Kinyírtuk a hétfejű sárkányt!

Ezzel az autóval mindig csak a baj van…

…mondják majd egyesek, akik egyrészt szokás szerint nem vették figyelembe a sárga cetlit a poszt elején, másrészt nem olvasták alaposan a napi használatú Suzuki Swiftemről szóló posztokat eddig – mely autó egy idén már 26 éves, kombi 123-as Merci. Pedig – Era még sose hagyott ott bennünket az elmúlt húszezer kilométeren. Még csak jelét se adta ilyen szörnyűségnek, ami a futott 536 ezer kilométer tükrében becsületes dolog. Pedig megjárta velünk Németországot, Horvátországot, Olaszországot, Ausztriát, rettenetes méretű csomagtartóját több ízben repedésig tömtem mindenféle szörnyű izével, vontattam vele – használatban van, na.

Csak a vibrációk. Meg a remegés. Na meg a melegedés.

Ezekkel élek együtt, amióta megvettem, hideg téli éjjeleken, amikor izzadtan felriadok az ágyamban, e tételek pörögnek a szemem előtt, és csak utána ugrik be a svájci frankos hitel. Ennyire zavar. Javulás azért volt már: egyik hiba eltűnt, a másik elviselhető lett, de van olyan is, ami rosszabb, mint közel három éve volt, azon a bizonyos enyingi éjszakán, amikor egybekeltünk Erával. Nem titok, vételárral együtt egymillió fölött jár már a cech, mert én is azok közé a mazochisták közé tartozom, akik írják a kiadásaikat. Szeretek tisztán látni - ennyibe kerül egy zöldséges rom autóvá tétele.

Ezekkel a vibrációkkal, zajokkal már minden poklot megjártam. Több posztot írtam talán róluk, mint újautó-tesztet, egyszer még diagramot is készítettem arról, melyik zaj és remegés hogyan tűnt el, avagy tolakodott még inkább előtérbe.

1:
A kuplungdobálás elmúlt, amikor új kuplugszett ment fel. Aztán előjött, de megint elmúlt, amikor feltettem egy síkolatlan (tehát jó) lendkereket, de most újra akad belőle. Gondolom, a régi lendkerék kicsit szétverte az új kuplungszerkezetet, s az is kicsit egyenetlen lett, az meg visszafelé hatva elintézte a jó lendkereket. Ám összességében már nem vészes.

2:
Direktben 45-65 között morajlott, ez zavart tán a legjobban, de most már inkább ritkán felvillanó, folklorisztikus elem. Köszönhető ez Karesznek, aki a föld alól előkapart nekem egy kézi váltósra való, nagy kardánsúlyt, ami sehol a világon nem kapható.

3:
A nagy sebességű (régi, dízel Merciről lévén szó, ez relatív, úgy 100-130) vibráció, ami kinyomott kuplunggal is jelentkezett, valamelyest csillapodott. Ugyanis leváltottam a közel húszéves gumikat, s vettem egy garnitúra új Falkent.

És közben mindent mást is kicseréltem a váltótól hátrafelé, ami gyanús volt, mert a 3-as pontban említett vibráció (nem a moraj, ne keverjük!) egy része megmaradt. Sőt, elkezdett erősödni, és kicsit morajszerű lett maga is. Aztán, amikor a Kati VFR 400-asát húztam haza tavaly szeptemberben tréleren Feldebrőről, még kattogni is megtanult az autó. Addigra túl voltunk az új kardán-Hardykon, új kardánközép-csapágyon, új jobb hátsó csapágyon (mert hangyányit lógott), új hátsó féktárcsákon, új bölcsőgumikon, új kipufogórendszeren, bontott, de jó váltóbakon, valamint három komplett felnigarnitúra és egy másik, kiegyensúlyozott kardán felpróbálásán. Mondom, mindent megpróbáltam.

Telós Bandi mondta, tök jó így az autó, öreg kocsinál az ember elvisel egy kis remegést, nem kell annyira odalenni miatta. De – mint ezt már többször leírtam – én Erát nem egy remegős, viszonylag kevés üzemanyagból elvánszorgó, teherszállító fosnak vettem. Hanem autópálya-képes, külföldre családképes, nagyszülőbeültető-képes, komfortos Mercedesnek.

A kattogás újult erőt adott. Nem, nem, drága Era, ezt nem művelheted velem. Hát ezért simogattalak eddig? Jött tehát egy féltengely-felújítás harmincezerért még tavaly decemberben, ezzel legalább a kattogást kiradíroztuk a listáról. Végül is – akkortól egészen tűrhető lett Era, már ha az autópályát tiltott zónaként kezeltem. De ilyen kevéssel a cél előtt nem állhattam meg. Idén nyáron kétszer egy hetet töltöttünk Földváron, ebből az első hét egyik napját szerelésre különítettem el.

Era minden nyáron hajlamos volt a melegedésre autópályán, ami évről-évre romlott. Lépnem kellett. Termosztátot már cseréltem, a víz nem fogy, a hengerfejet tavaly láttuk (és amúgy se bugyog a víz), a fűtőradiátor-csere iszonyatos szopásán is átestem most télen, így maradt a hűtő és a vízpumpa. Vettem hát egy hűtőt, az út előtt beszereltem. Ettől persze Balatonra lefele még megvolt a melegedés. Lol.

Tehát átvibráltam Viszre egy szerdai reggelen, Era állt föl Karesz alig egy éve beépített Boge négyoszlopos emelőjére, ami köré nemhogy extra magas, hőszigetelt szerviztermet épített a drága ember, de már légkondi is van benne, hogy a körülmények szinte márkaszervizi szintűek legyenek. És olyan ebédet nem esznek a márkaszerelők, amilyen Kareszéknál van…

Úgy gondoltuk, a korábban kicserélt jobb hátsó kerékcsapágy a ludas. Arra alapoztuk a gyanút, hogy Karesznak nem volt gyári körmöscsapágyanya-meghúzó szerszáma, ezért csak hidegvágó segítségével szorította meg a cuccost. Kisapáti Jóska erre mondta még a rüsselsheimi úton: lehet, hogy kis lógás maradt ott, és mivel a belső kúpos csapágy érzékeny erre, ezért ott esetleg a tengelycsonk kopott meg, vagy maga a csapágy kér egy kis ráállítást. De a gyári szerszám vagyonokba kerül, ráadásul Karesz keze alatt már kettő olyan eltört, ezért most inkább vettem Sághi Iván barátomtól egy bontott állólámpás lengőkart, benne a csapággyal.

Karesz addigra már leszervezte a szilenteket a lellei Landban, ezekért és az olajcseréhez szükséges egyéb kellékekért elugrottunk frissen turbósított (és rövidesen intercooleresedő) 126-os Mercijével. A lengőkarcsere nem kellemes művelet. Sok-sok emelő kell hozzá, mert a kasznit meg kell támasztani, a lengőkart átmenetileg alá kell dúcolni, de a bölcsőt is külön le kell engedni az egészhez képest, hogy hozzá lehessen férni a csavarokhoz. Elég sokat soko-banoztunk fakockákkal, emelőkkel, mire mindenhez hozzáfértünk, de csak kigyött.

Közben én drótkefével, csavarhúzóval és féktisztítóval kitakarítottam az állólámpás lengőkart az udvaron. Szilentcsere következett. Az ember hosszú perceken át pörzsölővel melegíti a lengőkart és a szilentet, amíg a gumi meggyullad. Aztán még melegíti, mert akkor lehet csak kiszedni, ha már minden csöpög. Nem csekély füsttel jár ez a meló, lángoló gumi, illetve gumis vasdarabok röpködnek mindenfelé, rohadt büdös van, és persze nem rákkeltő. Ó, dehogy. Maga a pokol.

A délelőtt el is ment ezzel, pláne hogy festenünk is kellett, no meg a rögzítőfék is pocsék volt a hozott lengőkaron. Karesz furcsa műhelyében azonban van minden, például 123-asba való rögzítőfék-felújító szett is, konkrétan a kompresszorát vesztett hűtőszekrényben a régi műhely sarkában. Vadiúj.

Későn álltunk neki az ebédnek, faltunk mint állat, Margó oldalasának, pecsenyekrumplijának nincs párja, ha pedig még a meggypálinkát is hozzáveszem, azt kell mondanom – gundeli szinten táplálkoztunk. Azaz, magasabban. Ebéd után próbából bedobtunk egy másik termosztátot (ami bent volt, már kétéves), irány Somogybabod a 67-esen, ahogy szoktuk. Itt 110 engedélyezett, lehetett nekiereszteni a 88 lovat.

Morajba átcsapó vibráció. Mint eddig. A hőmérőmutató végén pedig elszédült a sárga festék, úgy indult el a százas osztás felé. Toltam is rá a fűtést hamar. Ültünk a morajló, felhúzott ablakú autóban (hogy jobban halljuk, honnan szól a zaj), feltekert fűtéssel, öngyilkos hangulatban. Hazakanyarodtunk. Csináltunk sok ideig, sok szívással, sok pénzért semmit. Karesz rágyújtott egy cigire, ült a saját füstfelhőjében, privát ködgomolyagjának közepén, mint bölcs Fuji-san a szeptemberi hajnalban. Nem látszott belőle semmi, csak néhány féltengely-szerű ujj.

Férfiember ilyenkor inna egy kupicával, de nem lehet, mindjárt vezetnem kell Földvárra. Jobb híján kávé fölött busongtunk, mint valami Z-kategóriás olasz neorealista film főszereplői. Félszavakat böffentettünk fel komoran – „Hardy…?” – „cseréltük…” – „bölcsőgumi…?” – „megvolt, emlékszel?” – „felni…?” „a harmadik garnitúra van fent”.

Csak ültünk a gödörben, megsemmisülve. Egyszer csak a keresztapa… bocsánat, Karesz megszólalt – „te, néztük mi már a BAL hátsó kerékcsapágyat?”

„Nem. Az jó, nem lóg, meg se moccan, a hang is jobbról jön.”

„De a kaszni elviszi ám a zajt mindenhová. Nézd csak meg megint.”

Sóhajtva felálltam, kimentem, megrángattam. Láss csodát, kicsit kotyogott, pedig esküszöm, előtte nem. Ja, és az akku is elkezdett hülyéskedni, megint lemerült, hiába vettem a döglött Bosch Silver mellé akkuregeneráló elektronikát márciusban, úgy látszik, csak fél évvel tudta meghosszabbítani a haláltusáját. Kaptam gyorsan Karesztől egy gyanús, kék Vartát, bekötésnél vettem észre, hogy a saru szikrázik. Valaki rajtam kívül is szív itt, igaz, ő áramot…

Így történt, hogy Erát dühömben egy hétre lent hagytam Földváron. Egy mérsékelten használható autóval, két hibával indultam eredetileg Balatonra, nagyot szereltem, pénzt szórtam, erre most már három sebből vérzik és használhatatlan. De jó is történt: Csabi barátommal konzultáltam telefonon, s egy helyzetjelző izzó segítségével diagnosztizáltam: betettem az akkusaru és az akkupólus közé, és gyengén villogott. Az óra vagy a riasztó szív.

És igen, amikor kiheréltem a biztosítékokat az ősrégi Bosch-vijjogóból, és megszűnt az állandó áramfelvétel. Két és fél éve hittem, hogy döglött, erre tessék, akcióba lépett. Mindenesetre kiderült, hogy az akkuregeneráló tényleg nem rossz, és nem a már kétszer megdöglött Bosch Silver hibája volt mindez, hanem a riasztóé.

Jött egy hét munka Budapesten, kábé húsz elázás motoron (autóm nem volt, mert még a Bianchiról is lejárt a műszaki) majd megint irány Balaton. Újabb, bal hátsó lengőkar Ivántól, két vízpumpa is a hazai készletből a csomagtartóban, irány Visz. Új remények.

Karesz fia Máté seperc lekapta a bal hátsó kereket, tekergettük a csonkot – tagadhatatlanul zajos. Én kint épp nekiláttam pucolni a hozott lengőkart, amikor Karesz kijött, ott is forgatott, és leállított - „ne folytasd, ez is szar, hallod?”. Hát persze, hallom.

Így aztán megint húztunk a szuperturbós 126-ossal Lellére, vettünk csapágyat, csak egy tízes volt, nem fájt, á, dehogy. Ezt is a Ponton számlájáról veszem el, pedig az eleve mínuszban volt. Mindegy, a héten utalják a vissza a nyugdíjbiztosításom hitelét, majd abból. Valahonnan mindig jön valami, bassza meg a talicska.

Igen ám, de a szűz csapágyat Karesz nem akarta hidegvágóval beverni, azért ő sem szereti mindig a kendácsolást. Nekiállt elkészíteni élete tizenötödik Mercedes-kerékcsapágy-szerszámát. Került bele 124-es generátorfeszítő, 126-os kipufogóflansni, csapágy belső gyűrű, fogantyúként zártszelvény, cigihamu – utóbbi csak a vajákolás kedvéért. Sikított a flex, sercegett a CO-gép, dürrögött a kalapács. Csodás lett, egy szobor. Le is szedtük vele az anyát pöpecül.

És láss csodát – a külső csapágy tiszta zsír volt, a belső szinte száraz. Igaza volt Kisapáti Jóskának, tényleg a belső kerékcsapágy-fél rágódott. Bement az új szett, Károlyom betömött egy Maersk-konténernyi zsírt, húztuk össze derekasan. Na, ezt nem bírta a szerszám. Hiába volt szorulósra illesztve, kifordult.

Ez adta a végső löketet a Világ Legjobb Mercedes Kerékcsapágymeghúzó Szerszámának létrejöttéhez. Került elő menetes szár, anya, rittyent szárnyas óriásalátét a hegggesztő alatt, sikított az oszlopos fúró, káromkodott a Karesz-száj. És a meglevő szerszám folytatásaként létrejött a Külső Agyféllel Összehúzatható Csapágyszerszám. Stuttgartban hárommillió márkáért fejlesztették volna ki, zsíros innovációs díjakat adtak volna érte a kutatóknak, Karesz meg... A gyári szerszámot csak egy csap tartja bent, de attól még ki tud fordulni, ez viszont moccanthatatlan. Ketten húztuk legalább másfél méteresre toldott karral a csapágyanyát, roppant a roppantógyűrű, helyére ment mind, és csodás lett.

Ötödére csökkent a zaj, sajnos a kicserélt jobbos lengőkarban is lóg a csapágy. Sebaj, ezt már tényleg elviselem, most már tudom, honnan jön a megmaradt húsz százalék, majd visszateszem a lengőkart, amit a múltkor kivettünk. Látják, végig a jobb hátuljára gyanakodtunk, ennyire elviszi az önhordó bódé a hangot. És most is csak azért lett gyanús a bal oldal, mert az időközben megsztondult, kattogós féltengely annyira szétverte, hogy már nemcsak a rágódás volt a baj, hanem meg is moccant végre.

Közben a vizes részleg táján is matattunk. Először a vízpumpának estünk neki, ventilátorkeret le, lapát le, víz le, szimpla ügy.

„Te Csík, én már látom, mi a baj. Nézd meg, te is látni fogod” – szólt kereszta…, khm Karesz a füstszűrő puffere mögül fojtottan.

Néztem, de nem láttam semmit. Azaz ott egy gazdátlan csavar ott volt a hengerfejben. Karesz mutatta egy kiszedett blokkon a belső műhelyben - „látod? A gőzcső. Lehagyta a paraszt. Eltörte, elvesztette, mittomén, de nem tette rá. És az öthengeres motor érzékeny a légtelenítésre. Na, ezt megtaláltuk.” Ó persze, már nekem is beugrott.

Aztán kijött a vízpumpa is. Hopp, hiányzik a papírtömítés. Mindenesetre legalább a lapátkerék nem forog el a tengelyen, ez a satupróbán kiderült. De miért kékek a lapátok? És a vízpumpaház? Aha, a papírtömítés hiánya. Merthogy ezt is valami dilettáns rakta össze, és kihagyta azt, amivel a Mercedes kihézagolja az egész hóbelevancot. Karesz szerint hőbelabancot. És köszörülték egymást. Te jó ég… Olyan éle lett a fészeknek, hogy elvágta az ujjamat.

Ment be vízpumpa, tömítés, gőzcső, melegítettünk motort, légtelenítettünk. Ki az útra… Igen, melegedett, mint állat. Tehát visszatértünk a bázisra, s kínunkban termosztátokat kezdtünk melegíteni a konyhában, Margó tojásfőző lábasában. Amelyik a leghamarább nyitott, betettük.

„Tudom már, mit rontottunk még el. És ezért lett néha rosszabb, néha jobb a melegedés. Ez a motor (OM617) isssszonyatosan nehezen légteleníthető. A Marci (közös barátunk – a szerk.) szívott vele vagy két hónapig, aztán felállt orral emelőre, és úgy oldotta meg, de addigra mindent kicserélt. Meg kell várnunk, amíg rendesen kinyit a termosztát, és alaposan túráztatnunk kell a motort, máshogy sose köpi ki a légbuborékot” – mondta Károly.

Így lett. Brutálisan bemelegítettük, aztán bőgettük a motort, mint Jani bácsi az ezerkecskét az ózdi panel parkolójában. A vízszint emelkedett, lappadt. Emelkedett, lappadt. Emelkedett – és végre böffent egyet. Ment utána víz, megint túra, megint böfi, megint víz. Még vagy háromszor. És többé nem dagadt.

A somogybabodi próba 10/10-es eredményt hozott. Mutató 83 fokon, meg se moccant, jól jött, hogy nem volt traffipax. Isteni, megoldottuk, két és fél év után elviselhető a zaj, a vibráció, stabil a víz! Igaz, a fél autó közben megújult. Sebaj, a diadal íze mindennél édesebb, a sárkány meghalt.

Aztán persze ugyanezt Földváron én is megismételtem fagyállóval, mert Viszről csapvizesen távoztunk. Apropó, észrevették, hogy nyáron alig-alig lehet fagyállót kapni? Vajon az emberek nem tudják, hogy a vízpumpa tömítését a glikol keni? Ijesztő belegondolni is.

Na mindegy, szakadó esőben leeresztettem, feltöltöttem, légtelenítettem, bőgettem, a szomszédok legnagyobb örömére. Jó lett, azóta is stabil minden. És legalább valamire használtuk idén a napernyőt.