Óvatosan csúsztatom a kuplungot, amikor kigyullad az első fehér lámpa. A másodiknál kell megállni: két fénysorompó figyeli, hogy azonos pozícióból induljon a verseny. Ekkor kezd csiklandozni az adrenalin, most már csak óráknak tűnő másodpercek kérdése, hogy mikor lehet leugrani a kuplungról. Ilyenkor még én is elvesztem a türelmem, gyulladjon már ki az a nyamvadt sárga.
De Winkler még be sem állt a fel-felhorkanó Cougarral. Oszlásnak indulnak az idegeim. Teljesen ki fognak hűlni a gumik, pedig szegény 02-est kicsit bántani kellett, hogy lerajzolja a fánkot a reptér aszfaltjára. Végre megjelent a vajszínű orr a látómezőm perifériáján. Nem nézek át, nehogy Winkler meglássa, mennyire ráfeszültem a Detroit-München meccsre.
Egy gyors pillantás még a műszerekre: nem túl meleg még az olaj, sem a víz, egyesben vagyunk. A sárga után nyolc tizeddel jön a zöld - amennyire lelassul ilyenkor az idő, elég felvenni a négyezer körüli fordulatot a sárgánál, hogy nagyjából a nyomatékcsúcsról induljunk, és már jöhet is a rajt.
Csúnyán rövid a BMW egyese, nem is kellene teli gázt nyomnom, mert a kis kerekekkel végig elforog. De az agyonnyúzott sperr még valahogy megfogja, én meg nem bírom ki, hogy ne padlózzam. A kettes a legjobb fokozat ezekkel az áttételekkel, ott még nem jön ki az 1,8-as erőhiánya, szépen el tudok nyúlni a még mindig egyesben bőgő Cougartól. Majd egy autóhosszt sikerül rávernem, de már el is fogyott a második.
Innentől vicsorgok. Összeszorított foggal húzom a kormányt, hogy jobban tudjam nyomni a gázt, de már a fülem mellett szívja a levegőköbmétereket a V8, hármasban pedig csak búg kannahangon a sokat látott négyhengeresem, nem tol igazán.
Félkuplunggal tépem hátra a váltókart, és mivel úgysem tudok már mit tenni, átnézek a képbe beúszó Winklerre. Persze, neki végig csak nyomni kellett, de látom rajta, örülne, ha pár méterrel messzebb lenne még a 402 méter végét jelző bója. Végül nem elég hosszú a pingpongasztalnyi motorháztető, én szakítom át először a fotocellát. Yeah.
Hülye sport a gyorsulási verseny, én tényleg így gondolom, bármit is mond Sipos úr. Még szerencse, hogy mi nem űzünk belőle sportot, csak kimentünk mókázni egyet a reptérre. Mint egy óvodáscsoport a játszótéren, eltologattuk a játékautókat. Néha kicsit hergeltük a másikat persze, de az is csak a hangulat kedvéért volt. A dragstripre kiállni ettől függetlenül megcibálja kicsit az idegeket - amikor az irdatlan hosszú aszfaltcsík vége a remegő levegőben elhomályosodik, akkor fogja csak fel az agy, nem lesz ez olyan rövid menet, amilyennek kívülről tűnik.
Ész nem kell hozzá sok. Egy ralifutamhoz képest kábé olyan, mintha a Boci, boci tarkát hasonlítanánk egy Mahler-szimfóniához. Ettől függetlenül van benne egy jókora adag kiafaszagyerek-feeling, aminek azért minden másodpercben átérezzük a nevetségességét.
A felfegyverkezés lavináját kétségkívül Tibby indította el. Nem telt el olyan nap a verseny előtti héten, amikor ne zaklatott volna hülye kérdésekkel, hogyan hozhatna még néhány tizedet. Aztán persze beszámolt az eredményekről, egyre irreálisabb számokkal, amivel nyilván kizárólag az ellenfelek megfélemlítése volt a cél. A verseny előtti napon azt a pletykát terjesztette el, hogy a helyszínen leszereli az ajtókat és kiveszi a hátsó szélvédőt, amit az előzmények tükrében reális lehetőségként kezeltünk.
Ez végül nem történt meg, de utolsó este még felhívott, hogyan mérje le, mennyi vizet porlaszt a permetezőkannája, mert megtudta a vízbefecskendezés optimális arányát a motorjához. A pumpálós palack ugyan az én ötletem volt, de végül ez a beijesztés is csak testcselnek bizonyult, nem láttuk egyik futam előtt sem pumpálni a lapigazgatót.
Viszont átragadt rám is a vírus és elkezdtem kutatni a 175/50-es, 13-as gumikat. A kis kerék ugye a legolcsóbb módja annak, hogy rövidítsük a végáttételt, ami negyed mérföldön, ilyen gyenge autónál sokat tud hozni, még ha egyesben esetleg hátrány is. Úgy voltam vele, ha sikerül szereznem ebből az exkluzív méretből egy párat egy fél tank benzin árából, felteszem. A verseny előtti este kilencre meghozták Debrecenből.
Sajnos szörnyű rondán nézett ki az autón, kicsit szégyelltem is, de a cél szentesíti az eszközt. Tökölön tettem fel csak a kereket arra a pár gyorsulásra meg egy kis sideways actionre, ha már ott volt egy forgalomtól elzárt placc, amit bűntudat nélkül színezhettünk. Ezen kívül chapmanistaként kipakoltam a csomagtartót a pőre lemezig, a belteret viszont nem akartam bántani, meg kellett is a több ülés, hogy ne csak egyedül autózgathassak.
Egy trükköm volt még, a benzinnyomás-emelés egy franciakulccsal a visszaáramló ágon, meg persze egy gyorskötözővel rögzített nyomásmérővel, hogy tudjam, hol járok. Ez az injektoros motoromnál teljes terhelésnél, ahol az L-Jetronic 0,9 körüli lambdát állít be, még enyhén rádúsít, ami egy-két lóerőt hozhat elméletben.
Tibbyt, akinek ugyanilyen motor van az 518i-ben, annyira meggyőzte a produkció, hogy két verseny között odaballagott hozzám egy bilinccsel és egy csavarral, amit valahol a reptéren kukázott össze. Csináljam meg nála is. Elszorítottam, ahogy kell, szerinte erősödött is a gép, de én igazából nem éreztem a különbséget.
A kis kerék viszont belülről, ahonnan nem láttam, csodálatos volt. Mintha húsz lóerőt erősödött volna szegény agyonhajtott gépem. A 402 méteren is legalább egy másodperccel jobb időt futottam vele, bár pontosan nem emlékszem az első időre, amikor a 185/70-esekkel mentem egyet próbaképpen. De kettesben szépen el tudtam tenni keresztbe, amikor Rézmányi Balázs megkért rá, miután kipróbálta a 02-est. Kár, hogy ilyen ronda, így nincs más választásom, erősebb motort kell gyártani bele.
Szégyent mondjuk így sem hozott rám. Miután első körben lenyomtam Winklert, a visszavágón már ő futott be elsőnek: Pista javaslatára nem padlógázzal indult, ami kevesebb gumifüstöt és néhány tizedet jelentett a rajtnál. Még számolunk, Pista.
Assurral és a Kékkel nyomtunk pár kört, de inkább csak az íze kedvéért, a Renault-motoros 440-esnek nem volt esélye, bocs. Bende is akárhogy fogadkozott, csak hátulról nézhette a 02-est - a kétszáz kiló pluszsúlynak megvan a hatása.
Prokee GTI Trabija viszont csúnyán megalázott. Elindulni ugyan nem tudott vele a padlógáz vagy semmi attitűdhöz szokott trabantos, de féltávon befogott és megfélemlítő kipufogóhanggal úgy otthagyott, hogy arra gondoltam, inkább végig sem megyek.
A végső csapást aztán Sipos úr mérte rám a 108-assal, amire nagyon fentem a fogam. Először hosszasan kérette magát, mint egy fürdős örömlány, majd komótosan odavonult a limuzinnal a rajthoz és megmutatta a pattogó BMW-s kölyöknek, hogy a V8 a Benzben is V8. Mosolyogtam a végén, de a bennem maradt tüske attól igazán gennyes, hogy a mindentudó táblázat szerint a legjobb időmmel megverhettem volna. Várj csak, Sipos, összefutunk még egy negyed mérföldre, de akkor jobban jársz, ha ki sem állsz!
A későn érkező Papp Tibi ellen az első futamon azt hittem, elizgultam a váltást: nem vette be a kettest, mintha félrehúztam volna. Így diadalmasan tolta át a Baleno tömpe orrát a célvonalon, de azonnal visszavágót követeltem. Közben rájöttem arra is, hogy valamiért fellevegősödött a kuplung, amit egy rajt előtti pumpálással átmenetileg kikúráltam, így szorosan, de azért helyrebillentettem a mérleget. Többször nem állt ki ellenem.
Ahogy a nap egyre laposabban sütött, és szép lassan elfogytak az ellenfelek, a gyorsulás helyett inkább egymás autóit kezdtük ízlelgetni. Ki kellett használni a ritka alkalmat, hogy összegyűltünk autóstul, ráadásul olyan helyen, ahol nem zavartunk senkit és minket se zavart senki. Assurnak végre odaadhattam a BMW kulcsát, tekerjen végre egy kört, mert nagyon kíváncsi volt rá. Remélem, nem csak udvariasságból dicsérte meg. Rézmányi Balázzsal is mentünk egy karikát - nem is értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy én nem próbáltam ki senki más autóját. Legközelebb nem hagyom ki.
