-Zélandot. Legnagyobb kedvencem azonban az Akropolisz-rali, nem az elérhetetlen versenyek misztikuma adja az extrát, hanem a hangulat és a pálya.

Ismernek-e már személyesen a versenyzők? Közel tudsz hozzájuk férkőzni versenyen kívül is?
Igen, persze, de nem vagyok egy tolakodós típus. Nem smúzolok, nem akarok jópofizni velük csak azért, hogy elmondhassam magamról, hogy ezzel-azzal paroláztam. Nincs is ilyen klasszikus állok a Loebbel - képem. Tudják, hogy nem vagyok ilyen, és ez sokszor inkább jó.

Elterjedtek-e olyan szinten a sztárallűrök a raliban, mint mondjuk a Forma-1-ben, vagy azért valamilyen szinten még nyomára akadhatunk annak a családias-betyárbecsületes hangulatnak, ami annyira jellemezte ezt a sportágat a kezdetekben?
Ez is vérprofi dolog és üzlet, de én azt gondolom, hogy maga a közeg sokkal közvetlenebb és elérhetőbb a fotósok és a szurkolók számára is, mint az F1. A rali ilyen még ma is.

Ki a mai versenyzők közül személyes kedvenced és miért?
Tisztelem és szeretem Loeböt, de nagyon várom már azt, aki a következő világbajnok lesz. Semmi bajom a franciákkal és személy szerint senkivel, de a ralinak nagyon jót tenne, ha valami más gyártó és pilóta nyerne végre. Latvala vagy Hirvonen, imádom stílusukat, ahogy és amit csinálnak, azt csak McRae tudta anno úgy. A finnek őrültek.

Könyvedben a számomra leghihetetlenebb fotó az éppen kereket cserélő Kimi Raikkönen képe, ahol - talán életében először - nem a szeméig húzott sapkában látható. Nem szoktad őket zavarni, ha ennyire közel kerülsz, vagy akkreditációd megvéd mindenféle atrocitástól? 
Előfordul, hogy megkérnek, de ez nagyon a helyzettől függ. Persze nem mindig állok le a géppel, de ez le van osztva: nekik az a dolguk, hogy versenyezzenek, nekem az, hogy dokumentáljak. Nem foglalkozunk ilyen szinten egymással. Persze más kérdés, hogy belemászok-e az aurájába, de alapvetően én döntöm el, kitől mit akceptálok. A tavalyi könyvben ott a síró Latvala az autó mellett, én odamentem és két méterről lefotóztam. A rendező megpróbált elzavarni, Latvala nem szólt, el volt foglalva magával. Ezeket a képeket több ezer euróért eladhattam volna bármelyik ügynökségnek, a többiek a győztessel és a dobogóval voltak elfoglalva, míg én Latvala drámáját fotóztam. Ezeket a képeket nem adtam el, hanem megvártam, míg eljön az év vége, és beraktam a saját könyvembe. Teljesen más súllyal esett így latba, mint az adott pillanatban. A Ford nagyon díjazta, hogy nem sütöttem el ott, akkor, és azóta mindig közel engednek magukhoz, mert látták, hogy nem vagyok egy pénz- és szenzációhajhász akárki.

Hogyan fogadták Raikkönent a raliban?
Ő nagyon kedves és aranyos a többiekkel szemben, és tudja, hogy meg kell adnia a tiszteletet, hiszen nem az a raliban, aki a Forma-1-ben volt. Mindig is egy különc maradt, a versenyzőkkel azonban remek viszonyban van, a médiával már nem. A többiekkel együtt buliznak, együtt szórakoznak, de a túl sok újságírót nem szereti. 

Hogyan nézik őt? Komolyan számolnak vele?
Tudják, hogy Raikkönen sok géptörése mögött a határok keresése áll, tehát tisztában vannak vele, hogy bevállalós, folyamatosan gyorsulni akar és egyre jobban menni. Érzik, hogy még tanulja a dolgot, majd ez a szezon megmutatja, mire volt elég a tapasztalat. Tanult-e belőle vagy sem…

Sokak szerint a sportág hanyatlik, a nagy, gyári csapatok sorra hagyták el az utóbbi években a bajnokságot, a Mini egymaga pedig képtelen lesz betölteni az utánuk támadt űrt. Hogy élik meg odabent maguk a versenyzők ezt a médiákban és a rajongókban vibráló feszültséget? Van egyáltalán nyoma ennek, vagy mindenki csak az adott feladatra koncentrál? Beszélgettek erről?
Amikor elindul a szezon, akkor tudják, hogy az véget is fog érni. Mindenki hajt, megy, világbajnok akar lenni és teszi a dolgát, ami pedig a hanyatlást illeti, nos, ezen csak nevetnek, egy baromság. Jön a Volkswagen, valószínűleg a Toyota is visszatér, szerintem a következő 2-4 évben újra lesz több gyári csapat is, a ralit nem kell temetni, ebben biztos vagyok.

Hivatalos fotósi státusodnál fogva milyen előjogokat élvezel?
Egyelőre nincsenek ilyenek, és nem is várom el. Nem kellenek előjogok, hagyjanak dolgozni, az nekem elég.

Gondolom, a sok év alatt akadtak meleg, húzós helyzetek is a munkád során, sorolj fel párat, ill. mi az, ami igazán emlékezetes számodra?
Ennyi év alatt sok összegyűlt. Nyilván azok a versenyzők, navigátorok, akik már nincsenek, azok külön emlék kategóriába tartoznak, de mindenkinek vannak szép pillanatai, egy mosoly vagy kanyarvétel, tele vagyok ilyenekkel, nem tudnék válogatni.

Haláleset, baleset történt-e már a közeledben? Tudtál segítséget nyújtani?
Szerencsére nem, de Markko Martin bukásakor (2005-ben, az RAC Rally of Walesen, ahol a mindenki által kedvelt Michael Park navigátor életét vesztette. - omm) ott voltam a versenyen, és az a hangulat, ami akkor eluralkodott… na azt nem kívánom senkinek. Ott letettem a gépet, és azt mondtam, hogy itt nincs mit fotózni, most csöndben kell lenni, meg kell állni és tiszteletet adni annak, aki elment.

Hogyan tudod a magánéleteddel összeegyeztetni ezt a munkát? Meddig lehet csinálni?
Az, hogy 37 évesen még nincs gyermekem, azért sokat elárul, de ebben a pillanatban még ezen nem kell gondolkodnom. Visz a lendület, és nem tudok elképzelni semmit, amit e helyett csinálnék. Nincs okom, hogy változtassak, imádom a munkám. Jelenleg nincs olyan dolog, amivel helyettesíteném. Ha egyszer majd azt érzem, hogy oroszlánokat fotóznék Afrikában, akkor azt fogom csinálni és elengedem a ralit. Egyelőre ilyen nincs. Egy biztos: a fényképezőgépemet az életben többet nem engedem el.

Köszi Ricsi, további jó munkát, hallunk még rólad itt, a Totalcaron.