A vége a legjobb, na és a csajok
Végre-valahára hazaértünk a világ (majdnem) végéről, a 3,3 fő/négyzetkilométer népsűrűségű észak-Svédországból. Azoknak, akik nem követték Facebook-oldalunkon a történetet, elmondom, hogy a sztori ott ért véget, amikor is Vida Jani idejével a remek második helyre kvalifikáltuk a magyar-szlovén-török csapatot.
Nem voltunk optimisták, hiszen hamar kiderült, hogy török-magyar kapcsolatból ritkán származik jó dolog, sok hasznukat nem vesszük a motoros újságíró-tévésztár és a speditőrcég tulajdonosának barátnőjéből álló csapattársaknak, de abszolút korrektek voltunk, egy pillanatig sem akartuk éreztetni velük, hogy mellőznénk őket. Ők is rendesek voltak, csak éppen lassúak. Nagyon.
Így tudtuk, hogy ha megfeszülünk is, és minden cserénk flottul megy is (ami sosincs úgy), akkor is kicsi az esély arra, hogy a tizedik helynél jobban végezzünk. Ennek ellenére a lehető legjobb taktikát választottuk, amit lehetett: a leggyorsabb versenyző autózza ki a fejenként megengedett 30 percet (ez 5-6 kör), a két leglassabb maradjon a végére, a minimális 10 perccel. Ezzel mindenki egyetértett, hiszen csapatként a lehető legjobb helyen akartuk befejezni a versenyt.
Mivel a rendezvény két - fejenként kétórás - versenyből (Race 1 és 2) állt, így a szabályok értelmében az egyes versenyek alatt mind a hat pilótának autóba kellett ülnie minimum 10, maximum 30 percre. A két verseny alatt megtett összes kör adta a végeredményt, azonos körszám esetén az elfoglalt pozíció.
Nem álltunk rosszul, sikerült is aránylag gyorsan cserélgetnünk, és bár tudtuk, hogy a második helyről (ahogy egyre lassulunk) lassan lépegetünk majd hátrafelé, azt azért nem vártuk, hogy az első verseny után a 12. helyen állunk majd. Furcsa volt, de elfogadtuk, hiszen láttuk, hogy az ausztrálok, oroszok, belgák keményen nyomják, csupa versenytapasztalt emberrel, ám az érdekes volt, hogy a dánok, norvégok, finnek is mögöttünk vannak, pedig ha valaki, ők aztán tudnak jégen járni.
Az egyik svéd srác is ott csóválta a fejét az időmérő monitor előtt, nem értette, ahogy én sem: tavaly kemény versenyben voltunk velük a harmadik helyért, most pedig? A szlovákok, olaszok, osztrákok előttünk.
Rá is kérdeztem az arra járó szlovák kollégától, hogy mit ittak, mitől táltosodtak meg ennyire? Elmondása szerint semmit, csak annyi történt, hogy a három leggyorsabb versenyzőjük nyomta le a két órát, hohó, de hát ez a szabályokban nem így van! Mindjárt felszaladt bennem a pumpa, mikor kiderült, hogy sokan azok közül, akik előttünk vannak, is így csinálták. És ez - mint később kiderült - nem is az ő hibájuk, csupán pongyolán volt megfogalmazva a szabály így többen úgy értelmezték, hogy a hat csere a 2x2 órára vonatkozik, pedig nem. Nem okoltuk őket érte, de azért szépen, halkan (kicsi piac vagyunk, ne verjük a hisztit), megkérdeztük - a svédek is - a főszervezőt, hogy akkor hogy is van ez? Mi hatszor cseréltünk, mások kétszer-háromszor?
Megerősített minket abban, hogy jól értelmeztük a szabályt, de mivel túl sok csapatot kéne ezért büntetéssel sújtani, ezért hagyjuk a fenébe, minden marad így, ahogy van, hiszen fő a szórakozás. Nem mondom, hogy a fogam között nem szűrődött át egy háromsoros monológ a hír hallatán, mert így csak fölöslegesen dobtuk el az időt magunktól. Ráadásul az első két órában odakint a pályán a bal hátsó abroncson éppen alattam lépett fel egy 20 centis szálszakadás (valszeg Jani tempóját nem bírta, és alattam fosta el magát), ettől a hülyén viselkedő autó a pályabíróknak is feltűnt és versenyzőcserekor az egyik szerelő odaszaladt és nekiállt kereket cserélni.
Persze hálásak voltunk neki, hiszen ha tempónál durran el, annak csúnya következményei lehettek volna, de plusz négy percünkbe került a művelet, most pedig kiderül, hogy a hülyén megfogalmazott, ám általunk helyesen értelmezett szabály miatt estünk vissza és már nem is jövünk előre... Ez volt az a pont, ahol lélekben lemondtam (és szerintem a többiek is) az eddigi feszültségről, beteges stopperfigyelésről és stresszeléstől, óvatoskodásról. Ha fun, akkor legyen móka nekünk is, ne feszüljünk, nem kell görcsölni azon, vajon elfér-e vagy sem, vajon mennyi időt veszítünk egy-egy megpördülésen, így már nem érdekelt a versenye, kezdődjön a móka.
És úgy is lett, hiszen onnantól kezdve csupán két lehetőség létezett: vagy kiadja vagy nem. Aztán volt olyan, hogy nem adta ki és a célegyenes utáni gyors, enyhén kanyargós szakaszt végre harmadikban végigtoltam. A végén lévő éles balosba már nem fért be és mintegy kilencvennel vertem telibe a hófalat, de nem baj. Miután Jani is addig kísértette a szerencséjét, míg beforgott, már tudtuk, hogy ő is a buli kedvéért tolja.
Míg az autóban ülve vártam a kiszabadító BT50-es pickupot, volt időm felhívni Esztit a bokszban (mert a telefon a zsebemben maradt), aki rémülten vette észre, hogy éppen az az ember hívja, aki elméletileg odakint száguld keresztül-kasul.
Ment az autó ide-oda, a hülyén kemény futómű és a sok szöges abroncs miatt katasztrofális helyzetbe kerülő jégen folyamatosan odaverte a kocsi az alját, a difiházat. A kerékjárati ívet folyamatosan fogyasztotta a gumi, benne a burkolatokkal, aztán a klímahűtő, a fényszóróállító motorok mindenestül és egyéb apróságok gyűltek kupacba a sátor sarkában. Az előző nap szerencsére nem csináltak nagy ügyet a szlovén srác által a blokkra hajtogatott hűtőből, úgy hagyták a fenébe, -30 fokba nem kell különösebb hűtés.
Sírt a difi, koppant a kis Mazda, roppant a lökhárító, de nem vettük el, sem mi, sem a szlovén srácok, fel is ültek a hóra ők is rendesen, ahogy kell. Pocsékul mentünk, de már a - boxutca szélénél - mellettünk állók is nevettek, mert látták, hogy itt minden mindegy alapon megy a zúzás és talán titokban ők is ezt szerették volna, fene tudja.
A végére maradtak aztán török barátaink, akikre már odabentről, a főépület melegéből néztünk néha rá, ha éppen új verseny indult a kétszemélyes szimulátoron, amit Janival kibéreltünk magunknak (a tavalyi versenyhelyszínen játszottunk).
Aztán vége lett a versenynek, az autó nagyjából egyben maradt (a tempóról sokat elmond, hogy az oszmán kislány súlyos másodpercekkel volt gyorsabb honfitársánál) és még az sem tudta elvenni a kedvünket, hogy Maximilian Engert, a német autós műsorvezető-tévésztár odarohant és piros kis mikrofonjával hadonászva, hisztérikusan ordibálva vonta kérdőre Janit, amiért az két beköszönés után harmadjára kivezette a pályáról, szerinte ez nem volt fair és úriemberhez méltó.
Csak a kedves, kicsit már kopaszodó Max elfelejtette a tényt, hogy az is a fair viselkedés része, hogy a nála körönként 20 másodperccel gyorsabb versenyzőt nem tartja fel fél körön át (ami uszkve 21 kanyart jelent), pláne akkor nem, ha az már kétszer is finoman jelzi, hogy ott van és menne. Szerencsére forgott a kamera, úgyhogy már a reptéren ülve végignéztük Max ténykedését, ami leginkább az ide-oda csapkodásban és a kigyorsításnál fékezésben merült ki. (Elkérem majd a felvételt és kipakolom.)
Az ausztrálok hallották a sztorit és csak röhögtek egy nagyot. Ők nem szaroztak sokat, az első helyen állva lendületből érkezve verték ki az eléjük kolbászoló egyik angol autót. Ezt akkor mesélték el, mikor az összetört autót látva megkérdeztem tőlük, mi történt. "Semmi, kisegítettem a britet. Olyan, mint odahaza a krikett" - válaszolta a sisakos ember és nevetett egyet.
Az már külön pech, hogy a javarészt öreg rájákból álló, rettentően szimpatikus és jókedvű ex-salakralis csapatot végül az utolsó bokszkiálláskor éppen ott előzték meg az unszimantipatikus oroszok, akik ezzel meg is nyerték a versenyt az ausztrálok és a belgák előtt. Nagyon akarták, el sem engedték a kupát az egész gálavacsora alatt, de hiába nyertek, a legnagyobb tapsot mégsem ők kapták.
Estére már csak az említett vacsora maradt és az ötpercnyi gyaloglás a -34 fokban az alkalmi öltözetben az étteremig. A mindenbe citromhéjat reszelő konyha ugyan nem is, ám a műsor annál jobban tetszett mindenkinek. Igaz ugyan, hogy a showmester a szexuális egyenjogúságért folytatott harcban a barikád másik oldalán küzd, de szerencsére akadt körötte épp elég csinos, svéd lány.
Tizenegy óra körül azonban leléptünk, hiszen hajnali négykor indult a buszunk, majd repülőink, amik végre hazahoztak minket, ebbe a kellemesen meleg mínusz három fokba
Szórakoztunk és utolsók lettünk, némi pechünk is volt, de így legalább nem keserű szájízzel jöttünk haza, hiszen kicsit tán megtanultunk szögessel jégen járni. Ami irgalmatlanul jó móka. Köszönjük a támogatást mindenkinek, legközelebb jobban megy majd, ígérjük.
