A Suzuki-bölcsőhalál története
Valamikor tavaly november végén vettük Hajninak a háromajtós Balenót. Az osztrák származású, alig 14 éves kocsi hozzánk kerülését már leírtam egy korábbi posztban, de az ünnepeken kívül is közbejött több minden, ami hátráltatta a forgalomba helyezését. Többek között a bölcső-affér.
Mint kiderült, a Balenónak nincs sok hibája, néha a váltó összecsinálja magát, de amúgy alapvetően stramm kis konstrukció. Leszámítva a bölcsőt. Bárhol nézed, bármilyen fórumon, mindig van pár madár, aki bölcsőt keres a típushoz. Még Amerikában is, ahol Esteem néven árulták. Itthon láttam olyat, hogy valaki úgy hirdeti a Balenóját: a bölcső rozsdamentes. Erre mondja az angol, hogy selling point.
Merthogy a Balenók bölcsője rohad. Nem kicsit, nagyon. Amikor Karotta meglátta a fotókat a leszerelt bölcsőről, csak annyit kérdezett: ez az autó kénsavfürdőben töltötte az elmúlt pár évet?
Ez sajnos az autó alá bekukucskálva nem annyira látszik, az aknából nézve már gyanúsabb. Mintha ott lukak lennének... Valójában voltak részek, amelyeken nem volt anyag. Porladt. El sem tudom képzelni, mennyire nyúltak mellé az anyagválasztásban, de az autó alja teljesen rendben van, ezt az apróságot leszámítva. És ez azt jelenti, hogy a kétmilliméteres lemez tűnt el itt-ott. Átkozott elektrokémia.
Hogy miért baj ez? Mert ez a segédváz tartja az első futóművet, továbbá a motor-váltó-diffi egységet. Igazán banális probléma, nem? Az ember beleszalad egy kátyúba, és reccs.
Felhívtam az egyik legnagyobb és legismertebb Suzuki-bontót, mondták, hogy telefonálgathatok nyugodtan, máshol sem lesz. Azért telefonálgattam. És tényleg: máshol sem volt. Az egyik bontós elmondta, hogy három Balenót hozott be épp Ausztriából, de mind a háromnak rendesen szét volt rohadva. Végül valahol messze találtam egy javítottat ötvenért, az új gyári állítólag kilencven.
Nem mondom, hogy akkorát fordult velem a világ, mint amikor Csikós megtudta, mi a helyzet a Ponton vasoxid-tartalmával, de volt pár pillanat, amikor halkan feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a fenéért nem vettem inkább egy jó Micrát Hajninak? Így meg keríthetek egy lakatost, aki megcsinálja.
Még egy elkeseredett kísérlet következett. Ucsi-gyárcsi. És van! Raktáron. Ba-le-no el-ső böl-cső, biztos jól hallotta? Van, igen tessék, holnapra itt lesz. Új. Huszonöt gurigáért. HUSZONÖTÉRT! Ide vele. Másnapra meghozzák. Csak egy autószerelő kell, le is szerveztem gyorsan Budakalászon.
Izé...van egy kis baj. Úgy hívják a dolgot, hogy félrecsomagolás. A cikkszám stimmel, meg az alkatrész is, csakhogy ez egy Swifté. Sajnos, ez az egy volt az országban, hetekbe telik, mire bejön egy másik. Ekkor gyorsan lemondtam a szerelőt. Azt hiszem, ha dohányoznék, ekkor egyszerre három talpas Szimfóniát gyújtottam volna meg, biztos, ami biztos.
Azonban a TC-körüli baráti holdudvar egy emberként állt Pappné autózási tervei, és Papp úr idegösszeomlás-elkerülési manőverei mögé. Streetsta kapásból mondott egy lakatost Kerepesen, akit minden további nélkül alkalmasnak tartott arra, hogy poraiból újjáépítse az első segédkeretet. Végül mégis Csikós ajánlása lett a nyerő, egyszerűen azért, mert Sanyi földim, azaz pesterzsébeti, ami rettentően leegyszerűsíti a logisztikát.
Olyan rossz neve nem lehet Sanyinak veterános körökben, mert amikor elmondtam Streetstának, hogy hová viszem a Balenót, csak annyit mondott: „Ja, a Sanyikához? Tutira jól fogja megcsinálni.”
Amikor aztán beálltam a műhelybe megértettem, miért. A srác újította fel a Csikósék-féle veteránklub fél tagságának régi Mercijeit. A Baleno épp egy készülő Ponton-kupé elé állt be, de azt is mondhatnám: újragyártás alatt lévő. Hát, igen, elég éles volt a kontraszt.
Megnéztük alulról a bölcsőt, hümmögtünk. Mondta, hogy pár nap múlva kész lesz – ez egy pénteki nap volt, úgy keddre-szerdára tuti.
Másnap csörög a telefon. Sanyi az:
- Át tudsz ugrani? Leszedtem a bölcsőt.
- Kellek én oda? Megbízom benned.
- Jobb lenne, ha látnád.
Ez nem hangzott túl jól. De a látvány minden képzeletet alulmúlt. Sanyi csak annyit mondott, hogy ő ilyen állapotú bölcsőket ötvenéves autók alól szokott leszedni. Régen javított Citroën BX-eket, azoknak is rohadt a bölcsője, de közel sem ennyire.
Felfoghatatlan, hogy egy kettes lemez hogyan képes így szétporladni. Forgattuk a bölcsőt, és csinos kupacokba rendeződött a belőle kihulló rozsda. Ha ez megkap egy kátyút, simán eltörhetett volna, én meg milyen nyugodtan jöttem fel vele Szombathelyről. Ha ezt tudom...de nem tudtam. Ezért nyugodt voltam.
Ja, és ahol a karosszériához csatlakozik a segédkeret – váznyúlványnak túlzás nevezni azt a csökevényt – szóval, ott is rohad egy picit. Ez momentán azt jelentette, hogy lyukas. De ezt leszámítva a karosszériának nincs más baja – döbbenetes, hogy egy autó ennyire inhomogén módon induljon meg az enyészet felé.
- Most akkor mi legyen? Meg tudod csinálni?
- Igen. Nem lesz könnyű, de igen.
- És te kiengednéd a feleségedet a forgalomba egy ilyen javított bölcsővel?
- Ki hát.
Először azt hittem, hogy majd megrendelem az utángyártottat, aztán ha megjön, lecserélem a javított bölcsőt. De kiderült, hogy ez felesleges. Sanyi gyakorlatilag a nulláról újjáépítette az alkatrészt, mintha valami nemes veteránautó még nemesebb fertálya lenne. Hétfőn azt mondta, hogy már beledolgozott fél tábla kettes lemezt, de ugye a maradék eredeti részeken passziválni kellett a korróziót, lefesteni, és a csökött váznyúlványt is ki kellett javítani. Azért szerdára tényleg meglett.
Elhárult az egyetlen akadály a magyarországi forgalomba helyezés elől. A Balenónk végre magyar állampolgárrá válhatott, némi adó és egyéb állami baksis megfizetése után. És Hajni végre birtokba vehette, rám már csak olyan apróságok vártak, mint az ablaktörlők, meg a műszerfalizzók cseréje, és a hátsó ablakmosót is meg kell javítani. Ezek tényleg nem komoly dolgok. Van egy kis rezonancia a hátsó dobban, úgy 2200-2400 táján, de ehhez nem nyúlunk egyelőre, mert Hajni szereti, hogy jelzi a felkapcsolási pontot.
Viszont a szemem előtt pörögtek a számok, és elhatároztam, összeszámolom, mennyiben is van ez nekünk. Mert az alap, ahonnan indultunk, az volt, hogy úgy négyszázezerig veszünk autót. Az élet azonban mintha felülírta volna a terveinket.
Ígérem, minden tételt összeszámolok, kegyetlenül. Sokkal kegyetlenebbül, mint legtöbben, akik autót vesznek. Mert az ember általában a homokba dugja a fejét, önigazolást szeretne, hogy jól járt. Hisz szereti az újonnan vett autóját. Én azonban haragudtam rá. A legjobb pillanat arra, hogy szembesüljek a számokkal. Ám erről majd legközelebb.
