Első etap – donez

Egészen mély filozófiai kérdéseket vet föl, hogy bő kétszáz kilométer megtétele után miért Pista a fáradtabb és töketelébb a kettőnk közül, aki egy sport/normál/komfort rugózási és egyéb üzemmódú, automatás, szuperkényelmes, klímás, empéháromhifis, bőrüléses Insigniában tette meg az út nagy részét, mint én, aki kint ült a tűző napon, máskor meg fagyos, borús ég alatt, helyenként orkánszerű szélben, egy lengéscsillapítás nélküli, a mai tudatlan autós szemével valami díszes társzekérnek tűnő járművön, ugyanazon az útvonalon. Ja, a bőrülés stimmel, pont.

Nem, itt nem a machismo a kérdés, nem is a gyűrésállóság, az állóképesség, a kiafaszagyerekség. Egyszerűen csak annak az alapigazságnak a bizonyítását tapasztaljuk a saját bőrünkön, hogy mindent a maga helyén kell kezelni. Egy bőrös Opel Insigniával százhatvannal teperni ítéletidőben, a német autópályán? Lazán. Egy bőrös Opel Torpedóval ugyanezt megtenni bármilyen időben? Lehetetlen. Talán az Insignia felé billenti a mérleg nyelvét, hogy fordítva – tehát olyan 50 körüli tempót diktálni a legnagyobb (és sokkal gyorsabb) forgalomban azért mindkettővel megy a dolog. Az Insigniával gyötrelem, a Torpedóval csodálatos élmény. Ez erre való, simogatja a lelket. Benne ültem most 150 kilométert szinte folyamatosan, és még mindig ezt mondom.

Kisapátiék Puppchenje hasonló, sztoikus nyugalommal falta a kilométereket mögöttünk, műszaki hiba gyanújának pedig még az árnyéka sem vetődött egyik autóra sem. A Keller-féle piros Opel egyébként szinte tökéletesen zajmentes, csak akkor hallani belőle valamiféle autómotorikus hangot, ha a bal oldalon csücsülő utas – például én – kinyitja a kipufogószelepet, ami közvetlenül a leömlőnél kiengedi a gázokat a rendszerből. Régen úgy gondolták, ettől erősebb lesz a motor, valójában semmit sem érezni, persze talán a 62 oktános benzin korában lehetett, de ezt már nem tudjuk meg.

A reggel nyolcas (na jó, fél kilences) 0 kilométerköves induláskor Az autó, a Népszabi és a Playboy újságírói ültek be a két gép utasüléseire, mi csak dokumentáltuk a startot. Úgy elhúztak a százéves vénségekkel észak felé, hogy mire mi a közel parkoló Insigniába vetődtünk, és utánuk eredetünk, már erősen az engedélyezett határokat feszegető sebességeket kellett diktálnunk, hogy Budakalász után(!) utolérjük őket. Szentendrén fotózás, az újságíró-kompánia egy része távozott, majd Pista megírta az első érdembeli posztot, én vezettem, Esztergomban pedig helyszínt kerestünk mindenféle szép képekhez, videosnittekhez. Aztán végre enyém lett a bal egy, ahol – számításaim szerint – a következő napokban elülöm majd az ülepemet.

Egyébként nem. Az ülés teljesen kényelmes, legfeljebb az zavar (Keller Lacit is), hogy csak egy lábamnak találtak ki helyet, a másikat hülyén be kell görbítenem, hogy elférjek. Mivel szeles volt az idő, az autózás közel sem volt olyan szélcsendes, mint a múltkor, amikor Kisapáti Jóska Opeljével krúzoltunk, vagy előtte, amikor a Keller-féle Torpedót vezettem. Még egy dolgot megértettem most: hogy hogyan autóztak ezekkel télen. A taposó és a padlólemez túloldaláról ugyanis dől be a hőség a gépészet felől, ha kint mínusz tíz lenne, valószínűleg elégnek bizonyulna egy vastag, nagy, lószőr pokróc, hogy kellemesen érezzük magunkat – deréktól lefelé.

A múlt héten, kedden megjelent teszt óta Kisapáti Jóska lámpákat is felszerelt a kék Puppchenre. Gönyűn ebédeltünk, ott meg is kérdeztem tőle – mivel táplálja az izzókat, hiszen az ő autójában nincs is dinamó? Akkuról – szólt a sztoikus válasz – van abban áram ölég. Töltés persze nincs... Keller Laci autóján is furcsán működik ez – a dinamó a kardántengely közepén kapja a hajtást, ezért az ülések alatt lakik. Nem teljesen korhű, de néhány mozdulattal visszafordítható átalakítás, és még a karbidlámpák is megvannak otthon. Csak ha kellenének...

Hogy ne legyünk oly magányosak a vén gépekkel, valamivel kevésbé vén, de szintén nem éppen a szalonban megvásárolható kocsik és egy motor csatlakozott hozzánk Győrben a Győri Automobil és Motor Club tagjainak jóvoltából. Egy Cadillac, egy Rolls-Royce, egy Triumph és egy harmincas évekbeli Norton motorbicikli, valamint saját autóink alkotta konvoj terrorizálta onnantól a győri forgalom békéjét, illetve volt úgy, hogy inkább fordítva. Teszem hozzá – az autót mindenki, mindenhol imádja, évtizedek óta mogorva fintorba merevedett arcokon úgy látjuk felderülni a hatalmas, boldog vigyort, mint ahogy a Kalahári zöldbe borul a nagy esőzések után. Csak a kamionosok nem szeretnek bennünket. Azaz azok, akik szembe jönnek villognak, dudálnak, mosolyognak, de akik hátulról érkeznek, néha úgy előznek százzal, záróvonalat átlépve, beláthatatlan útszakaszon, bennünket a szalagkorláthoz szorítva, hogy szinte összetojjuk magunkat. Miért nem mennek az M1-en, ha olyan sietős?

Végignéztem végre egy tankolást is. A réz, nyolcszögletű (vagy hat?, nincs itt a kép nálam) tanksapkához a csomagtartóban lakik egy hatalmas, valami pipa és egy régimódi gyertyakulcs mutációjából született kulcs, amivel kellő nyomatékkal le lehet lazítani és vissza lehet szorítani a menetes kupakot. Mivel a benzint a tankból a kipufogógáz nyomása viszi előre, ezért itt nagyon fontos a jó tömítettség, amit régen – ziher, ami biztos alapon – óriási, alaposan meghúzott kupakkal véltek biztosítani. Ja, az autók olyan 12-13 liter körül esznek százon, ez is új infó.

Most végre Sopronban dekkolunk. Mint írtam, műszaki hiba egy szál nem volt. Pista fáradt, nekem csak a pofámról égett le a bőr, de a legegyszerűbb módon, a nap által. Holnap naptejezek, ha még egyáltalán lesz mit. Most pedig rövidesen lehatolunk Sopronba egy fotózásra. Beteszem ezt a posztot, élesül, kicsit még matatok, hogy meg is jöjjek végre, aztán, gondolom olyan hét, fél nyolc körül lent leszünk a vén gépekkel a belvárosban. Holnap délelőtt már Ausztria felé robogva jelenkezünk.